Oláh András
kísértés
a lemezjátszón ugyanaz a fekete
bakelitkorong forog
csak a tű cserélődik időnként
gyáván hömpölyög az eltévedt
üzenet a sárgán hámló falak között
a függönytelen szoba ablakát rács fonja át
visszaszöktem harmincegynéhány évet
oda amikor téged is zaciba vágtalak
persze nem is úgy volt te dobtál engemet
levetettél mint egy túl meleg kabátot
hisz oly rövid volt az a nyár
mint egy képeslapra írt titok
nem is küldtem el egy csokoládés
dobozban őriztem évekig
csak mióta kettévált a pillanat
mióta minden szó a nyelvembe harap
mióta megszűnt a kísértés
s már nem szerettél csak maradtál
keserű falat azóta hagyom elaludni
a reggelt a takaró alatt
mégis
szörnyeteggé lett az a reggel
s már csöppet sem mulatságos két
kérdés közt a folytonos áramszünet
eltanulható a csönd de hogy a békesség
néha többet ér mint az igazság
hogy lehettél ennyire hazug
elloptad tőlem az arcodat
csak gipsz vagy és márvány
csak menny és kőpokol
mégis téged kereslek szakadatlanul
és tekintetünk a végtelenben egyszer majd összeér
pedig már rég háttal állunk egymásnak
elsötétítés
szenvtelenül forogsz mint a fekete bakelitkorong
hallgatom a sercegést ahol az idő bekarcolta
jelét a fékezhetetlen fájdalomnak
egyszer már hozzáadtalak a veszteségeimhez
mégis emlékeim közt bolyongsz
szüntelen vétkezésben
minden szusszanásomban ott remegsz
menedéket nyújtva a felbujtónak
s hogy a bűn benned örökre fogva tartson
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
