Prózák

 

 Moln__r_Lajos_m__ret.jpg

 

Molnár Lajos

 

Hülye egy történet

 

Mi van, nem láttál még fehér embert? A fiatal buszvezető megbámul, amikor jegyet veszek. Valójában nem csodálkozom rajta, türkizkék felsőm, hozzá ugyanolyan színű műkörmöm, trendi karórám és szandálom eléggé feltűnő. A szakadt farmerem is megy a szettemhez. Egyedül a nyersvászon szatyrom nem illik hozzá, ebben a nagyimnak viszek pezsgősüveget és kisebb papírdobozt. Ezeket dekupázzsal megcsináljuk virágvázának és ékszerdoboznak, majd ajándékba adom anya szülinapjára. A nagyi nagyon ért ehhez. Hol tanulhatta? Ő mindig segít, van neki varrógépe, megtanított rajta varrni, így ha valamelyik rucimon igazítanom kell, magam is megcsinálom. Közben jókat dumálunk, vele mindent megbeszélhetek.

Ahogy a buszban leülök, nadrágom jobb farzsebéből kiveszem a telóm. Alig tartom a kezemben, a barátnőm rám ír, azt kérdezi, holnap este megyünk-e a Wellhello-koncertre. Azt válaszolom neki, hogy megkérdezem Donátot.

A falu központjában, az ABC előtt áll meg a busz. Nagyi vár, most is az a múlt századi mintás otthonka van rajta. Mindenhová ebben megy. Miért ragaszkodik ehhez?

- Tudod, milyen nap van ma? – kérdi, ahogy leszállok. Olyan furcsán áll a szája, mint a többi fogatlannak.

- Hogyne tudnám, péntek – válaszolom.

- Nem arra gondoltam, hanem családi ünnepre. Dédpapi ma lenne százéves – mondja, rövid, ritkás ősz haját csapkodja a szél. – Arra gondoltam – folytatja –, ezen a szép napon kimehetnénk a temetőbe, vihetnénk virágot a sírjára.

- Azt mondtad, a dédi semmibe nézte a virágokat, ezért sohasem vett, mikor dédmaminak udvarolt. Akkor mi most miért vigyünk neki?

- Ez igaz, inkább azt a pénzt takarmányra költötte, de búzát vagy tengerit mégse vihetünk a sírjára.

Nagyi hosszú parasztházban lakik. Otthon, a kamra hűvösében már vár bennünket egy kisebb koszorú és egy virágcsokor. Mama egy ásványvizes flakonba vizet önt, ezekkel indulunk. Messze a temető, jobbra-balra megbillent járdalapokon sétálunk. Nagyi a vállamig se ér, törpe öregasszony.

- Emlékszel a dédpapáról készült fotókra? – kérdi.

- Igen, nem sok van belőlük – válaszolom. Emlékszem, egy fényképre katonakorából, ezen összehúzza a szemöldökét, nagyon szigorúan néz. Még az esküvői fotójukon sem mosolyog. A harmadik kép egy lakodalmi vacsorán készült, sokan ülnek az asztalnál, köztük ők is ketten dédmamival.

- Remek ember volt.

-Tényleg? – Nem nagyon érdekel. Nagyit szeretem, jókat beszélgetünk, de mit kezdjek dédpapival? Sohasem beszéltem vele.

- Tudod, hogy halt meg? – kérdi a nagyi. Ekkor eszembe jut, hogy a holnap esti koncertről még nem kérdeztem meg Donátot. Írok neki.

- Arról nem meséltél, és apa se, elég rég lehetett – válaszolom közben.

- Apád se láthatta, mikor ő született, dédpapi már rég halott volt.

Engem különösebben nem érdekelnek ezek a régi történetek. A suliban az órán sem. Szerintem elég a jelennel és a jövővel foglalkozni. Az idén elég volt az érettségi, izgulhattam, hogy felvesznek-e az egyetemre. Örülök, hogy bejutottam.

- Eddig nem meséltem róla, úgy gondoltam, kicsi vagy hozzá, de most már felnőttél – folytatja nagyi.

Úgy látszik, nem nyugszik.

- Biztos, hogy el akarod mondani? – nyugtalanít, hogy mit ír majd Donát.

- Persze, ezt tudnod kell – válaszolja. Bőven elég nekem a tananyagot tudnom,

most még a nagyi is fáraszt!

- Miért? Ez nagyon ósdi dolog – vitatkozom vele.

- Régi, de a dédpapi is a családunkhoz tartozik.

- Nem találkoztam vele. Még az apám se! Mit számít nekem?

- A családod története a te történeted is.

- Szerinted engem érdekel?

- Persze, benne van a génjeidben – idegesít tovább.

- Akkor nem is kell elmondanod, nekem épp elég, hogy a génjeimben hordom!

- De nem tudatosan, ezért kell mégis hallanod.

Erre már nem tudok mit válaszolni.

- Jól van, essünk túl rajta!

Közben megérkezik Donát válasza. Azt írja, holnap este nem ér rá, a haverjaival meccset néz, akkor lesz a BL-negyeddöntő.

- Dédpapit az ’56-os forradalomban, pontosan október 30-án a népgyűlés megválasztotta a forradalmi tanács tagjai közé. Mikor ez a tanács összeült, ott meg elnöknek választották meg – mesél mama, míg én Donát üzenetét olvasom.

- Micsoda karrier – jön ki a számon. De mit írhatok erre Donátnak?

- Itt a faluban az emberek ismerik egymást, tudták, hogy tisztességes ember. A népgyűlést a főtéren tartották, ott volt a falu nagy része – úgy beszél róla, mint aki nagyon jól ismeri az egészet.

- És te ezt honnan tudod?

- Ott voltam én is, akkor már tizenhat éves voltam – mondja elgondolkodva, már a múltban járhat. De én még mindig nem tudom, mit válaszoljak Donátnak.

- A dédpapi nagyon jól irányította a falut. Hogy ne legyen rendbontás, felállították a nemzetőrséget, összeszedték lakosoknál kint lévő fegyvereket. Élelmiszert gyűjtöttek a főváros megsegítésére, a szállítmánnyal ő is felment Pestre. Aztán november 4-én visszajöttek az oroszok.

- Igen, ezt tanultuk – vetem oda nagyinak. Donátnak azt írom, sajnálom, hogy a haverjai fontosabbak, mint én! A seggfej, ezt nem írom neki, csak gondolatban teszem hozzá.

- Ezután már együtt ülésezett a községi tanács végrehajtó bizottsága és a forradalmi tanács. Leváltották a régi vb-elnököt, és erre a tisztségre is a dédpapit választották meg. December 14-én a Népújságban, akkor így hívták a megyei napilapot, felháborodott írás jelent meg, ebben azt taglalták, hogyan vezetheti Nadányt az az iszákos, szalonna-, tyúk- és tehéntolvaj? Képzeld el, ezt írták róla!

- De ez nem lehetett igaz! – Donát már felidegesített, most meg ez a debil újság!

- Persze, hogy hazugság volt! A cikk megjelenése után a házunkra nagyobb figyelmet fordítottak a rendőrök. Az egyik szolgálatot teljesítő rendőr este be is jött, újságolta, csend van a faluban. Épp paprikás krumplit vacsoráztunk, meghívtuk, egyen ő is. Még be se fejeztük az evést, kintről hangos beszéd hallatszott. Dédpapi kinézett a konyhaajtón, ekkor géppisztolysorozat csattogott. Szörnyű hangja van annak, sokkal hangosabb, mint a filmekben!

Nem értem.

- És miért lőttek rá? – kérdezem.

- Gondolom, így akarták megijeszteni, hogy mondjon le a tisztségéről. Szóval a géppisztolysorozat után dédpapi rohant hátra, a kert felé, a rendőr is felugrott a paprikás krumpli mellől, ő is szaladt utána. Ekkor nagy robbanás dördült, később magyarázták el nekem, hogy kézigránátot dobtak utánuk. Azt is csak később tudtam meg, hogy pufajkások támadtak a házunkra.

Nem értem.

- Kik voltak a pufajkások? – kérdezem, közben azon jár az eszem, hogy holnapután Donáttal elmehetnénk a strandra, ez lenne az utolsó nyár kiruccanásunk, utána sajna kezdődik a suli.

- A Kádár-kormány karhatalmistái, az volt a feladatuk, hogy segítsenek leverni a forradalmat. Másnap reggel a dédpapa bement a járási rendőrkapitányságra, hogy tisztázza, mi is történt az elmúlt éjjel. Képzeld, itt ráfogták, hogy az este ő lőtt a pufajkásokra! Nem is engedték haza, szegény előbb vizsgálati fogságba, majd előzetesbe került. Mivel fegyvert nem találtak nála, és a tanúk össze-vissza beszéltek, így az ügyészség nem tudta megállapítani, hogy valójában ki kire lőtt. Ezért ejtették a vádat, és február 20-án hazaengedték. Bár ne engedték volna!

- Ezt nem értem… – mondom, amíg Donátnak írok.

- Ha hamis vádakkal elítélik, akkor tíz év börtönnel megússza, és élve marad. Akkor nem verték volna agyon szegényt.

- Agyonverték? – nagyot nézek.

- Igen – válaszolja nagyi.

- Kik?

- A pufajkások.

- És miért?

- Hogy ne ő legyen a falu vezetője.

- Rosszul vezette a falut?

- Nem, nagyon jól vezette.

- Akkor? – kérdezem, és már azon kapom magamat, megint izgulok, hogy mit válaszol Donát.

- Nem volt kommunista.

- Ezért? – Rájövök, valójában csak külön-külön értem a szavakat, az egész homályos nekem.

- Ezért – hagyja jóvá nagyi.

- És hogy történt? – most már szeretném megérteni.

- Másnap hatan érkeztek a faluba. Dél volt, de már akkor részegek voltak. Fél három körül jöttek érte.

Míg nagyit hallgatom, megjön Donát válasza. Azt írja, holnapután egész napos biciklitúrán lesz a haverjaival. Érdekes, nekem erről még nem szólt! Meg is írom neki!

- A vezetőjük csak annyit mondott apámnak, hogy menjen velük – hallgatom tovább nagyit. – Nem indokolta, hogy miért, azt se mondta hová. Én kíváncsi voltam, és jól felöltözve utánuk lopóztam. Persze, aggódtam az apámért, de nem féltettem nagyon. Ő a rengeteg fizikai munkától nagyon erős volt, úgy nézett ki, mint egy bokszbajnok, nem gondoltam, hogy baja eshet.

- És hová vitték? – kérdem, mert olyan lassan meséli mama, és én már türelmetlen vagyok.

- A helyi rendőrség épületébe, az egy nagy, polgári ház, most is megvan. Az utca túlsó oldalán állt egy szomorúfűzfa, annak lecsüngő kopasz ágai mögé húzódtam. Az ablakon keresztül láttam, bent petróleumlámpát gyújtanak, majd a palettákat behajtják. Úgy hét-nyolc óra lehetett, mikor a hat pufajkás kijött.

Nagyi arca eltorzul, sír. Óhatatlanul beleképzelem magam az ő helyébe tizenhat évesen, ahogy a fűzfák ágai mögött látta az apja tragédiáját. Szar lehetett. Textilzsebkendőt vesz elő az otthonka zsebéből, kifújja az orrát. Próbál valamennyire megnyugodni, hogy folytathassa a történetet. Szeretnék valami megnyugtatót mondani neki, de semmi sem jut az eszembe. Néha olyan debil vagyok, ez idegesít.

- Egy kisebb teherautó várta őket, ketten beültek a fülkébe, négyen pedig felmásztak a platóra. Reméltem, hogy végre kijön az apám is. Már fáztam, és éhes is voltam, de nem akartam nélküle hazamenni.

Üzenet jön Donáttól, hogy nagyon sajnálja, elfelejtett szólni. A rohadék! Bezzeg, ha az utcán megyünk valahová, a csinos lányokat nem felejti el stírolni! Különösen a formás seggüket bámulja meg!

- Éjfél körül egy lovas kocsi érkezett, bement az udvarra – meséli a nagyi –, ott valamit pakolhattak rá, majd hamarosan kijött, és elment. Akkor már éreztem, hogy baj van. Tudtam, csak apát tehették a kocsira, bőgve követtem. A lovas kocsi befordult a tanácsháza udvarára. Másnap azt híresztelték a faluban, hogy a lovak taposták agyon. Napok múlva a temetőcsősz mesélte el, a holttestet az egyik családi sírbolt padlóján felboncolták, a boncolás után neki kellett felöltöztetnie. Akkor látta, a teste a verésektől tele volt fekete véraláfutásokkal. Az egyik szemét kiütötték. El tudod képzelni, mit szenvedhetett? – Nagyi zsebkendőjével a szemét törölgeti. Furcsa érzés fog el, meghat a sírása, meg ez a dilis történet. Ez az én családom?

- Szerintem valamit mégis csinálhatott, amiért agyonverték. A semmiért nem ölnek meg valakit! – már én is sírok, a nadrágzsebembe papír zsebkendőért nyúlok, de próbálok az eszemre hallgatni. Úgy döntöttem, hogy Donátot kidobom, mert minden más, mindenki más fontosabb neki, mint én.

- Igen, annyit tehetett volna, hogy nem vállalja el a forradalmi tanács tagságát.

De a népgyűlés választotta meg, bíztak benne az emberek.

Mit mondjak? Szar történet. Remélem, még egy ehhez hasonlót nem kell végighallgatnom. Nagyi a koszorút a fekete műmárvány síremlékre teszi. Kétoldalt vázák, az egyikben már elhervadt a virág, azt a közeli szemetes konténerbe viszem, a friss virágot a vázába teszem, és a flakonból megöntözöm.

- Hülye egy történet – mondom nagyinak.

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.


Főoldal

2020. február 07.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png