Halmai Tamás
Az éneklő tenger
Végül fekszel hanyatt a homlok
főnixbe zárt aranykalitka
a tudás csarnoka beomlott
de a tudat csakrája nyitva
az anyag nyűge levetkőzve
együtt rezeg a test a térrel
ahogy fennsíkok levegője
a csillagok lélegzetével
ernyed a hús feszül a hangszál
hogy a hangot hitre cserélje
sámándob vagy tibeti hangtál
bolygók sejtekbe írt zenéje
haranglábban alvó galambpár
álmaiban búg így a béke
előbb ér a néma halaknál
az éneklő tenger a révbe
a mezítlábas földön táncol
a holdangyal a napmadárral
nem válik el a társ a társtól
de az ének magasba szárnyal
így áll a Jóért jót a vándor
s minden vétket magára vállal
mert emlékszik minden atomja
a bonthatatlan aranykorra
nem a démonok diadalma
ha a sírás démona tombol
ha az időből kihasadva
kiszakad a szörny a torokból
nem az ördög kér az erődből
te adsz erőt az ördögödnek
maradj gyönge s mindent legyőzöl
indulj s egy világ jön mögötted
ne félj ne félj a pusztulástól
ami megvan nem veszhet kárba
ami elveszett megvan máshol
toronyban vesztegel a bárka
ha nem szállsz le az alvilágba
föltolul az altest világa
és átveszi a rémuralmat
akiről még a rém is hallgat
aki a szárazról kiúszol
hogy a vizeken vesd meg lábad
a hírnökök a Szíriuszról
feledékeny hírnöknek látnak
lehunyt bőröd egyetlen szemhéj
üres héjad eleven szentély
s szíved az égbe földobálja
a Földanya szívdobbanása
ametiszt lesz a nyelv ha éhes
a száj a szépre és a vadra
ahogy az istennő az édes
és javíthatatlan szavakra
ritka tündér hófehér holló
csőrében hoz a sebre mézet
amit a halálhoz hasonló
szerelemből kicsemegézett
majd begyűjti a bűnt a rosszat
beleszórja lótuszkehelybe
és a lótuszok elhajóznak
hiánnyal lesz teljes az elme
és a hiány fénnyel lesz teljes
és a csúftól megszabadulnak
akik tudják az Egység tervez
s a Jóság jósol szabad múltat
arcok fedetlen mágiája
elemek lilás derengésben
mintha a semmin meditálva
néznél végig a teremtésen
végül fekszel így érsz a révbe
ahol a tenger vet keresztet
ha meggyógyít az lesz a vége
ha meggyógyulsz az lesz a kezdet
