Ardamica Zorán
visszaveszi
a szabadító holnap jön
azt mondják holnap
leveti majd a kabátját
lerázza róla az esőcseppeket
ráborítja a lámpára
hogy sötétebb legyen
szürke ujjaival gyúr egy pici
galacsint egy szaftos vérrögöt
agyi erekbe küldi
hadd ússzon kedvére
nyelvével csettint
visszaveszi a kabátját
s a villanykörte ismét
bevilágítja a szobát
helyére macska
körvonalaid megrezzennek árnyék
hirtelen felfénylő napsugárban
pupillám becsap - remény
történelem atkákkal teli ágyakon
vágyaink bűze elpárolog lassan
helyére cirmos macska ül és
elrágicsálja rothadó emlékeid
mint szerelem boldog hónapokat
karodon szárad
magába roskad recsegve a lélek
kárhozatba a gyengeség
nem találsz erre megfelelő rímet
marad a nyegle felismerés
nem fogalmazod meg az értelmét
csak érzed ahogyan megtörténik
csak bámulsz mint azt a mozdulatlan testet
akkor az összepréselt véres kaszniban
nincs segítség és te tudod hogy nincsen
mit kezdenél most a büszke erővel
ereidből kifolyik a lüktetés
fekete zacc szárad karodon
miként az emlék
miként az emlék semmivé lesz olykor
szép időm fekszik szürke szarkofágba
vége megdöglött mint büszke komondor
nem fut s nem harap gyáva farpofákba
nem nyargal végig udvart s fél világot
nem lóg a nyelve nem suhint a farka
csimbókban göndör mint a magyar átok
felhíztak régen a kullancsok rajta
hűs szarkofágban múmiahús mellett
aszalt időm már porló bűz a csonton
a kőlap is csak eltakarni kellett
az összhatáson utólag se rontson
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
