Koncz Tamás
„Magamat körbejárom"
Fekete Vince: Védett vidék
Védett vidék címmel jelent meg Fekete Vince, a Kézdivásárhelyen élő költő nyolcadik kötete. Az Előre tolt Helyőrség sorozatában kiadott könyv már címében is kérdéses. Kitől és miért védett? Van őrség is? A szó, mint rozsdás lakat, egyszerre tilt és hívogat - s az olvasó persze feltöri az első lapozással. A borító csupasz, téli fái (Moldován Zsolt fotója) mögött a táj: Fekete világa kezdődik, ahol aztán erdők, falvak, völgyszurdokok között vezet a vékony ösvény. Illetve vezetne, mert már első vers megakasztja a lépteket. A kötetet keretbe ágyazó Mert nem lehet... nem szerencsés felütés, in medias res szembesít a kötetet alapvetően mozgató kételyekkel, indulatokkal; zárlatként már érthető, kezdésnek azonban erős - túlzott drámaiságával önmagát fegyverzi le.
Kezdetnek talán szerencsésebb lett volna a Lebegő foltok ciklusát indító Felissza mind, hiszen antré, s a megérkezésről szól. „Mélyet szív a friss otthoni levegőből, lassan, / komótosan lépegetve járja végig a poros, dombra kapaszkodó keskeny utcákat"- baktat a vers hőse. Gyorsan kiderül, hogy ez az út visszafelé vezet, térben és időben egyaránt - Kézdivásárhely múltja és jelene, a családi udvar, nagy gyerekkori barangolások helyszínei vetülnek egymásra, akár a diavetítés képei. Az át-és átmosódó jelenetekből pedig a személyes vidék tere rajzolódik ki: fedi a valódit, mégis más. Védett. Az emlékből nem lehet kivágni gyerekkori fákat, a régi ösvényt, ahol ketten jártak, már nem lepi be fű. Megmarad, bejárhatóan a vidék - gyümölcsíze emlék, szele gondolat, és nem változik sosem. Fekete Vince kézzel fogható érzékletességgel írja le rögzített tájait, életképeit - erőssége az ábrázolás, és akkor van igazában elemében, ha a tapintható, látható világról írhat. Példa lehet erre a Vargaváros. Századelő is: Fekete dúskál az aranykor részleteiben, az aprólékos leírásokban - mikor egy településre új nappal virrad, és minden lakója dologhoz lát: „Meg- / remegnek a füstölgő zsindelyes házak tetején a / bádog forgókakasok, fűrész kap bele a gyalult / deszkába, hasítanak a gyaluk, pattog az eszterga..." Zakatol az emlékezet malma, s ehhez képest csak állókép a nyomorúságos jelen; a Rózsa-piac sivár kocsmáját egy Tarr-Béla filmben is láthatnánk. A megőrzött világ élőbb az igazinál, mozgásban marad: jellemző, hogy a ciklusban három vers is (Vadorom, Égő foltok, Az eltévedt sereg) a vándorlásról szól - az erdei úton pedig a régiek járnak: „Harmatos füvön, / mint a holtak / oly hangtalanul gyalogoltak. / Férfiak, nők és / egy-két gyermek, gyűjteni gombát, s szedret mentek." A sorokban könnyű felfedezni József Attila felező tízeseit (Mikor az uccán átment a kedves) - Fekete Vince ugyanis nem csak témaválasztásában, de verselésében is szívesen tér vissza a gyökerekhez: Kosztolányit, Jékelyt és Babitsot idézi, a ciklus utolsó versében (Óda a holnapi asszonyokhoz) pedig Juhász örök Annája tér vissza, más és más nők alakjában. A záró egység ugyanakkor utat nyit nő és férfi kapcsolata felé - ez lesz a következő etap egyik központi témája is.
A második ciklus a jelen-lét története. A Vak visszhang versei már nem zárt emlékképekről, a mitizált múltról szólnak - a versfüzér sokkal inkább terepszemle, amiben a megfigyelő magát is elhelyezi, mint tereptárgyat. Az Én (és később a Te) feloldódik a természeti térben, annak eleme, esetleg visszhangja, tükröződése lesz. A jelenség ugyanakkor fordítottan is érvényes: a táj megszemélyesül, kimondatlan indulatok hatják át. Ha földközelben, az érinthető térben maradhat, Fekete Vince egyetlen képben is nagy energiákat tud fókuszálni „Jártam a behajló fák / között, ahol a lehelettel érinteni lehetett az almákat, / majd a havat, s aztán a rügyeket s a virágszirmokat. Este aztán, sötétedés után, az udvar kopott járdalapjain / végig, és vissza, és megint és megint és megint!"(Nem engedni el a fohászt) Kamaszévek gyönyörű-őrjítő egyformasága, feszültsége fokozódik két sorban, egészen a robbanáspontig. A Vihar előtt már kilépés ebből a szűk körből: madártávlatból látszik a falu, akár egy festmény, a közeli patakkal - „Megpróbálod úgy nézni, / mintha ma látnád először". A távlati perspektíva már egy korszak végét jelenti, a közelgő felhők, szelek pedig az új érkezését - amiben a látás, érintés már nem magányos tapasztalat.
A ciklus címadó verse már többes szám első személlyel kezdődik, mintha sosem lett volna másként; a társ jelenléte éppúgy természetes, akár közös sétájuk az erdőben. A beszéd csak töredéke, vak visszhangja ennek a kapcsolatnak - a szavaknál kifejezőbb egy szatyornyi csiperkegomba, amit együtt szedtek, vagy a közös üldögélés a tóparton. Ami elhangzik, az esetleges - a megélt, átadott igazságokra is csak bólintani lehet; a teljes pillanatok (Ülünk az autóban, Fák vére, Mustízű dél) szótlanul telnek, az élmény így maradhat osztatlan. Jellemző, hogy a beszéd az egység megbomlásával jelenik meg: a Védett vidékhallgatás váltja fel, mint negatív kommunikáció vagy növekvő hiány, vagy amit szavakkal sem lehet betölteni - hiába a nem tudom, a szeretném, a talán. A költő ezt is érzékletesen, a futóhomok példájával illusztrálja, ami elszakít és elnyel, örökre elzár embertől embert: a szerelem helyén „csak a felszín, a homok, a víz." A Csend című vers még visszavezet a törés előtti napokba: a helyszín egy tengerparti üdülőövezet (ómen a futóhomok előtt), s az elbeszélő számára idegen terep, ahol még a hullámverés is másként, lélektelenül monoton, mint az otthoni mindennapok. Fekete a kívülálló szemével láttat. Prózaverses leírásai részletgazdagságukban is üresek, ridegek - mint a viszony, aminek szereplői már nem simulnak: súrlódnak egymáshoz; csendjük sem a régi.
Az etap utolsó két darabja már hangulatában, tematikájában is az utolsó ciklusba vezet át. A Hiába való a kötet egyik legszebb és reménytelenebb darabja: a székely Vanitatum Vanitas, benne lomha, halálos nyugalom - és lemondás. „Ne lenni, ne hallani nap mint nap, / miképp görgetik életüket az / ottaniak. Hogy tesznek téglára / téglát, hogy taszítják-tolják /maguk előtt életeiket, mint rozzant /társzekereket..." - írja Fekete, nem csak a közösség, de az egyén tragédiáját is megfogalmazva. Innentől, a Tajtékos ég ciklusán és a Füvekben, fákban versfolyamán át ez a téma válik dominánssá. Nem ott lenni, illetve minek lenni. „A napok megannyi szeletéből / mögöttünk omlik, s újraépül /minden. Valaki rakja, bontja," s már csak a romja, csak a csonkja" - utal Kosztolányi Hajnali részegségére a költő, ám amire valójában kíváncsi, az Esti kérdés: „miért a végét nem lelő idő?"
Az út utolsó kérdése, ami végig ott bujkált a függetlenségért vívott harcok, a szerelem, az elszámolás verseiben - ott, a Védett vidék díszletei mögött. Fekete Vince sokféleképpen felteszi, érzelmesen, túlcicomázottan vagy nagyon tömören. A legjobb trükkje az, amikor úgy tűnik, éppen válaszol: az élő tájleírások, mozgalmas városi vagy falusi jelenetek ilyen, szentenciának álcázott kérdőjelek - bennük van minden, aminek vesznie, születnie kell. Gyengébb, amikor enged romantikus hajlamainak, és angyalokról, ázott paplanokról, esővárókról ír. Ám Fekete ekkor, és erdőjáráskor, gombászáskor is ugyanazt teszi: körbejárja magát, mint turista a megismerhető vidéket. A határon áll, figyel és kérdez. A fák mögötti, ködbe burkolózó túlpart egyszerre riasztja és vonzza. „...lebegni lenni / a füvekben fákban". Vágya viszont szakadatlanul ütközik a feltörő: miérttel. „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?"(Babits Mihály: Esti kérdés). A tudat és öntudatlanság vitája ez, a régi meccs Isten és Sátán között. Fekete látja és gyönyörűen láttatja városát, az otthont adó vidéket, de verseiben kígyóméreg dolgozik: a kétely. Ettől lesz kopottá, maradivá az Éden, pálinkaszagú és borostás a gyerekkorban még csodált kerub; az öröknek szánt teremtés ettől silányul iparrá, felesleggé minden tapasztalat. „Ha érteném, de ezt sem az sem, / nincs már szemünk a valóra, / mégis tán legjobb akkor volt/ ha anyám hasában volna." Az értelem így vakít el, válik az be-és elfogadás akadályává: nem véletlen, hogy az öntudatra ébredő Ádám sem láthatta, csak hallotta Istent.
A halál lehetősége többször feltűnik a kötetben, különösen annak utolsó harmadában: jelképe a futóhomok, amiben csak egy lépés a mélység, és talán a nyugalom is. A halálvágy ugyanakkor nem jellemző Fekete Vince költészetére - sokkal inkább a bizonyosság: hogy létezik az örök és változatlan, amire az ember kétely nélkül rábízhatja magát. A Védett vidék tulajdonképpen ebben a bizonyosságban összpontosul, melyet a kérdések, kételyek pedig csak megerősítenek. „Mert nem lehet ennyire jéghideg, gépies (...) hogy így menjen szakadatlanul, (...) hogy fölépüljön, felemelkedjék, / majd semmivé váljon hirtelen, / mint egy darabjaira hulló nyakék" - tiltakozik a beszélő, a ciklusokat keretbe foglaló külső versben (Mert nem lehet), ami a kötet végére aztán a helyére kerül. A Védett vidék ebben az értelemben állásfoglalás, ami megerősítésre vár: kívülről és még inkább belülről, a körbejárt területről. A válasz talán megszabadít majd az egzisztenciális félelmektől, ami Fekete lírájának részben energiát ad, részben gyengeségét jelenti. Új erőforrást hozhat. Mert lehet -örömmel, elfogadással, félelmek nélkül is.
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
Fekete Vince versei a 2011/2-es Bárkából
