Boda Magdolna
Magzatvíz
Finom meleg a víz, harminchat fokos.
A szemem becsukom,
a gőzben súlyosabb a szempillám,
az erek lüktetnek halántékomon.
Könnyű vagyok: papírhajó.
Itt, az ajtón belül nincs kín, nincs vágy,
míg odakinn ott az élet, a harc vagy háború,
a valóság: A holnapi címlaptörténet.
Most embrió vagyok a magzatvízben,
nézem a faliórát: én festettem,
mandala minta, ritmusos, mint anyám szívverése;
számolom a másodpercmutató rámcsapásait.
Ujjaimon a bőr ráncosodni kezd.
Mégsem magzatvíz hát.
Nyugodtan elvághatom a múlt köldökzsinórját,
ha nem lesz mit,
majd csodálom a gyógyuló sebet.
Rajzok
A lány lehúzta kesztyűjét,
és egy szívet rajzolt a szűz hóba,
majd beleírt két nevet
Régen én is...
a homokba,
de elmosta a tenger.
Mint Atlantisznak.
valahol lennie kell
egy elveszett nevek
gyűjteményének.
Télifagyi
Ugyanezen a padon ültünk
akkor tulipánok voltak a parkban
most fagyott árvácskák
Vaníliafagylaltot nyalunk
a csokit régen sem szerettük
akkor is hideg volt
ölünkbe tettük a kesztyűt
Most is
Sápadt vagy
fénytelen a szemed
már nem veszekszel velem
amiért nincs rajtam sál
nem is nézel rám
Talán észre se veszed
nem érsz hozzám
Egyik kezedben a fagyi
a másikkal a kesztyűddel babrálsz
én vizsgállak téged aprólékosan
hajad (az időt nem tenném szóvá)
a szájad: ezzel csókoltál
/vagy nem? azt mondják
hétévente kicserélődnek a sejtek/
a füled cimpáját
néha viccből finoman beleharaptam
Nem emeled fel a fejed
úgy mondod megnősültél
hogy azt lássam: bűntudattal
két gyereked van
tárcádból előkerül két kép
szépek milyen kár
nem ránk hasonlítanak
Tanácstalanul bámulom az árvácskát
akkor hát minden rendben
fontos vagy és szeretnek
mennék
Fölállok megigazítom kabátom
még elköszönök
kétoldali arcrapuszi
Elindulok a trolimegálló felé
belebújok a kesztyűmbe
két megálló között
belém karolnak az emlékek
késő
a számban a vanília íz
már rég átment keserűbe
régi fénykép
Hat éves koromig
hosszú sötét göndör hajam volt
aztán levágatták
azóta is rövid frizurát hordok
talán be sem göndörödne
hiába növeszteném
és már nem is sötét
talán meg is rémülnék
ha kiderülni milyen
a festék alatt
Szalagot is tettek bele jó nagyot
mikor fotóztak
igazán megigazíthatták volna
és a gomb is rosszul van a
pulcsin begombolva
azóta is megesik ez gyakran
Nézek előre gondtalan tekintettel
/ez már sokkal ritkábban/
se gázszámla vagy testsúlytöbblet
se elhagyott szerelmek...
Jobb kezem mutatóujja egy könyv lapján
mintha tudtam volna már akkor olvasni
pedig nem
mégis oly kitartóan szorítom a betűt a lapra
hogy ujjbegyem a szürke fotón fehér mint a liszt
Nézek előre a fotós biztos azt mondta
mosolyogjak vagy mondjam csíz
erre a szám kicsit elhúztam
de szorítom a szót azóta.
És felszólításra mosolygok is.
Jég
csak egy jégdarab,
a folyó alvadt ezüströge,
kavicsok és apró faágak belefagyva
- majd elengedi, ha vége a télnek.
Kihullik belőle mind,
mint kihűlt tenyérből az élet.
Bedobom a folyó közepébe,
hadd vigye a víz,
ha egyáltalán továbbjut,
és nem akad fönn a bokor
vízbelógó ágain.
Én űrhajós akartam lenni,
megkerülni a Napot,
Holdat és csillagot,
itt maradtam mégis
veletek a földön,
s lettem azzá ami,
olvadó jégdarab,
kemény és belül fagyott,
de olykor egy pohár abszint,
és repülök,
nem mint űrhajós,
hanem mint bukott angyal.
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
