Oláh András

kísértés

a lemezjátszón ugyanaz a fekete

bakelitkorong forog

csak a tű cserélődik időnként

gyáván hömpölyög az eltévedt

üzenet a sárgán hámló falak között

a függönytelen szoba ablakát rács fonja át

visszaszöktem harmincegynéhány évet

oda amikor téged is zaciba vágtalak

persze nem is úgy volt te dobtál engemet

levetettél mint egy túl meleg kabátot

hisz oly rövid volt az a nyár

mint egy képeslapra írt titok

nem is küldtem el egy csokoládés

dobozban őriztem évekig

csak mióta kettévált a pillanat

mióta minden szó a nyelvembe harap

mióta megszűnt a kísértés

s már nem szerettél csak maradtál

keserű falat azóta hagyom elaludni

a reggelt a takaró alatt

mégis

szörnyeteggé lett az a reggel

s már csöppet sem mulatságos két

kérdés közt a folytonos áramszünet

eltanulható a csönd de hogy a békesség

néha többet ér mint az igazság

hogy lehettél ennyire hazug

elloptad tőlem az arcodat

csak gipsz vagy és márvány

csak menny és kőpokol

mégis téged kereslek szakadatlanul

és tekintetünk a végtelenben egyszer majd összeér

pedig már rég háttal állunk egymásnak

elsötétítés

szenvtelenül forogsz mint a fekete bakelitkorong

hallgatom a sercegést ahol az idő bekarcolta

jelét a fékezhetetlen fájdalomnak

egyszer már hozzáadtalak a veszteségeimhez

mégis emlékeim közt bolyongsz

szüntelen vétkezésben

minden szusszanásomban ott remegsz

menedéket nyújtva a felbujtónak

s hogy a bűn benned örökre fogva tartson

Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.

Főoldal