Necz Dániel

 

Akvárium

Fekszem az ágyon.

Lepedőfehérek az arcok,

apró, öregasszonyok kezébe

illő gyűrött zsebkendők.

A szoba sarkában akvárium.

Belelebeg a sok hal a betegségbe,

a hullámokat beinjekciózzák

a kigőzölgések, a műtét utáni

fáradt testi gázok.

Rég nem láttam apám.

Ha halakat látok,

eszembe jut a

mozgás lassú múlásáról,

a nagy halszemek ürességéről,

amelyek utolsó útjára kísérték.

Kloroformszagú kezét szorongatom,

és arra gondolok, sose volt

kórházban, sose vérzett el

ezer latin nevű illat között.

Apró halak a csontjaim,

mint buborék szétrebbenek

atomonként, kis rajokban,

kik egy nagyobb halat:

egy apát éreznek, aki

sosem volt kórházban.

És mégis csak arra a fehér,

letisztult szentélyre vágytam,

hol néha gondolatban

apámmal együtt úszkáltam,

s áramlat volt közöttünk az utálat;

apám, kihalásználak, lassú fogakkal

élezném pikkelyes hátad,

csak ne védene az üveg,

csak ne lenne, ami láttat!

 

Megbomlanak

Megbomlanak kapcsolataink.

Egyre nehezebben jutunk haza,

és hidak fojtó köd-csendjén

át tekereg velünk az éjszaka.

Eldobnak majd, mint követ,

s nagy csobbanás lesz a nappal;

idegen városokban alszunk,

a ruhánkon idegen illatokkal.

Kusza ponthalmazzá válunk,

s tapintásunk nyomát is lassan

felissza a Nap,

és mint megkopott örökségnek,

súlyunk marad csak meg,

emlékünk elapad.

Egyszer leülünk egy üveg borhoz,

egyszer valamit kérdezni fogunk,

szertefut majd hangunk,

rozsdás rézharangként tompán kong,

és kortyolunk, amíg csak lehet:

ablakokból a fényt, szűk utcákról

az átizzadt szelet,

mert szertefoszlunk, felitat a távol,

s egymás lenyomatai leszünk

önmagunktól távol.

Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.

 

---