Tandori Dezső
Vokabuláré
Az ember a pont a pí-n
De mik akkor a pontversek?
Csináltam ilyeneket, csinálódott jó sor, na igen, a sorok Balassi-szakaszok részei, régi krónikás énekekre hajlanak. Rengeteg ponttal tagozódnak, aprózódnak mindig tovább. Seurat pontfestő művész úr emléke? Is. A pontok körök középpontjai lehetnek egyebek között, egy-egy pont töménytelen pontsokaságban van jelen. Tágabb a nem ifnormatikai kifejezés lehetésének köre. Mintha a „kihagyásos módszer” újulna meg? Részben. Sok-sok száz ilyen szakaszból – ezerből? – nézzünk egy-két példát.
Sehol nem járok.
Túl széles árok.
Magad is hogy léped át.
S mégis valahol:
Mi így a sehol?
Nem vagy, túl kis-nagy kabát.
Látszik, honnét nem Weöres már. Kavarodni kezd:
Ím, cél indulás.
Íme, cél járás.
Csak mint bolondgombázás.
Szederindátlan.
De ne Seurat-lan.
Végtére-csak-csavargás.
Megtalálhatók-e a kötetben e sorok mind?
Híd tövén gyomok.
Nézek, szabad ott.
Evvel is örökvalón.
Én dologgomba.
Hidam hordozva.
Helyében semmi-valón.
S tovább. Most szabadságot akarok, nem kedvem épp a megfelelgetés semmi bravúrja. Szabadon tallózok a pontserek közt, vokabulárémban,
Nem akar. Nem fut.
Nem elfogy. Nem jut.
Zénón vég-nyitottsága.
Kétszer-csonka kör.
Vagy. Zárt semmiből.
Mikor minek több-mása.
Kedvre illesztgethetek. Betartom „a Balassi” szabályát, többnyire, követem a krónikák nehézkességét. Előnyöm az örök középpont-szabadság. Végtelen számú középpont van azonban, és mindegyik pont – !! – önmagában zénóni is. Végét nem érő.
Híd-alj szerére.
Oda nem érve.
Madárlátta. Fészeknek.
Domb hajlatára.
Ködnek aljára.
Kakukk, órámat megtedd.
Kakukk, órámat.
Verd el kocsmának.
Pogácsámat add hozzá.
Vonat a dombot.
Se azt? Hol jobb. Ott?
Ne lenne. Vinne. Hozná.
Ezek vajon „ép” szakaszok, az eredetiből?
Hát ez?
Erdő szedrére.
Bolond vesztére.
Gombolódj bár gombáddal.
Leállították.
Akadályt nem hág.
Halt egy szívdobbanással.
Romantikus alkat én: Jékely nyomán jön be a kakukk. A költő arra kéri az általa itt épp jól felhasznált madarat, tegye minden percét édesebbé, s oly fuvolásan kiabáljon, mintha nem ezsólna soha többé. Használtam-e pontverseimben a „kiabálj-kilábalj” rímpárt?
És plusz. De hiszen el se kezdtük. Remélem, csináltam olvasói kedvet Úgy nincs, ahogy van című könyvemhez (Scolar, 2010),ahol a pontversek vannak.
Mivel ez rendhagyó alkalom nekem, nem kell szokványosan: új-pontversek a Forrás 2013 téli számában is vannak.
Még mindig megvalósítatlan azonban, hogy nagy tömegben „kövessem le” a régi matériát, amennyit lehet. Lesz-e kedvem „végtére” ily gépiességhez?
Hanem hát baj mindig a gépiesség? Mutatja, a költészet néha az… ismétlem a szót: is.
És ami a plusz tárgyát illeti:
igaz lehet-e, hogy a plusz – főleg a lukas pont, igen – a pont ablaka? Hogy van ez?
Le nem zárásul: még egy idézés a pontverses kötetből:
„Lassan már sehogy.
Gyorsan meg végképp nem.”
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
