és ez a ház a város túlsó felén helyezkedik el, az északi lakótelep legutolsó panelkockája mögött, az ilyenkor még halott krumpliföldek közelében, közvetlenül az egykori kiserdő peremén, amelyet régen kiirtottak, az utolsó szálig,
és ezért a kiserdő szellemén túl húzódó vasúti sín évek óta kendőzetlenül mutatja magát, ahogy nyílegyenesen, mintha vonalat húzna a szemünk elé, itt a vége, snitt, vágtat a városból kivezető kiscsatorna irányába,
és ennek a kiscsatornának ez a városon kívüli, hol szeszélyesen tekergőző, hol vadul kanyargó, egy helyütt szégyenlősen összeszűkülő, másutt bőszülten nekiduzzadó szakasza alig néhány száz méterre terül el a házunktól, s bár pontosan három éve itt élünk, mindeddig ismeretlen maradt számomra, sosem éreztem szükségét, hogy igazán felfedezzem, hogy valóban birtokba vegyem,
pedig ez a szőlőskertekkel, fóliasátrakkal kísért különös alakzat egyenes ági folytatása a belvárost átszelő kiscsatornának, amelynek partján tanóra végeztével nap mint nap hazafelé tekerek, egyre többször gondolva arra mostanában, hogy jóllehet folytatás és egyenes ág, mégsem ugyanaz, hogy megközelítőleg sem azonos a kettő, hiszen miért lenne bármi ugyanaz, mondta-e bárki, elszólta-e magát bármikor bármely egykori horgászfilozófus, hogy ennek így kell lennie,

valahányszor, munkából hazafelé tartva, elkerekezem a bizalmatlanul, megfontoltan zöldülő parton, ezen a milliószor bejárt vonalon, ahol itt-ott már felüti fejét a hóvirág, és könnyű, de hűvös szél füröszti a fejem, fölmerül bennem a hovatartozásnak ez a nyugtalanító kérdése, és miközben arra gondolok, ugyanabba a folyóba vetettem-e be annak idején a horgot, amikor a gólyafészkes híd titokzatos kisörvényeinél pecáztam, mint ha a vasúti töltés alatti ismeretlen helyeken próbálkoztam volna kishalfogással, függetlenül a tananyagtól, amit aznap vettünk, rendre bevillan Karinthy karikatúrája is, Jókairól, mi készteti a kis virágot, hogy ilyenkor is nyíljon, és mi készteti, jelentkezik nyomban a Babits-poéma is, a fűszálról, mi készteti, hogy ha elszárad, újra nőjön, és fordítva, és egyszersmind, ennek kapcsán,

valahányszor a napi robotot letudva bágyadtan taposom a pedált, ennek a viharvert Csepelnek a pedálját, azon is morfondírozom, mi késztetett engem arra, hogy nap mint nap, és tényleg nem túlzok, nap nap után, hétfőtől vasárnapig, és megint elölről, újra és újra nekiveselkedjem ennek a számtalanszor bejárt szakasznak, a Gyulától Békésig húzódó kiscsatorna pici sávjának,
és mi késztet arra, hogy erről a hét minden napján újból és újból elgondolkodjam, hogy fölidézzem ezeket az egykori nagy tekeréseket, a lebiciklizett kilométereket, amelyekkel folyton újrajártam ezt a rövid partszakaszt, amely csupán önnön valójában volt rövid, mert bennem, valahányszor fölkanyarodtam rá, hogy órákkal később visszatérjek a nagyszülői házhoz, ahonnan a tanórák után elindultam, továbbfolytatódott az a sok élmény, amit ezen a rövid távon átéltem,
és egytől egyig hazavittem őket, féltőn gondoskodva róluk, és lefekvés előtt még egyszer lajstromoztam magamban az aznap látottakat, a zeneiskola hídjától a gólyafészkes hídig kimetszett szakasz apró mozzanatait, továbbgondoltam a meg sem született történetet,
és döbbenten tapasztaltam, hogy ezek az emberek, akikkel én ott, a parton találkoztam, akikhez Tacskó biciklimet a gátat vigyázó óriás nyárfákhoz döntve, a fogásról érdeklődni leszaladtam, vagy csak véget nem érő meséiket hallgattam, és hagytam, vicceljenek velem, hogy kézen fogjanak és bevezessenek a horgászat egyszerűnek tűnő, valójában azonban mérhetetlenül és elképzelhetetlenül nehéz tudományába, amelyet egyedül ők ismertek, amelynek egyedül ők voltak birtokában,
és láttam, hogy a térdre rogyott házak és zöldre mázolt kerítések, amelyek előtt elkerekeztem, a lompos kutyák, amelyek jöttemre veszett csaholásba fogtak, és a kisgyerekek, akik kacarászva hajtották magukat a kishintán a holtág fölötti játszótéren, és a babakocsit toló anyukák, és az idős asszony, aki hálóingben botorkált az udvarán, és a kövér bácsi, aki a háza előtti gátaljban forgót húzott fel a vízparti gyerekeknek, és céllövöldében is gondolkodott, és amikor megvalósíthatta volna, gondolt egyet és meghalt, de előtte még jó alaposan megkergette seprűvel az asszonyt a nyárfák körül, és az őszes halántékú rendőr, aki ritkán tűnt föl a vízparton, és akkor is csak a bajsza alatt morgott, ha kérdeztük, és egy idő után már nem tűnt fel, a felesége pedig három héten belül elköltözött, és a többiek, akik ennek a különleges és varázslatos szakasznak a bűvöletében éltek, akiket idekötött ennek a helynek a szellemisége,
láttam, hogy ezek az alakok, amint lefekszem és a holnapra készülve végigpörgetem fejemben az aznap történéseit, mind-mind lüktetnek és élnek bennem,

és a zeneiskola előtt elsuhanó főút széles hídjától a gólyafészkes hídig tartott ez a szakasz, amelynek az innenső partján a mai napig eltekerek, munkából hazafelé tartva,
és a zeneiskola hídjánál még egykedvűn csordogál a víz, a kiscsatorna vize, mélán, unottan, eleinte áthatolhatatlan nádas kíséri útján, amelyben soha senki nem vert tanyát, egy ízben próbálkozott egy szalmakalapos festő, de rövid időn belül távozott, azóta se látták a környéken,
és ez a méla csordogálás a csőnél fenyegetővé és morddá válik, mert a vízbe nyúló betonhenger, amelyről senki se tudta, kié, hová tartozik, tartozik-e egyáltalán valahová, rendszertelen időközönként furcsa feketés váladékot böfög fel, amely szétfoszlik a sötéten kavargó vízen, hogy utána, elhagyva a cső környékét, felszívódjon és nyoma vesszen, és a kiscsatorna is visszanyerje egészséges, zöldes színét, hogy összhangba kerüljön tulajdon környezetével, a partját szegélyező sáscsomókkal, a horgászhelyek tövét telepöttyöző békalencsével, a part helyenként buja és fölgazosodott növényzetével, kicsivel később a holtág elterpeszkedő hínárszigeteivel, iszapba vert izmos karóival, a gömbölyű fűzfával, melynek vízre hajló vékonyka ágai között jó eséllyel közelről szemügyre vehetők a rakoncátlankodó csukák,
és ez a víz a gólyafészkes híd tövében váratlan fölgyorsul, és a nagy sebesség miatt képtelen átpasszírozni az addig nyomokban látható hordalékot a szűk áteresztőn, és a meggondolatlan fölgyorsulásnak hirtelen megtorpanás a vége, a híd alatti örvények és visszaforgók gondos munkája nyomán egybetorlódik műanyag palack és törött ág és kitépett nádszeletek, elvétve sörösüveg és megpuhult kartondoboz, és ez az egybeterelt massza vadul hánykolódik a gólyafészkes híd áteresztőjénél, a módszeresen bejárt szakasz végénél, ahol ezeken a kiruccanásokon fölkanyarodtam, és máris a zeneiskola hídja felé vettem az irányt, és folytattam itt, a végénél, miközben valójában elölről kezdtem, a legelejéről,
és hazatérve, miután felkészítettem a biciklit a másnapi útra, rendre azt éreztem, semmit, de semmit nem értettem meg belőle, hogy bár rendesen kint ültek a régtől ismert arcok a sásba és nádba és gazba vágott horgászhelyeken, és minden porta és kapu egyként ismerős volt, mégis, úgy éreztem, valamivel még tartozunk egymásnak, a hely nekem, s a helynek én,

és valahányszor hazafelé tartok mostanában, arra gondolok, ez lehetett az a titokzatos hajtóerő, amely, kaphattam bármilyen jegyet, lehettem bármennyire morcos, tilthatták akárhogyan, arra késztetett, hogy egyik nap mint a másik, újra és újra nekiveselkedjem a szűköcske, mégis szinte beláthatatlan távnak,
és ezt mindenki tudta rólam a környéken, és sokan bogarasnak tartottak emiatt, máskülönben minek tulajdonítottam volna, hogy egy idő után az utcabeli kölykök, ha ugróiskoláztak, és meglátták, ahogy elszántan kikanyarodom a nagyszülői háztól, inkább beszaladtak a legközelebbi udvarba, és ott folytatták a játékot, és a szomszéd is, aki pedig megjárta a világháborút, már messziről köszönt, jól vagyok-e, és hogy ő most, nem pontosan így mondta, máris, így fogalmazott, neki máris le kell ereszkednie a vízaknába, pedig meg se mukkantam, esélyem se volt egy kiadós kerékpártúrára invitálni, mint az unokáját, Palikát, aki egyszer velem tartott, de az ostobán lobogó hajából és a fintorról, ami kiült az arcára, éreztem, hogy semmit sem ért abból, mire jó ez a látszólag céltalan ide-oda kerékpározás, kicsapni a partra, onnan föl a gólyafészkes hídig, aztán neki a zeneiskolának, és megint, világos volt, hogy fogalma sincs, mért tesszük, amit teszünk, bambán hajtott mögöttem, mint aki legszívesebben nyakamba hányna, és leráncigálna a bicikliről, de visszakozni restell, mert méltóságán alulinak érzi, hogy egy hibbanttal vitatkozzon,
és ha őszinte akarok lenni, minden bizonnyal én sem tudtam volna válaszolni, mi okból és mi végre szántam el magam a folyamatos kalandozásra, hiába látom be most, nap mint nap eltekerve a hely fölött, ennek az egész ceremóniának a lehetséges értelmét, alighanem az elbűvölően zöldellő part menti növényzetre fogtam volna, és a kiscsatorna minden időben biztosan áramló vízére, a holtág környéki szélsebes rajtaütésekre, ahogy a ragadozók a kishalak tömött sorai közé vágnak, és a vízre térdeplő kövér fűzfákra, a horgászhelyekre, melyek minden nyár elején, mintha csak a semmiből, fölbukkantak, s ahogy megjelentek, úgy tűntek el őszre, és az ott élő siserehadra, a famászásokra, a forgózásra a parton, a játszótéri cigarettázásokra, és arra a nyári éjjelre, amikor először aludtunk kint sátorban a holtág mellett lakó szakmunkástanulókkal, a hajnali kárászozásokra, és a ködösen füstölgő vízfelszínre, az alkonyati csukázásokra, és a füstszagra, amely a sporttelep felől érkezett, a cső elképesztő gazdagságára és a kitaposott utakra az első horgászhelyemet körbevevő gazban, minderre a szépségre és páratlan kincsre,
az állandóságra fogtam volna,
és ennek az állandóságnak a legfontosabb és megkerülhetetlen tényezőire,

Miska bácsira, akinek a felesége gyönyörű szép asszony volt, kék kötényes sudár asszony, hátközépig érő illatos fekete hajú asszony,
és Miska bácsi mégis éjt nappallá téve kint gubbasztott a parton, a cső utáni terebélyes tisztáson, és egy különösen forró nyári hétvégén megalkotta magának az igazi helyet, amit úgy hívott, paradicsom,
a fűzfák takarásában csinos kis kunyhót eszkábált, egy deszka ide, amoda még egy, emide jöhet az egyik fólialebeny, oda a másik, és máris elkészült a nagy mű, és a pecabotok, Miska bácsi pecabotjainak a damilja egyfolytában a vízbe lógott, minden különösebb eredmény nélkül,
és vég nélkül szundikált, és a temetőről mesélt, ahol réges-régen dolgozott, mígnem rendesen elnyomta az álom, és amikor magára hagytam, általában már lehorgasztott fővel horkolt a kunyhó árnyékában, és másnap újra hallhattam a sztorit, a cigánylányról, aki túl szép volt, igen, ahogy ő mondta, talán túlságosan is szép ez az egész, és a gyanútlan érdeklődő iparkodott érteni, igen, bólogatott, gyönyörű, a zölden hullámzó sás szemközt, a kétoldalt aláereszkedő fűzfák, a víz állandó, finom mozgása, mely halat sejtet, a nádcsomók körül pislogó békafejek, a röptében összefonódó szitakötőpáros, a kiscsatornát fejét fölvetve átszelő patkány, úgy, ahogy van, csodálatos,

és szóba jöhet a hiányos fogazatú Joki, akit szinte csak télen lehetett látni, amikor a zúzmarától fehér volt a kiscsatorna partja, akár a tejbegríz, és Joki sose titkolta, hogy csukában utazik, és hogy ő, bömbölt kérdőn, a csukáért akár az asszonyt is, és az öklének szabályos forgatásával igyekezett egyértelművé tenni, mire gondol, ennek ellenére alkonyat közeledtével képes volt szempillantás alatt úgy összecsomagolni a legeksztatikusabb csukázásból is, hogy a következő percben, ahogy visszasétáltam a holtág karókkal megtámasztott horgászhelyéhez, és bakancsom alatt haragosan ropogott a hó, általában már csak a hűlt helyét találtam, és egy ilyen következő pillanatban arra kaptam fel a fejem, hogy kocsiba vágja magát, és a letekert ablakon süvölt kifelé, hogy bocsi, partner, és hogy sürgősen mennie kell, mert izzít a télapó, és jó eséllyel lehetett hinni, hogy határozott, komoly önfegyelmet igénylő kocsmázás veszi kezdetét aznap este, de a letekert ablakon keresztül még egyszer kiordított, hogy ő most lép, és körbehordozza a mikulást a városban, és cinkosan kacsintott,
és napokon keresztül az járt a fejemben, hogy bizonyára még most is kezelik és megfigyelés alatt tartják azokat a gyanútlan kicsiket, akikhez azon az estén Joki vitte a télapót,
és az a rozsdatépte Skoda bőgött az első kanyarban, akár egy csalódott óvodás, nem kellett különösebb fantázia, elképzelni, ahogy a Mikulás mögött vigyorgó Joki láttán a halálra rémült gyerekek meztelen lábacskája az előszoba linóleumán csattog, miközben sikítva spuriznak a kisszobába,
és még azt is üvöltötte Joki, mielőtt a zeneiskola főútjára fölkanyarodott, és végleg eltűnt volna a szemem elől, hogy szemét világ ez, apukám, mert manapság, dögöljön meg, ha nem így van, már a csizmát sem érdemes kirakni az ablakba, úgy ellopják, mint a szart,
és fütyült és sistergett a kivágódó kerék a Híd utca sarkán, pedig messze volt még a sötétedés, a délután fél öt, amikor általában hazakészült, amikor kezdetét vette a hazacsomagolás a szokásos téli portyáról,

vagy ha Lajoskára gondolok, a világhírű húskombinátosra, az ősz mesterre, aki jóval többet árult el erről a világról, amiről akkoriban nem tudtam, hogy világ, de azt se tudtam, hiába jöttek lefekvéskor otthon a képek, a képekkel az arcok, a képekkel és az arcokkal a történések, hogy valójában, hogy ténylegesen micsoda, kivált azután nem, hogy Lajoska kilépett ebből a közegből, mert a lányát elvitte egy ösztöndíj nyugatra,
és mielőtt végleg kilépett volna ebből a leírhatatlanul egyszerű, önmagába forduló világból, a véletlen épp arra vetette, ahol akkoriban horgásztam, aminek örültem is, meg nem is, hiszen évek óta nem láttam,
és legalább együtt szurkolhattuk ki életem addigi legszebb kapását, az apró úszó, amit magam faragtam otthon parafából, finoman, mintha a vendég elbizonytalanodott volna jövetelét illetően, megbillent, tétován balra mozdult, majd villámgyorsan elmerült, és amikor bevágtam, a könnyű teleszkópos bot kétrét hajlott a kezemben,
és megrökönyödésemre egy izmos teknősbékát kaptam ki a vízből, amitől Lajoska, bár izgalmát palástolni igyekezett, látványosan indulatba jött, s miután kevésnek bizonyultam kiszedni a horgot a megrémült állat torkából, felajánlotta segítségét,
és átnyújtottam a zsákmányt, és Lajoska tapasztaltan fölkapott egy husángot, és hirtelen akkorát csapott a damilon függő magatehetetlen teknősre, hogy az azonnal leszakadt, horgostul, damilostul, és Lajoska nem hagyta abba a mészárosmunkát, fölkapta és diadalmas csatakiáltással átrúgta a túlsó partra, nem láttam, hogy a trottysárga gumicsizmában leszorította-e a lábfejét, de sokan megirigyelhettük volna a mozdulatot, akik a lakótelepen akkoriban focizgattunk,
és a landolás nyomán hangosan zörgött a sás, szájtátva álltam, kezemben a megcsonkult felszereléssel, Lajoska zihált, az arcán valamiféle ocsmány kielégülés tükröződött, végül rám villantotta a fogsorát,
jó fogást, komám, ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőle hallottam, azzal biciklire pattant, és vadul tekerni kezdett a gólyafészkes híd felé,

amerre a mai napig járok,
erre visz az utam, mindig erre,
és ha munkába megyek, erre indulok el reggel,
és amikor munkám végeztével erre térek haza, üres kerti székeket látok a magukra hagyott horgászbotok mellett, és a túlsó parton gyerekek tapossák a pedált,
és az én utam nem fejeződik be a gólyafészkes hídnál, nem hajtok föl a nehézkes macskakövekre, az ellenkező irányba, a zeneiskolához vezető járdára,
tekerek tovább, a temető felé, s egy göröngyös szakasz után hamarosan a lakótelepi házak között találom magam, s bár bal felől még látszik a kiscsatorna, ahogy elfordul a városszéli szőlőskertek és fóliasátrak irányába, innen már egyértelmű: egyenes és nagyon is, túlságosan is biztos az út, hazafelé.

* A Zerge Közhasznú Egyesület és a Körös Irodalmi Társaság Folyóvizeink címmel egymillió forint összdíjazású pályázatot hirdetett 2009 tavaszán. A pályázatra (két kategóriában) összesen 128 jeligés alkotás érkezett, a beküldött műveket háromtagú szakmai zsűri (Tarján Tamás, Zalán Tibor, Závada Pál) bírálta el. A mi Élővíz-csatornánk kategória 1. helyezettje Kiss László Finom, körkörös mozgás című írása lett.


Megjelent a Bárka 2009/5. számában

Főoldal