Fekete Vince

 

 

A semmi bokra

 

Kihuny a nap az esti égen

Sötétje máris kelni készen

Nézi hogy ágak lengnek éppen

Karjaikkal az enyhe légben

S tintával mélybíbor alapra

Karcolják betűik a szélben

 

Hamar a redős spalettákon

Úgy kúszik át akár a mákony

Hogy ott egy rést még megtaláljon

A bent éber szomorúságon

S betöltsék éjsötét fellegek

A kék eget a szemhatáron

 

És belül egy virágnak csokra

Bámul rád sűrűn illatozva

Néz rád halkan és szánakozva

A sűrű semminek a bokra

S mint egy kert közepén a világ

Felbomlik minden illatokra

 

Még hiányát is elengedni

Szálljon csak menjen hát a semmi

Elűzni mindent elfelezni

Csak lengni csak lebegni lengni

Erős szárnyakat suhogtatva

Az ég alatt akár a semmi

 

És az ég már sokkalta kékebb

És a kék is még sokkal kékebb

Udvarközépre hát a széket

Hogy a hajnali hűs enyészet

Simítsa hűtse mint a harmat

Pórusaidat az egészet

 

És reggel még és délelőtt lesz

S a délelőttből újra dél lesz

És délután és újra éj lesz

Világosság s megint sötét lesz

Nyitod és nyílik az az ablak

Magadra nyitod és felébredsz

 

Minek kérdezni percet s órát

Mikor a másvilágra szólsz át

Delejes szürke fénnyel szór rád

Furcsa színeket maszatol rád

A reggel - szikrái már körötted

Pattognak szöknek mint a szolgák

 

Mi se tudjuk és ott se tudják

Fának virágnak zsenge titkát

A dolgoknak velejét nyitját

Semminek fonákját túlját

Dehogy kérdeznek dehogy felelnek

Húzzuk mi is mert ők is húzzák

 

Bírjuk  mi is ha ők is bírják

 

 

 

Hátha szólsz...

 

 

Ég a tűz, pattog a csikókályha.

Mikor volt? Melyik nap délutánja?

 

Tépi a szél a kertben a fákat,

szaggatja, töri a száraz ágat;

 

könnyű hófelhők lengnek az égen,

a kút vödrének jeges vizében.

 

Kipirul az arcod, hideg kezed

ahogy kezemben melengeted;

 

dideregve és némává váltan

ülünk ketten az üres lakásban.

 

Felállsz aztán, és teszel a tűzre,

s mint mikor a fény belülről tűz be,

 

lobban a láng, s egy szikra kipattan,

ahogy nyitod, s csukod azt a katlant.

 

Tán jobb lett volna, ha akkor vége,

de ott vágtunk csak a kezdetébe,

 

jobb, ha felállsz, s a villanyt leoltod,

s maradnak belül azok a foltok.

 

Aztán a lerobbant helyi járat

szürkéskék füstje maradt utánad,

 

ahogy a busz lassan zötyögött el,

s mentél a busszal, s a közönyöddel.

 

Aztán a szél még jobban a fákat,

kihunyt a tűz is, hideg a házad.

 

Már nem kéne semmi, csak az a nap,

egyetlen egy hely még a nap alatt,

 

s egy ház, s egy függöny, ahogy lebeg,

s hogy olyan hideg mind a két kezed.

 

Sehova nem megyek, hova tartok,

csak jönnek szembe azok az arcok,

 

szembe, aztán már mögöttem vannak,

leráznám őket, de nem akarlak.

 

Nem tudom, hol vagy, közöttük járhatsz,

tessék, azt mondják, itt vannak, várnak.

 

Csak a hangod nem szól, hogy ráznám le?

Leráznám, nem merem, hátha szólsz te.

 

 

 

Minden

 

 

Csak áll a sötétben zavartan,

s minthogy nem érti már az okát,

hogy kisegíti tán a bajban,

igazgatja magán a ruhát.

 

Hol meglazítja, hol meg összébb

húzza az övét, a kendőjét,

habár ne szólni most fölöttébb

kínos pedig, hogy ne kezdődjék

 

ugyanonnan minden, de minden,

egyik lábról másikra állva

tartani ezt a testet, s innen

 

figyelni rá, tán arra várva,

noha már semmi remény sincsen,

hogy ne kezdődjék újból minden.

 

 

 

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

 

Koncz Tamás kritikája Fekete Vince Védett vidék című kötetéről

 

 

---