Prózák

 

 Kontra_meret.jpg

 

Kontra Ferenc

 

A faun és a feketerigó

 

Azon a napon oszlott fel a Sex Pistols. Otthon már régóta rágták a fülemet, hogy látogassam meg a nagynénémet, tanuljak egy kis illemet, amihez persze nem volt semmi kedvem.

Apám nővére katonás rendet tartott, minden kedden jött a takarítólány, aki ennyi idő alatt képtelen volt összerakodni a hatalmas házban. A szoba, amit az én tiszteletemre hozott rendbe, valamikor az apámé volt. Ezt csak hallomásból tudtam, mert minden személyeset eltüntetett.

Nem tartottuk velük a kapcsolatot, ezt így szokták mondani: ritkán és távolságtartóan érintkeztünk. Nem családi viszály választott el bennünket, hanem a távolság és a felejtés. Még nem is jártam ebben a házban, azt sem tudtam, kik laknak benne. Otthon senkinek sem volt ideje arra, hogy erről beszéljen. Apám egyébként is nagyon elfoglalt volt, még a saját munkájáról sem sokat hallottunk. Legfeljebb az előmenetelem érdekelte az iskolában, no meg a bátyám, ő is megérte a pénzét, egyszer ő is kénytelen volt idejönni látogatóba, harapófogóval sem tudtam belőle kihúzni, hogy mi történik itt valójában. Csak annyit jegyzett meg, ha őt még egyszer ideküldik, dinamitot is hoz.

Hanyatt feküdtem az ágyon, és a neszekre figyeltem. A mellettem levő szobából olyan hangokat hallottam, mintha a falat sikálták volna artikulálatlan hangok kíséretében.

Aztán kopogtak. A nagynéném beszólt, hogy a vacsorát mindennap akkor tálalják, amikor a toronyóra hetet üt. Aztán gyorsan becsukta az ajtót. Hol van itt toronyóra? Kitártam az ablakot, de csak egy lapos tetejű cédrusra láttam rá, meg bokrokra, nem látszott se torony, se óra.  Ekkor ismerkedtem meg a ház lakóival. Az asztalfőn a nagynéném ült, vele szemben, úgy tízlépésnyire, a sógornője. Már ha így kellene nevezni, hiszen elvált a férjétől. Szemben egy velem egykorú fiú ült, akiről kiderült, hogy beszédhibás, emiatt jóformán senki sem érti pontosan, mit akar mondani. Állítólag ezért hagyta itt őket az apja, aki az én apám öccse volt. Vagyis a nagybátyám, akit szintén nem láttam még. A nagynéném magához vette az öccse volt feleségét, és annak fiát, vagyis az unokaöccsét. Pontosabban úgy történt, hogy ők el sem hagyták a családi házat, amely akkora volt, hogy voltaképpen találkozniuk sem kellett, ha nem akartak. De a nagynéném ragaszkodott a családi élethez, a földszinten utazási irodát vezetett, és megengedhette magának, hogy régi fényében fenntartsa a családi házunkat. Fel sem fogtam addig, hogy a miénk is. Vénlány volt, és magát is így nevezte, régiesen, mint aki büszke rá. Élvezte, hogy mások tőle függnek.

Az emeleti részt ez a hatalmas hall uralta, amelynek egyik felét szinte teljesen elfoglalta az ebédlőasztal. Mint később kiderült, szinte pillanatok alatt át lehetett alakítani a szobát, vagy inkább a termet akár hallá is, ahova nagyobb számú nézőközönség vagy hallgatóság is befért. A sarki ház hatalmas ablakai két utcára néztek, pontosabban az egyik oldalon a parkra, amiből csak a fák látszottak.

És ott trónolt a szobának abban a kiemelt sarkában a zongora, ahonnan mindkét irányba ki lehetett látni, vagyis ez a látvány inkább a közönségnek szólt, akik dekorációnak tekintették a fákat, a másik oldalon pedig a szemközti templomot.

A nagynéném éppen olyan volt, amint az apám, csak az üzleti ügyeit foglalta néha össze röviden, amivel éppen foglalkozott. Semmi felesleges beszéd. Még arról sem, hogy mit csinálunk holnap.

Pedig érdekelt volna, mi történik a házban, kik érkeznek. Olyan természetességgel vette tudomásul a jelenlétemet, mintha a padlóvázák egyike lennék, tele tulipánnal.

Reggel valami klimpírozásra ébredtem, hangokat hallottam, a nagynéném nagyon elégedetlen volt a fiúval; kioktatta, hogy egyebet sem kellene tennie, mint gyakorolnia, de arra is lusta. Kénytelen lesz valamit ő előadni a vendégeknek.

A fiú anyja zavartan tért ki előlem, amikor lent találkoztunk. A saroképületnek volt egy kis udvara egy háromszög alakú kerttel és két paddal. Ezt a szomszédos ház tűzfala teljesen behatárolta. Nem lehetett kilátni az utcára, csak egy hátsó kapu nyílt innen, de azt is ugyanolyan magas fal keretezte, mint magát az épületet.

Innen kezdtem feltérképezni, mi hol van. Voltak olyan ablakok, melyek a kertre néztek, de fogalmam sem volt, hogy belülről honnan lehetne megközelíteni őket. Egy ilyen szobában lakhatott a sógornő is, akit fogalmam sem volt, hogyan szólítsak. Erre nem is tértünk ki soha egész ott-tartózkodásom alatt. A nő folyton zavarba jött, és sosem nézett a szemembe. Leült mellém első találkozásunkkor a padra, és elmondta mindezt, amit amúgy is sejtettem, hogy a bátyám és én mennyire fenn hordjuk az orrunkat, és lenézzük az ő fiát, mert az nem tud szépen beszélni. És neki sincsen munkája, ki van szolgáltatva ennek a háznak, és milyen könnyű volt őket elhagyni. Mindebből nem gyűlöletet éreztem, nem is akart szánalmat kelteni, nem is irigységből mondta, egyszerűen csak remegett. Úgy gondoltam, komoly gyógyszereket írhatnak fel neki, mert a mozgása egészen robotszerű volt, mint aki szédül, és mindig lennie kellett valami tárgynak vagy kapaszkodónak, úgy karnyújtásnyira.

Közben hallgattuk a fia zongorajátékát fentről, a nyitott ablakból. Úgy hangzott, mintha rosszul játszana, mint aki a billentyűk közé koppint az ujjával, olyan volt, mint a szándékosan félrevert harangok, dühösen, idegesen, és kivehetetlenül, hogy egyáltalán mit próbál előadni. Rettenetesen akarta, és nem ment neki.

Megkérdezte tőlem, hogy én milyen hangszeren játszom.

Simán rávágtam, hogy basszusgitározom. Csak nem hoztam magammal.

Nem tudtad, hogy a szomszéd utcában van a hangszerkölcsönző, kérdezte csodálkozva, az első őszinte gesztusa volt. És egészen zavarba jöttem, mert még az életben nem volt a kezembe basszusgitár. De hát még Sid Vicious sem tudott játszani, amikor a Sex Pistols tagja lett. Igaz, később sem tanult meg rendesen. De próbálkozott. Ez adta az ötletet, hogy elmenjek a hangszerkölcsönzőbe. Majd viszem magammal a képet, hogy azonosítani tudjam, vagy valami hasonlót válasszak, mint amilyen Sid nyakában lógott. Mindig azzal cikizték az újságok, hogy a koncertfelvételeken jól kivehető volt, hogy az ujjaival sosem ott sikálta a húrokat, ahol kellett volna, de ki törődött ezzel, amikor ő a punk ikonjává vált.

Megtanítottak kottát olvasni az iskolában, de zongorán mégsem adhattam elő a Holidays in the Sunt.

A harmadik napon az unalom vitt rá, hogy elvonszoljam magam a hangszerkölcsönzőbe. Megmutattam a fotót a tulajnak, kiment a raktárba, és elém tett valami flitteres vacakot. Amikor látta a fanyalgásomat, csak annyit mondott, hogy a kedvemért nem fogja átfestetni. Pedig akkor már komolyan vettem, hogy megtanulok rajta játszani. Tisztán hallás után nem fog menni, mondta a tulaj, mint aki kitalálta a gondolataimat. Van egy zenetanár is a közelben, aki foglalkozik ilyen suhancokkal. Milyen jó, hogy ebben a kisvárosban minden csak a szomszéd utcában van, gondoltam.

Remek, remek, mondta a nagynéném, amikor meglátott a hangszerrel a kezemben, amint surrantam volna be a szobámba.

Bővülni fog a repertoár, mondta sejtelmes mosollyal, mint akinek komoly tervei vannak velem.

Ennek a fele sem tréfa. Ha nem megyek el a zenetanárhoz, azt sem fogom megtanulni, hogyan kell ezt az izét a kezemben tartani. Nagyon lazán vette a dolgot a zenetanár, igazi bohém volt, nem is kért sokat; pontosan tudta, hogy ez a hangszer az én kezemben mire való: válasszak valami hatásosat, egyszerűt, amennyit ennyi idő alatt meg lehet tanulni.  A Pretty Vacant valóban nem okozott különösebb gondot.

A nagynéném figyelmeztetett, hogy vasaltassam ki az ingeimet, mert vendégek jönnek. De nekem nem is voltak ingeim. Aranyoskám, akkor vegyél magadnak, elég nagy vagy már hozzá! De nehogy csíkos vagy kockás legyen, az olyan, mint a pizsama…

Az első próbatétel mindjárt másnap következett. Vettem magamnak egy pálmafás inget. Tehát jelen kellett lennem a szokásos szombati teadélutánon, ahol a nagynéném baráti társasága összejött. A hosszú ebédlőasztal három részre vált. Talán szétfűrészelik minden szombaton, olyan butának éreztem magam, hogy fel sem fogtam, miként lehet egy hosszú asztalból három, amikor egyben van, erre semmi sem utalt. A három asztalt körülülték, elegáns öltözékben, idősek és fiatalok, üzletemberek, előkelőségek és egyszerű kollégák az irodából. Az vártam, hogy majd százéves családi porcelánkészletből teát szürcsölnek, de nem, éppen ellenkezőleg. Mintha a kirakatból vásárolták volna éppen a legdivatosabb poharakat, kékeslila koktélokat ittak, melyekben narancsszeletek, mentalevelek és jégkockák úsztak. Tortaszeletek, sütemények és sós apróságok ültek szerte a kristálytálakon. Én inkább a hátsó sarokba tolt plüsskanapéról néztem az egész délutánt, mint valami filmet.

A nagynéném mintha a zongoracsipkét öltötte volna magára, a ruhája, akár egy filmsztárnak, lazán kúszott át rajta, egészen a földig, amit végigvonszolt a hallon maga után, amerre járt, mint valami uszályt. Szerette az ilyen teátrális jeleneteket, amikor elnémul a terem, megszűnik az italok szürcsölése, a poharak megállnak a levegőben, csak az ő hangja csilingel a billentyűzet magasabb hangzatain. Lazán bejelentette, hogy sajnos az unokaöccse még nem áll készen, hogy a beharangozott művet előadja, talán egy hét múlva kerül sorra. Ezért majd ő játszik valamit a saját repertoárjából.

De ennek is megvolt a maga szertartása. Egy pezsgőspohárral a kezében egy egész történetet kanyarintott abból, hogy mi is a mű története, amit hallani fogunk.

Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című művéből írt át a saját értelmezésében egy részletet, ami valójában egy festményről szól. Wagnert ugyanis a velencei Frari-templomban látott Tiziano festmény ihlette meg, hogy nekifogjon a vígoperának, és ez volt az első kidolgozott részlet, amit kiadójának, Franz Schottnak elküldött. A részletnek a címe megegyezett a festmény címével, ami a Mária mennybemenetele volt.

A hatásszünet talán hosszabb is volt a kelleténél, de amikor a vezérmotívum megszólalt, az mindent vitt. Ahhoz képest, hogy nem volt zongoraművész, a maga tökéletlenségével is el tudta szédíteni a közönségét. Amennyire én meg tudtam ítélni, nagyon is komolyan vette, amit csinál, és a zene jelentette számára az igazi kikapcsolódást, amit megosztott másokkal. Emellett mindig akadt legalább még egy fellépő. Akár vendégművész, egy énekes, egy fuvolás, bárki a társaságból, vagy éppen felkért és megfizetett egy ismert előadót, hogy emelje a színvonalat.

Rájöttem, hogy határozott elképzelése szerint alakult a repertoár. Sokféle zene elhangzott. Ha egy fiatal tehetség zavarában elcsúszott a hegedűjén, azt rendjénvalónak tartotta, de cuki gyerekek nem szerepelhettek. Akiben nem látott tehetséget, arra a hétköznapi életben sem volt kíváncsi.

Másnap délután ismét hanyatt feküdtem az ágyon, és hallgattam az idegen ház suttogásait, ahol apám felnőtt, és erről a helyről nem volt semmi mondanivalója. Nem beszélve a bátyámról, aki kamaszos gőggel vette tudomásul, hogy milyen szokások vannak itt, de ezt nem tartotta arra érdemesnek, hogy egy szót ejtsen róluk, még a szüleinknek sem. De ők nem is érdeklődtek. Hiszen csak a szünidőt töltötte itt, talán úszni járt vagy szórakozni a helyi fiatalokkal. Ami nem valószínű, mert nagyon sok barátja volt, akikkel folyton telefonált, de innen senkivel. Vajon mit csinált itt? Került mindenkit? Üldögélt a padon és olvasott? Készült a vizsgáira. Kijárt teniszezni?

Én a kölcsön basszusgitárommal bajlódtam, amikor a hallból feldördült a zongora. Illetlenül hangzott így a húrok közé csapni, dühösen, mint aki képtelen végre megtanulni egy darabot. Aztán elcsendesült, és lágyan, simulékonyan egy dallam íve jött át az ajtóréseken, mintha elvarázsolták volna. Abbahagytam a gyakorlást és hallgattam. Kitártam az ablakot, és beengedtem a zápor utáni fenyőillatot, illett ehhez a zenéhez, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda.

A vacsoránál a nagynéném váratlan kérdést vetett fel: fiúk, nektek nem furcsa, hogy egyidősek vagytok, egymás mellett van a szobátok, és még sosem beszélgettetek egymással? Nehogy nekem kelljen szégyenszemre bemutatnom benneteket egymásnak! Vacsora után egy elavult társasjátékot fogunk játszani. Tudom, mit gondoltok, de nem lesz unalmas, mert beszélgetni fogunk közben; lehet, hogy akad majd közös témátok, de az is lehet, hogy nem; talán megkedvelitek egymást, de az sem baj, ha nem, csak legalább derüljön ki. Szombaton pedig mindketten felléptek a teadélutánunkon; lehet, hogy sikeretek lesz, de az is lehet, hogy felsültök mindketten. Nem dől össze a világ akkor sem. Nem vagytok tehetségtelenek! De szeretnék valamennyit hallani belőle, bármilyen műfajban. A tehetség igenis mérhető, összehasonlítható, akkor is, ha valaki fest vagy éppen táncol. Végre mindketten nevettek, istenem, mióta vártam erre a pillanatra! Felém fordult: ne úgy múljon el a szünidő, mintha börtönben töltötted volna… Aztán felé fordult: és úgy sem, mintha a vetélytársad lenne az asztal túloldalán az a másik, aki az unokatestvéred. Legalább verekedjetek össze!

Ezen egyszerre kaptuk fel a fejünket, és rosszallóan olyasmit mondtunk, hogy mit képzel rólunk?

Látjátok, én a kiszáradt fákat is képes vagyok életre kelteni! Cinkosan kortyolt egyet a vörösborából. Mintha mindent látott és hallott volna, pedig nagyon kevés időt töltött velünk. Tapintattal tudomásul vette a generációs különbségeket, és kerülte azt is, hogy bármi kellemetlenül érintsen bennünket. Azt akarta, hogy mindenki jól érezze magát. És most már megértettem, hogy őszintén gondolja. Legalábbis elfogadtam a játékszabályokat. Már nem akartam idő előtt hazautazni.

Nem voltam lámpalázas. Pedig az iskolán kívül életemben nem szerepeltem közönség előtt. A zenetanárom betanította velem a Pretty Vacantot, készített hozzá lassított zenei alapokat, hogy a képességeimhez szabja a dal ritmusát, profi hangmérnök módjára alákeverte a dobokat és a vokálokat; az egészet áttette akusztikus verzióba, jócskán lenyesett a vadságból, mintha valami altatódal lenne. Némi improvizációt is tettünk bele, mutatott néhány trükköt, ami visszafogott volt, de hatásos.

A nagynéném tapintatos dramaturgiai érzékkel velem kezdte a műsort, mintha valami előzenekar lennék, egy vagány kamasz belőtt frizurával, nyúlt fekete pólóban, amiben jól érzem magam ebben a dalban, és arra biztatott, hogy most én magam legyek, senki más. A felkonferálás is hibátlan volt: a Sex Pistols együttes 1978. január 14-ei koncertje volt az utolsó, most Sid Vicious emlékére ebből idézünk fel egy dalt.

Még fel is mertem nézni a közönségre, a lányok szájában megállt a rágógumi. Oh don\\\'t pretend \\\'cause I don\\\'t care. I don\\\'t believe illusions \\\'cause too much is real. So stop your cheap comment. Cause we know what we feel. Mintha minden szó nekik szólt volna. De az idősebbek is tágra nyílt szemmel hallgattak, mint akik valami szokatlant látnak és hallanak.

Utána következett az unokatestvérem. Ide egy hosszabb bevezető kívánkozott. A nagynéném felelevenítette, hogy már a múlt héten is egy olyan zeneművet hallgattunk, amit egy festmény ihletett. Debussy először Stéphane Mallarmé Egy faun délutánja című eklogáját zenésítette meg. De életművének igazi sikerét az aratta, amikor megkomponálta ennek a zenekari változatát. Ehhez pedig egy festmény adta az ihletet. Münchenben órákon át nézte Arnold Böcklin A faun és a feketerigó című festményét, aztán otthon zongorához ült, és azonnal lejegyezte a mű legjellegzetesebb részét, amikor a faun kicsúfolja, eltorzítja a feketerigó avítt dalolászását. A madár hiú, és azt gondolta, hogy senki felül nem múlhatja fenséges énekét, erre itt hever a fa alatt ez a senkiházi, de nála virtuózabba faun, és úgy fütyül a pánsípján, hogy ezzel teljesen kihozza a sodrából a madarat, dühösen elrepül. Ezt a jelenetet hallgatjuk most meg, ahogyan Debussy zenében meséli el nekünk, amit a festményen látott.

Úgy éreztem, hogy a nagynéném mindenkihez megtalálta az utat, a közönséghez is, az előadóhoz is. A fiatalok mind odajöttek hozzám, és meg akartak ismerni, bemutatkoztak, kérdeztek, és magukról is meséltek; sokkal tovább maradtak, mint máskor.

Most értettem meg, hogy mivel szerencsétlenkedett ennyi ideig az unokatestvérem, mennyire nehéz eljátszani egymás után a feketerigó énekét, majd utána nyomban annak a paródiáját, ahogyan a faun kigúnyolta, és ezt a párbajt a zongorán lendülettel, indulattal, háborogva, csillapodva kell megtenni, mintha vibrálna bennünk az impresszionizmus szabadsága.

Másnap visszavittem a basszusgitárt a kölcsönzőbe. A zenetanár jobban izgult, mint én. Várta a beszámolómat. Ismerte a nagynénémet: tudom, hogy felvette, mindent felvesz, kérd el tőle, meg akarom én is hallgatni. Bólogattam, mosolyogtam, hogy jól van, elkérem tőle, majd otthon lejátszom a többieknek is. Mesélek majd nekik, nekem lesz mit mondanom.

 

Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.


Főoldal

2019. november 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png