Fekete Vince
A semmi bokra
Kihuny a nap az esti égen
Sötétje máris kelni készen
Nézi hogy ágak lengnek éppen
Karjaikkal az enyhe légben
S tintával mélybíbor alapra
Karcolják betűik a szélben
Hamar a redős spalettákon
Úgy kúszik át akár a mákony
Hogy ott egy rést még megtaláljon
A bent éber szomorúságon
S betöltsék éjsötét fellegek
A kék eget a szemhatáron
És belül egy virágnak csokra
Bámul rád sűrűn illatozva
Néz rád halkan és szánakozva
A sűrű semminek a bokra
S mint egy kert közepén a világ
Felbomlik minden illatokra
Még hiányát is elengedni
Szálljon csak menjen hát a semmi
Elűzni mindent elfelezni
Csak lengni csak lebegni lengni
Erős szárnyakat suhogtatva
Az ég alatt akár a semmi
És az ég már sokkalta kékebb
És a kék is még sokkal kékebb
Udvarközépre hát a széket
Hogy a hajnali hűs enyészet
Simítsa hűtse mint a harmat
Pórusaidat az egészet
És reggel még és délelőtt lesz
S a délelőttből újra dél lesz
És délután és újra éj lesz
Világosság s megint sötét lesz
Nyitod és nyílik az az ablak
Magadra nyitod és felébredsz
Minek kérdezni percet s órát
Mikor a másvilágra szólsz át
Delejes szürke fénnyel szór rád
Furcsa színeket maszatol rád
A reggel - szikrái már körötted
Pattognak szöknek mint a szolgák
Mi se tudjuk és ott se tudják
Fának virágnak zsenge titkát
A dolgoknak velejét nyitját
Semminek fonákját túlját
Dehogy kérdeznek dehogy felelnek
Húzzuk mi is mert ők is húzzák
Bírjuk mi is ha ők is bírják
Hátha szólsz...
Ég a tűz, pattog a csikókályha.
Mikor volt? Melyik nap délutánja?
Tépi a szél a kertben a fákat,
szaggatja, töri a száraz ágat;
könnyű hófelhők lengnek az égen,
a kút vödrének jeges vizében.
Kipirul az arcod, hideg kezed
ahogy kezemben melengeted;
dideregve és némává váltan
ülünk ketten az üres lakásban.
Felállsz aztán, és teszel a tűzre,
s mint mikor a fény belülről tűz be,
lobban a láng, s egy szikra kipattan,
ahogy nyitod, s csukod azt a katlant.
Tán jobb lett volna, ha akkor vége,
de ott vágtunk csak a kezdetébe,
jobb, ha felállsz, s a villanyt leoltod,
s maradnak belül azok a foltok.
Aztán a lerobbant helyi járat
szürkéskék füstje maradt utánad,
ahogy a busz lassan zötyögött el,
s mentél a busszal, s a közönyöddel.
Aztán a szél még jobban a fákat,
kihunyt a tűz is, hideg a házad.
Már nem kéne semmi, csak az a nap,
egyetlen egy hely még a nap alatt,
s egy ház, s egy függöny, ahogy lebeg,
s hogy olyan hideg mind a két kezed.
Sehova nem megyek, hova tartok,
csak jönnek szembe azok az arcok,
szembe, aztán már mögöttem vannak,
leráznám őket, de nem akarlak.
Nem tudom, hol vagy, közöttük járhatsz,
tessék, azt mondják, itt vannak, várnak.
Csak a hangod nem szól, hogy ráznám le?
Leráznám, nem merem, hátha szólsz te.
Minden
Csak áll a sötétben zavartan,
s minthogy nem érti már az okát,
hogy kisegíti tán a bajban,
igazgatja magán a ruhát.
Hol meglazítja, hol meg összébb
húzza az övét, a kendőjét,
habár ne szólni most fölöttébb
kínos pedig, hogy ne kezdődjék
ugyanonnan minden, de minden,
egyik lábról másikra állva
tartani ezt a testet, s innen
figyelni rá, tán arra várva,
noha már semmi remény sincsen,
hogy ne kezdődjék újból minden.
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
Koncz Tamás kritikája Fekete Vince Védett vidék című kötetéről