Miklya Zsolt

 

 

 

Ezt és itt

Kóborlásaid, a meg nem felelések.

Kijátszod sorra a rád vetített

klisét. Kínos találkozás egy jubi-

leumi ünnepség ebédszünetében.

A figyelem előtere felszabadul, s te

váratlanul lépsz a képbe, mint rég nem

látott tanítvány. Mindenkinek kompen-

zálnia kell, valamit. Hogy éppen ezt

és itt, mikor mást és máshol is lehetne.

Nem lehet mindenki komponista. Sem

amatőr dalszerző egy citerazenekar

élén, akit a postamester és neje

könnybe lábadt szemekkel hallgat.

Ideje megkomolyodnod.

Part és tükör

Magas parton ülsz megint. Ha

csak lépésnyi magas is. Lépésnyi

esély. Rálátsz a vízre, amibe két-

szer nem. Most egyszer se, persze.

Mocskos a víz, s te fázol, de nem

a mocsoktól. Nem is a sodródó

nyáresőtől. Sodródhatnál te is.

Kis hajó jön, hullámot vet a partra.

A fűzek felisszák, merülnek vissza,

mit sem tudva tükörről. Te sem

hajolsz fölébe, nem hiszed, hogy

épp itt, alattad. Távolabb, ahol

fénykása lepi a felszínt, esetleg.

***

Nyomot nem hagysz a vízen.

Szemben, a száraz facsúcson

károgó varjak sem gondolnak

semmi nyomra. A partról hűlt

helyét nézed lassan húzó eve-

zőknek, ahol tegnap még eről-

ködtél, sodrással szemben. A

fűzek alól egy vadréce húz ki,

csónaktestével könnyedén átúszik

a nyár tükrén, nyomot se hagyva.

***

Szigetcsúcs. Közel a part, ami

mindig elmozdul, árral, apadással.

Megnyúlnak a túlparti nyárak,

zöld orgonasípok, a vízen, feléd.

Megannyi inverz félmosoly, egy

tükörarcon, a felszín játékaként alá-

festve a hordalékot. Sziget vagy.

Megjelent a 2010/4-es Bárkában.

---