Markó Béla

Hát itt vagyunk megint

Hát itt vagyunk megint, ahol tavaly,

nézem, hogy nem lett semmi sem kopottabb,

az éjszakában ugyanúgy ropognak

a tenger izmai, kabóca-zaj

van most is kint az olajfák között,

s ugyanolyanok most is a kabócák,

mint aprópénzt, ugyanúgy földre szórják

zenéjüket, a hangok s hangközök

mind-mind ugyanazok, és a homok-

szemcsék is éppen ugyanolyanok,

pedig tudhatnám én is, hogy azóta

más kagylót épít, és másik csigát

tör szét a víz, és már másik világ

ez itt! Talán! De ugyanaz a kotta.

Medúzák az Égei-tengeren

Hullám hullámot formáz csak napestig,

s kik itt nyüzsögtek, sehol sincsenek,

kalmárok, hősök, szörnyek, istenek

lándzsájuk s pajzsuk már a vízbe ejtik,

szétmorzsol mindent markában a tenger,

hideg gyomrában tört arany ragyog,

az égről másol éjjel csillagot,

megunja s partra dobja minden reggel,

már szinte mindent megtanult, de újra

meg újra ismétli s tovább tanulja,

míg engem réges-rég cserbenhagyott

a képzelet, hűlő szívem lehúzzák

s végigsimítják áttetsző medúzák:

gyermektenyérnyi apró ablakok.

Az aranygyapjú legendája

A láthatáron aranygyapjú lángol,

és minden végtelenül egyszerű,

a vízen végigcsillanó derű,

ahogy megint s megint kibont magából

egy hullámot, majd rögtön visszagyúrja

saját testébe, mintha egy mosolyt,

egy árulást, egy refrént gyakorolt

volna csupán, de megkísérli újra

s nem unja meg, ismétli végtelenszer,

mert semmi mást, tengert mintáz a tenger,

hol Médeiának, hol meg szörnynek látszik,

aztán felizzik még, Iaszónt idézve,

de sisteregve vízbe hull a vértje,

és szürke már a gyapjú, nem világít.

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.

A költő Megnyugtat mégis, Ahogy tovaúszom és Ajándék megint című versei is ebben a lapszámban olvashatók.

---