Ungvári László Zsolt

 

  

Velence

 

 

És akkor úgy dúdolt az éji hold,

mint búgó, álmodó gordonka,

az ég vizén a nimfa, cédruslomb

a parti siroccót visszhangozta,

 

úszott fönn az elveszett kiáltás,

felleg habja, dryádok takarták,

nem én voltam ott, gitárral, akkor,

a velencei mólón alkonyatkor,

 

csak a sirály ívelt magasabbra,

beolvadva a lemenő napba,

nem volt ott rajzó bogár-nyár, ősz sem,

évszakok hulltak, álltam, hű őrszem,

 

mit is keresve, nem tudom ma már,

talán csak hangtalan nekem sírtál,

vagy kacagtál a Colosseumnál,

s az aréna kövei mögé bújtál.

 

Nem én voltam ott, pengetve, akkor,

s a történet magva sem igazi,

tán szigonyisten szállt ki a habból?

Üveghutákhoz vivő csónakból

 

mily mandolin szólt? Kalapgondola

mért hív evezőkkel vissza oda?

 

Hidd, az aranyoroszlán nem nyughat,

pára száll freskókra, templomhajóra,

hogy elvesztelek végül, nem tudtad.

És megállt a Szent Márk-téri óra.

 

Merő kék és arany volt a város,

a fény homlokzat alá sugárzott,

hallgatott szívem egy pillanatra.

Napraforgót lengetett a szoknya.

 

(Vagy, voltál talán - feltűntél ma itt.

Tenyeredben tartod galambod is.)

 

 

 

Futó habok

 

 

Sóhajtottam: újra tenger; homokszemek

csillagai, partra hullatott könnyek.

A dal elakadt, ott maradt valahol, félúton.

Kiáltások a cipruslombok alatt.

És újra láttam a függőkertet, Szemirámisztól távol,

a fehér házakat. Mint akkor,

fényben, kezeden az erek finom vonalát,

a lebegő táncot, tekintetünkbe melegedve.

Alvó cincér az éj, kicsinyített világ,

megrezzensz a párnán, arcod fölött átsuhog

a fekete és fehér holló, a végleges.

Távolságunk itt összeér.

 

  

 

Utódal

 

 

Ha úton jársz majd téveteg,

s időd szirma szétpereg,

én mindig ott leszek veled,

Firenze egén, fehér föld felett.

 

Ha rejtenéd álmod köntösét,

s nincs már, mi visszatérne még,

megfognám újra két kezed,

hogy lásd, mindig szerettelek.

 

Ha jönne hó, s gomolygó fellegén

átszállna fájó cinegém,

szabadulnék, térve fénybe,

porzó kékségbe, messzeségbe.

 

Ha felednéd a nyárt, az őszt,

ökörnyál lengne, s - Visszajött,

visszajött! - mondanád,

a télben fáznának a fák,

 

s ha vennél arany karkötőt,

figyelném, arcod Napba nőtt,

sugarat kérnél nincstelen.

S nem ülne holló szíveden.