Sopotnik Zoltán
Migrén
Migrénbe ragadt a vers,
ráadásul lábon kell
kihordani. Mantrázni,
hogy el ne felejtsem,
már úgy értem mindkettőt.
Ezoterikus leszek,
azoknak egyszerű ilyenkor,
hajlítani mondjuk, még
egy kicsit a hídon,
(épp átgördülök rajt')
idegrendszeren,
biztosabb legyen az alap,
gondolatban természetesen.
A Duna alattam folyékony
fájdalomcsillapító,
szuggerálom,
ez is egy technika.
Meg a vers.
Biztos, hogy
nemcsak az.
Versszerű hajók,
csónakok, centizve
úsznak el egymás mellett,
átszólnak, nem szólnak
át az emberek.
Kivetítem: egyikben
Kassák, másikban
Babits. A víz ugyanúgy
ringatja őket, egyik
hullám sem hamis.
A vers a biztos.
Bemondanak egy utcát,
valami teret, sápadt
erkélyen fiatal tetovált
férfi tereget.
Nehéz név
Apás íz a számban.
Finom szivarka-keserű.
Furcsa, hogy valaminek
úgy van értelme, ahogy
én szeretném. Hogy
meg kell dolgozni érte.
(pl.vers)
A nevem. Szerb-horvát
eredetű. Láttam a
neten, valami patak-
völgyet hívnak így.
Biztos nehéz környék,
ólmos kövekkel,
bokrokkal, követhetetlen
emberekkel. Ha már
kimondani az. Általában.
Voltam én már Sókotni,
Szputnyik, meg csupa
SZ-es kreatív. Mesefigurának
szoktam érezni magam,
ha rontanak, tévesztenek.
Dupla jókedv,
megint a nyelv van felül.
Mozog bennem a szeretet.
Viszem a nevem, csökönyös
biciklit a temetőbe. „Néha
megakad, simogatom,
leesik róla a lánc".
Ragadós
A rend emlékezni akar.
Mintha nem lenne
mindegy neki. Nem az.
Tizenöt éve, Eszter
születése utáni nap,
elmentem anyám
mellett a kórházkertben.
Nem vettem észre.
Van is róla egy kép,
néha előjön, általában
mikor nem kéne.
Mondjuk, akkor már
csináltuk egy ideje,
mint egy érzelmi
gyakorlat, csak a visszája.
Azt hiszem az volt a
végpont, ott fejlesztettük
tökélyre.
Fiatal apa, arra
koncentráltam inkább,
remegett a lábam,
volt időm a másnaposságra
fogni.
Csináltuk már egy ideje
anyámmal: nyelvet öltve
a nyelvnek, a másik
mondatait szépen elvezetni,
gázpalackba, villanyrezsóba,
satöbbi.
Mintha a rossz férje lettem
volna. Hamar megtanultam,
hogy a tipikus az halálos ütés
is lehet.
És akartam
is volna ezekkel kezdeni
valamit, bár az is igaz, csak
tizenöt év után,
ha jól emlékszem egy
ügyvédi iroda előtt.
Mégis elengedtem az érzést,
gyanús macskát, a lábam
mellett, valahogy
jött az a kórházi jelenet.
Beragadt.
Megjelent a Bárka 2010/1. számában