Prózák

 

 K__tter_Tam__s_m__ret.jpg

 

Kötter Tamás

 

Bosszúvágy

 

A fenyőktől övezett apró tisztáson két sorban élettelen testek feküdtek. A halottak mellett négy férfi állt, valamennyien a Magyar Királyi Honvédség gyalogságának egyenruháját és hozzá sötétbarna bilgeri csizmát viseltek.

Bár a nap magasan járt az égen, gyászhoz illő félhomály uralta az erdőt. Az ég felé törő óriásfenyők lombkoronája tetőként zárult felettük, csak itt-ott sütött át rajta a nap, aranyló fényköröket rajzolva a tűlevelekkel borított földre.

– Miért nem küldjük vissza őket?

A magas, szikár férfi fűzöld hajtókáját két arany csillag díszítette, jelezve főhadnagyi rendfokozatát.

            A tisztet, akihez a kérdését intézte, vitéz Egervári Jenőnek hívták, tapasztalt hivatásos katona volt, századosi rangban; ötven körül járt, középtermetű, jókiállású férfi volt, és bár a halántéka már szürkült, a teste megőrizte ruganyosságát. Napcserzette arcán mély árkot vájt az idő, amelyet tovább mélyített az elmúlt napokban az osztagát sújtó megpróbáltatások sora.

            Egervári csapata egyike volt azoknak az egységeknek, amelyeket a német hadvezetés azzal a céllal telepített a brjanszki erdő köré, hogy dél felé, Ukrajna irányába elvágják a partizánok útját, egyben elszigeteljék őket a stratégiailag fontos gabonatermő területektől. A délnyugat-északkelet irányban közel száz kilométer hosszan és ötven kilométer szélességben húzódó, gyéren lakott vadon, amelyen csak néhány út és vasútvonal vezetett át, hemzsegett az előző nyár és ősz folyamán szétvert szovjet hadsereg katonáitól. Sokan közülük nem adták meg magukat, ők az erdőben bujkáltak. Belőlük és az ejtőernyőn ledobott erősítésekből kerültek ki a partizáncsapatok.

            – Nem tudunk több embert nélkülözni, és különben is, napokig tartana, amíg kijutnának innen, arról már nem is beszélve, hogy egy ilyen kis csapattal azonnal végeznének a partizánok – hárította el a százados a helyettese ötletét.

            – Akkor temessük el őket itt – mutatott körbe a tisztáson a főhadnagy.

            – Szó sem lehet róla – rázta a fejét a százados.

            – Nem értem, miért ne adhatnánk meg nekik itt a végtisztességet, rosszabb helyen is ástak már magyar katonának sírt Oroszországban – ellenkezett hevesen a rangkülönbségről megfeledkezett főhadnagy, amire a százados arca megrándult.

            – Puha a föld, a vadállatok könnyen szagot kapnak, és kikaparják őket a földből – magyarázta a százados helyett a géppuskás szakasz parancsnoka, egy Tarcal Géza nevű hadnagy.

            – Így viszont ezzel a plusz teherrel még lassabban mozgunk, és akkor már biztosan kicsúsznak a kezeink közül a banditák – erősködött tovább Horváth főhadnagy. Ő volt az egyetlen új ember az osztagban, az akció kezdete előtt, az utolsó pillanatban helyeztette át magát Egervári egységébe. A százados, aki ismerte a régi katonamondást: „szolgálatban mindig a legkisebb rosszat kell választani”, furcsállta az esetet. Az első néhány békés hónap után Sztálin kiadta a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, és a magyar csapatok egyik pillanatról a másikra egy kíméletlen partizánháború közepén találták magukat. Azóta a tisztek közül, aki csak tehette, áthelyeztette magát. A Megszálló Csoportnál már csak a Don mentén állomásozó 2. Hadsereg számított népszerűtlenebb helynek, mivel sokan azt gondolták róla, hogy akit oda küldenek, azt a feljebbvalói vagy megbüntetni, vagy elveszejteni akarják.

A százados közel harmincéves katonai pályafutása alatt látott már ezt-azt, ezért hitt is, meg nem is Horváthnak, aki tapasztalatszerzéssel indokolta döntésének okát. De hiába próbálta kideríteni az igazságot, minden puhatolózása kudarcot vallott. Annak ellenére, hogy jó emberismerőnek tartotta magát, még két együtt töltött hét után sem tudta volna megmondani, hogyan is áll újdonsült helyettesével, ami felettébb zavarta, és ezért nem bízott meg maradéktalanul ebben a szénfekete hajú, izzó tekintetű férfiban.

– Főhadnagy úr, a bajtársainkról beszélsz! – sietett a géppuskás szakasz hadnagya a Horváthot egyre türelmetlenebbül hallgató parancsnok segítségére.

– Azok is a bajtársaink voltak, akiket a vasútállomáson lemészároltak!

– Siet valahová, főhadnagy?

Egervári nem akarta, hogy a tisztjei itt, a semmi közepén, az ellenségtől körülvéve, ráadásul a legénység előtt kenyértörésre vigyék dolgot, ezért igyekezett kedélyes mederbe terelni a beszélgetést.

– Csak végre akarom hajtani a parancsot. Miért, ön nem? – vágott vissza Horváth.

            Egervári egysége egy Grisin névre hallgató, kegyetlenségéről hírhedt partizánvezér csapatát üldözte. A partizánok – eleget téve Sztálin parancsának, amely egy kalap alá vette, és egyformán büntetni rendelte a megszállás alatt élő lakosokat és a megszállókat – sorra támadták meg a magyar és német helyőrségeket, perzselték fel a megszállókkal a legcsekélyebb együttműködést is mutató falvakat. Három hete egy vasúti csomópont ellen intéztek támadást, lemészárolva az őrzésére kirendelt magyar szakaszt.

            – Attól tartok, hogy itt – bökött az állával a százados komoran a körülöttük falként tornyosuló rengeteg felé – a partizánok vannak otthon. Akár sietünk, akár nem, megvárnak bennünket.

            – Én úgy látom, hogy inkább csak az irhájukat mentik – kontrázta meg a százados szavait a főhadnagy. – És ha tovább hezitálunk, nyom nélkül eltűnnek a táborukból, viszont ha sietünk, akkor talán ott érjük őket, vagy elvághatjuk az útjukat a mocsaras területektől.

A főhadnagy igyekezete katonai szempontból érthető volt. Reggel jelentést kaptak a nappali órákban szüntelenül felettük repkedő, a partizánok nyomait kutató német Gólya felderítőgéptől. A repülő megfigyelője jó néhány órányi járásra tőlük füstöt vett észre, és amikor mélyrepülésben alaposabban szemügyre vette a helyet, néhány épületet is felfedezett a fák között.

Annak ellenére, hogy Horváthot is megviselte a majd két hete tartó, gyakran céltalannak tűnő bolyongásuk az erdőben, a partizánok bármelyik pillanatban várható támadása miatti idegőrlő készenlét, az erdők között húzódó mocsarakból kirajzó szúnyogok szűnni nem akaró rohamai, a fák alatt megszoruló melegtől párás és rothadásszagú levegő, amely mázsás súlyként nehezedett a tüdőre, elméjét egyetlen gondolat tartotta fogva, csak egyet akart: megölni a vasúti mészárlásért felelős partizáncsapat vezetőjét, Grisint.

Egervárinak elege volt Horváthból, érezte, hogy maradék türelme is elillan, de sikerült erőt vennie magán.

– Őrmester! – kiáltott válasz helyett a fák között ácsorgó honvédek felé. Fáradt, törődött arcok bámultak vissza rá.

– Készíthetek egy fotót? – szólalt meg a beszélgetés során most először a társaság negyedik tagja.

– Miféle fotóról beszél? – értetlenkedett a százados, miközben gúnyos mosollyal végigmérte Fülekit. A katonák közt csak egérnek csúfolt cingár, erősen kopaszodó, drótkeretes szemüveget viselő haditudósító még a szokásosnál is nyomorultabban nézett ki; arccal a földön fekve vészelte át a tűzharcot, homloka kosztól feketéllett, sáros zubbonyára és lovaglónadrágjára tűlevelek százai tapadtak.

A százados, ha jobb kedvében lett volna, talán még egy vaskos katonatréfát is elsüt a tartalékos haditudósító hadnaggyá avanzsált pesti újságíró rovására, de most csak kérdőn felhúzta a szemöldökét.

– A ruszkikról – bökött Füleki a partizánok hulláira.

A tartalékos hadnagy képtelen volt katonásan viselkedni, mindvégig megmaradt pesti vigécnek. Tisztje válogatta, hogy ez a civil élethez is nyegle modor bosszantja vagy szórakoztatja az illetőt. Egervári egyszerűen csak nyűgnek tartotta Fülekit, akit a vezérkar ültetett a nyakába, igyekezett tudomást sem venni róla.

Az elesett öt honvéd holtteste mellett tíz partizán teteme feküdt.

– Majd később – vetette oda a százados. – Találunk rá alkalmasabb helyet is – tette hozzá, miközben cinkosan a géppuskások hadnagyára kacsintott, majd az altiszthez fordult.

– Őrmester! Az összes hullát magunkkal visszük. Kötözzék őket a lovakra. Fél óra múlva legyenek indulásra készen.

– Az oroszokat is? – kérdezte az addig hallgatásba burkolózó Horváth.

– Azokat is.

– Százados úr, ennek aztán végleg semmi értelme! Ezzel a teherrel, ezen a terepen csak vánszorogni fogunk, és mire elérjük a bázisukat, az már biztosan üres lesz – próbálta a főhadnagy jobb belátásra bírni a felettesét.

– Őrmester! – fordult Egervári válasz helyett az altiszthez.

– Uram!

– Tegye, amit parancsoltam!

– Értettem! – vágta magát vigyázzba az őrmester, de nem mozdult.

– Van még valami? – kérdezte a százados.

– Alázatosan jelentem, Molnár honvéd eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt?

– Nincs se a holtak, se a sebesültek közt, és sehol sem találjuk.

 

*

 

A meztelenül egy fához kötözött Molnárra jó három óra múlva találtak rá. Mielőtt átvágták a torkát, összevagdosták a testét, és megvakították.

– Vágják le, és takarják le valamivel! – ripakodott rá Egervári Horváthra, amikor a főcsapattal beérte az elővédet. Horváth kábultan állt a katonái közt, a sebzett, üresen kongó szemgödrök fogva tartották a tekintetét.

A nap további része ugyanazzal az óvatos előrenyomulással telt, amely elindulásuk óta az akciót jellemezte. Talán ha az út felét tették meg a feltételezett partizán bázisig, amikor a nap alábukott nyugaton, és az erdő szürke félhomályát az éjszaka áttörhetetlen sötétje váltotta fel.

            – Miért csinálták? – törte meg a dermedt csendet Horváth.

            A főhadnagyot a tisztek maguk közt morózus, magának való alaknak könyvelték el, bár ahogy a százados, úgy ők sem tudtak meg róla semmit. Egész útjuk során, még a rangban hozzá közel állókkal is, megőrizte a két lépés távolságot. A közös esti ivászatokban nem vett részt, a tisztek közt oly népszerű témában, mint a kártya vagy a nők, nem nyilatkozott meg. Kizárólag a küldetésüknek szentelte minden energiáját, néhány elkerülhetetlen, udvarias mondaton kívül csak erről az egy dologról volt hajlandó beszélni a többiekkel; fáradhatatlanul menetelt az osztag élén, és ha csak tehette, maga vezette a felderítőket. A Molnárral történt szörnyűség kizökkentette a szerepéből. A háta mögött kereszteslovagnak csúfolt Horváth indulásuk óta első ízben mutatott valódi érzelmeket.

            Rajta kívül még Füleki és az egyik puskás szakasz parancsnoka ült a tűznél. A hadnagy a húszas éveinek végén járt, és Nagy volt a vezetékneve.

            – Nem tudom. Én már közel egy éve harcolok ellenük, de ilyet még nem láttam. Eddig beérték azzal, hogy egyszerűen megölik vagy, isten tudja, hova és minek, magukkal hurcolják a foglyaikat. De Grisin, ő egészen más, mint a többi bandafőnök, meg mernék esküdni rá, hogy élvezetből kínozza a foglyait – magyarázta a hadnagy. – Persze azt sem tudjuk, hogy valóban létezik-e, a százados szerint csak egy legenda, amit Moszkvában találtak ki propagandacélból.

            – Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük – jegyezte meg Horváth, akinek időközben sikerült úrrá lennie a felindultságán, és ismét magára öltötte a rendíthetetlen keresztes vitéz álarcát.

            – Járhatott volna rosszabbul is, vele legalább Grisin nem etette meg a saját farkát, mint azzal a szegény ördöggel a vasútállomáson – szólt közbe Füleki.

            – Te kiről beszélsz? – emelte fel a fejét Horváth.

            – A hadnagyról, a vasúti őrség parancsnokáról. Az orvos szerint még élt, amikor levágták és a szájába tömték a saját farkát.

            – Őrület! – rázta meg a fejét Nagy.

            – Az.

            – Te ezt személyesen láttad? – kérdezte sápadtan Horváth. A viszolygástól eltorzult az arca.

            – Kénytelen voltam megnézni – mentegetőzött Füleki, aki megijedt Horváthtól. A lobogó tűz kísérteties fénybe vonta a főhadnagy meggyötört aszkétaarcát. A mélyen ülő, fekete bogárszemből csak úgy sütött a harag és az elszántság. – Persze írni azért nem írhattam róla. Ha a Katonaújságban lejönne a sztori, még kötéllel sem lehetne ide tisztet fogni. Egyébként meg tudtad, hogy névrokonok vagytok?

            – Kivel?

            – A hadnaggyal… az állomáson, tudod, akinek a saját… na mindegy, mindegy… és kérlek, ne vedd magadra ezt az egészet, egyébként is ebben az országban, aki nem Horváth vagy Tóth, azt Kissnek vagy Nagynak hívják – nevetett fel kínjában a saját viccén Füleki. – Hát nem így van? – nézett segélykérően a hadnagyra.

            – Valahogy így – biccentett Nagy.

Még vagy egy órát ültek a tűz mellett, de az est folyamán már nem szóltak egymáshoz.

Nagy a feleségére és a gyerekeire gondolt, a legkisebbet még nem is látta, pár héttel azután született meg, hogy ő kikerült Ukrajnába. A haditudósító gondolatai egy kabarészínésznő körül forogtak, akiről bevonulása előtt csupa jó kritikát írt, és ezért a színésznő mindig hálás volt neki. Horváth meg, ahogy elindulásuk óta minden szabad pillanatában, Grisinen töprengett, és most még az eddigieknél is jobban gyűlölte a partizánok parancsnokát.

 

*

 

Már nyugaton járt a nap, amikor a magyarok félkaréjba felfejlődve megközelítették a partizántábort. A bázis egy húsz-huszonöt méter átmérőjű tisztás köré épült. A fenyőt itt a tölgy váltotta. A hatalmas lombkoronák eltakarták a fák között félig földbe ásott rönkházakat, amelyek egyszerre szolgáltak raktárként és a partizánok lakóhelyeként. A tábortól kőhajításnyira patak kanyargott; a medre majdnem teljesen kiszáradt, bokáig érő víz csordogált az alján. Felesleges volt az óvatoskodás. A kihűlt tűzhelyek alapján arra következtettek, hogy az oroszok számítottak a jövetelükre, már órákkal korábban kiürítették a tábort; néhány a megszállók ellen harcra buzdító plakáton, használhatatlan fegyveren, a sietség hevében ottfelejtett ruhán és más hétköznapi használati tárgyon kívül semmit sem hagytak hátra.

            – Százados úr, nem követjük őket? – kérdezte Horváth a tisztjei körében szivarozó Egervárit.

A százados, miután felállította az őrséget, pihenőt rendelt el a csapatnak.

– Főhadnagy úr, mégis hogy képzeli, hol keressük őket?

– Küldjünk ki felderítőket, amíg frissek a nyomaik – vágta rá a főhadnagy, aki olyan izgatott volt, mint a vadászkutya, ha szagot fog.

– Ekkora vadonban lehetetlen megtalálni egy maroknyi embert.

– De hisz a Gólya is megtalálta őket.

– Vakszerencse volt, nem igaz? – fordult a százados a géppuskás szakasz parancsnokához.

– Én még ezelőtt sosem találkoztam olyan esettel, hogy ilyen sűrű vadonban bárkit is megtalált volna a felderítőgép – hangzott Tarczal hadnagy válasza. – Felelőtlenség lenne újra nekivágni, reménytelen ügy. Egyébként is, már elfoglaltuk a partizánok tanyáját.

– És csata közben jó néhányat meg is öltünk közülük – vette át a szót a százados, miközben a szivarjával a tisztás felé bökött, ahol a honvédek Füleki felügyelete alatt a magukkal cipelt partizánok hulláit rendezgették. A haditudósító egymástól négy-öt lépésnyi távolságra helyeztette el a testeket, mintha csak egy láthatatlan védővonal mögött érte volna őket a halálos találat, majd az oroszoktól zsákmányolt fegyvereket tett melléjük a földre, vagy erőltetett a kezükbe. A honvédek holttesteit az oroszoktól távolabb helyezték el, melléjük is fegyver került.

            Horváth, aki csak most jött rá, mire készül a parancsnoka, elfúló hangon tiltakozott. Felemlegette a parancsot, amelyben a főparancsnokság az akció célját a partizánbanda megsemmisítésében jelölte meg.

            – Százados úr, ez gyalázat! Ezt nem teheti!

            A tisztek és a közelben álló katonák döbbenten néztek, hogy ez a máskor példásan fegyelmezett ember milyen hangot üt meg a felettesével szemben.

            – Főhadnagy úr, fegyelmezze magát! – figyelmeztette a százados, anélkül, hogy öblös hangját akár csak egy árnyalattal is megemelte volna.

            – És Grisin? – fordult segítségért a többi tiszt felé Horváth. – Nem úgy szólt a parancsunk, hogy élve vagy halva, de el kell fognunk ezt a gazembert?!

            De hiába várt támogatást a bajtársaitól, egyikük sem szólalt meg. Helyette a gúnyosan mosolygó százados felé tekingettek. Egervári megvárta, amíg minden szem rászegeződik.

            – Grisin! – kiáltott fel. –  A főhadnagy úr Grisint hiányolja a körünkből – fordult kedélyes hangon a többi tiszt felé, mintha csak valami jó tréfába fogna bele. – Hát akkor keressük meg ezt a csibész rablóvezért – kacsintott mosolyogva, aztán a szivarjából nagyokat pöfékelve elindult a partizánok felé. – Na nézzük csak, melyik is a mi gonosz Grisinünk – dünnyögte meg-megállva egyik-másik orosz hulla felett a százados. Lecövekelt egy tagbaszakadt szőrös partizán mellett. – Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Grisin elvtársat! Füleki! Jöjjön, csináljon rólunk egy közös képet a rablóvezérrel.

            Horváthon kívül valamennyi tiszt felsorakozott a hulla körül. A partizán fejénél, a kamera fókuszában Egervári állt, tőle jobbra és balra félkaréjban az osztag többi tisztje. Néhányan, mintha csak egy sikeres vadászaton lennének túl, vidáman mosolyogtak, mások fegyverüket markolva igyekeztek zord képet vágni.

            – Főhadnagy úr, nem csatlakozik hozzánk? – kiáltott oda a százados a fák között magányosan álldogáló Horváthnak.

            Horváth magas homlokát a harag és a tehetetlen düh ráncolta, de többé nem veszítette el a hidegvérét. A nap hátralévő részében, kerülve tiszttársait, csak a szolgálati ügyekkel törődött.

 

*

 

Egervári az egyik partizánkunyhóban rendezte be ideiglenes főhadiszállását. Durván ácsolt asztal mögött ült, és egy laposüvegből konyakkal kínálta a helyettesét. Már jócskán estébe hajlott az idő, a két férfi köré sárgás fénykört vont a mennyezetre akasztott petróleumlámpa.

– Nagyra értékelem, hogy önként vállalkozott erre a küldetésre, és az ügybuzgalmát is. De ebben a nyomorult rengetegben eltöltött idő talán az ön számára is világossá tette a helyzetet, hogy semmi – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját –, de semmi esélyünk ennek a Grisinnek a kézre kerítésére, már ha egyáltalán létezik.

            – Százados úr, most, hogy sikerült Grisint megölnie, mi a további terve? – kérdezte válasz helyett Horváth.

            – Lehetőleg további veszteségek nélkül kiviszem innen az embereimet. Több mint egy éve itt vannak Ukrajnában. Már rég otthon volna a helyük, ehelyett árnyakat kergetnek itt, a semmi közepén.

            – Ezek az emberek katonák, akiknek ott a helyük, ahová a parancs szólítja őket.

            – Főhadnagy úr, a parancsokat én adom ki.

            – Azt hittem, a főparancsnokság, és mi csak végrehajtjuk.

            – A parancs értelmezését bízza csak nyugodtan rám!

            Olyanok voltak, mint a kártyajátékosok, akik egymás lapjait ütik felül.

Egy híradós altiszt jelent meg az ajtóban.

            – Alázatosan jelentem, a Gólya újabb üzenetét vettük. A zászlós úr azzal küldött önhöz, hogy sürgős – mondta, és egy félbehajtott papírlapot nyújtott Egervári felé. A százados kedvetlenül nyúlt a papírért, s amikor beleolvasott a jelentésbe, bosszús lett a tekintete.

            ­– Grisin? – kérdezte Horváth. – Ő az, ugye?

            A szíve hevesen dobogott. Arra számított, hogy Egervári, ha saját feletteseitől nem is, a németektől fél. Nyilván nem meri a felderítésük adatait semmibe venni, a rá és az egységére kiszabott feladatot ilyen látványosan szabotálni.

– Főhadnagy, felejtse el a partizánokat és Grisint is – mondta a százados, és a zubbonyzsebébe süllyesztette a Gólya jelentését. – Igyon inkább! – emelte békülékenyen koccintásra a poharát.

            – Ezek szerint ön nem hajlandó tovább folytatni az üldözést! – csapott mindkét öklével az asztalra a főhadnagy.

            – Főhadnagy úr, kezdem elveszíteni a türelmemet! – emelte fel a százados is a hangját. – Törődjön bele, hogy visszafordulunk! Megértette? Most pedig leléphet!

            Később majd megnyugszik, gondolta magában Egervári. A jelenet valamit megmozdított benne. Azokat az időket juttatta eszébe, amikor még maga is nyughatatlan fiatal tiszt volt a Nagy Háborúban. De mindez csak egy pillanatig tartott.

            Egy húzásra felhajtotta Horváth érintetlen italát. A konyaktól kellemes, zsibbasztó érzés járta át. Elégedetten hátradőlt. Teljesítették a küldetést: megöltek jó néhány partizánt, elfoglalták a búvóhelyüket. Holnap indulás előtt Füleki még készít néhány fotót a táborról, felrobbantják az épületeket, aztán valahogy majd csak visszaverekszik magukat az első támaszpontig.

            Most érezte csak, mennyire fáradt. Alig várta már, hogy újra vetett ágyban aludjon. Elnehezültek a szempillái; mielőtt félrecsuklott a feje, utolsó gondolata a szállásadója volt. Olgának hívták a nőt. Tanító volt a helyi iskolában, egyedül élt, és tűrhetően beszélt németül. Egész szépen összemelegedtek már.

 

*

Másnap, a hajnali őrségváltás után szabadult el a pokol. A partizánok kelet felől észrevétlenül megközelítették az egykori táborukat. Az erdőt pillanatok alatt lövések és robbanások zaja töltötte be.

            Általános volt a káosz, a szakaszok összekeveredtek, a tisztek azoknak adtak parancsot, akik a közelben voltak. Miután rendezték a sorokat, a bunkerek és a fák mögül viszonozták a partizánok tüzét. Egervári futva, ha kellett, kúszva-mászva járt a védők között.

            – Azt a géppuskát el kell hallgattatnunk! – üvöltött Horváth felé.

            A főhadnagy néhány honvéddel a tábor déli, patak felőli oldalán foglalt állást. Velük szemben egy Maxim-géppuska kelepelt, földhöz szegezve a kis csapatot. A partizánok, kihasználva a fedezőtüzet, fától fáig szökellve, lépésről lépésre jutottak egyre közelebb a védőkhöz.

            – Mi a terv? – kiabálta vissza a főhadnagy.

            – A patakmederben megkerüljük őket! – ordította a százados.

            A tisztek Király-géppisztolyukat maguk elé szegezve, nyomukban két honvéddel észrevétlenül haladtak el a partizánok vonala mellett a bokrokkal benőtt száraz mederben. Már csak egy utolsó kanyar volt hátra, hogy az ellenség hátában bukkanjanak fel, amikor oroszokba ütköztek.

            Horváth még hosszú másodpercekkel a rövid, de annál véresebb közelharc után sem akarta elhinni, hogy ép bőrrel megúszta az összecsapást. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, miután végignézett magán, és megállapította, hogy egy karcolás sem esett rajta, de képtelen volt akár egy lépést is tenni.

A két honvéd nem volt ilyen szerencsés, élettelen testük a sárban feküdt a kövek között. A partizánok közül már csak egy volt életben, de az is a hasát fogva jajgatott, és a földet rugdalta kínjában.

– Főhadnagy!

Horváth csak most vette észre Egervárit. A százados csúnya sebet kapott a lábán, de életben volt; igyekezett ülő helyzetbe tornázni magát.

– Mit áll ott, segítsen már!

Horváth főhadnagy, mintha adrenalininjekciót kapott volna, megrázta magát, és a parancsnokával mit sem törődve még egyszer körülnézett. A partizántábor környékén tovább dúlt a harc, ropogtak a fegyverek, kézigránát robbant, a Maxim-géppuska rövid szüneteket tartva kelepelt, de a patakmederben, leszámítva a sebesült orosz egyre halkuló nyögését és a százados hangját, teljes volt a csend. Horváth minden sietség nélkül felvette az egyik orosz géppisztolyát. Előbb megbizonyosodott róla, hogy töltve van, aztán egy rövid sorozattal véget vetett a haslövést kapott partizán agóniájának.

Egervári arcán a zavart csodálkozást őszinte döbbenet váltotta fel, amikor Horváth ellépett az orosz élettelen testétől, és ráirányította a PPS-t. Féltérdre ereszkedett a százados előtt, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.

– Az a hadnagy, akit Grisin halálra kínzott, tudja: az öcsém volt. Sajnálom, de nem engedhetem, hogy visszaforduljunk.

– Horváth, maga megőrült! – kiáltott fel minden erejét összeszedve Egervári. – Ezért agyon fogják lőni!

– Vállalom a kockázatot – felelte a főhadnagy a legteljesebb közönnyel. Felállt, célzott, és lőtt.

 

*

 

„…Mindannyiunk által tisztelt és szeretett parancsnokunk, vitéz Egervári Jenő is ezen támadás során halt hősi halált, a mellénk rendelt Kocsis és Rátki honvédekkel együtt. A vállalkozást magam folytattam tovább, melynek eredményeként sikerült a géppuska kezelőszemélyzetét meglepnem. Az ellenséges tűzgép kiiktatását követően a banditák beszüntették a harcot, és halottaikat, szám szerint nyolcat hátrahagyva, visszavonultak keleti irányba.”

            Horváth még egyszer átolvasta remekművét, becsukta a hadinaplót, hátradőlt, és csak azután nézett fel az asztal túloldalán várakozó Nagyra.

            – Mit is kérdezett az előbb, hadnagy?

            Most, hogy átvette a parancsnokságot, igyekezett hivatalos hangot megütni a többi tiszttel.

            – Főhadnagy úr, az iránt érdeklődtem, hogy továbbra is érvényben van-e a százados úr korábbiakban kiadott menetparancsa?

            – Természetesen igen. Semmi értelme, hogy itt maradjunk.

            – Értettem, intézkedem – sóhajtott fel a másik megkönnyebbülve.

            – Hadnagy!

            – Uram!

            – A parancs érvényben van, de egy apróságot azért változtattam rajta.

            – Igen?

            – Az irány módosult – mondta, és a zubbonya felső zsebéből egy kettéhajtott papírlapot vett elő. – Ebbe az irányba folytatjuk a menetelést – nyújtotta Nagy felé a Gólya gyűrött, vérfoltos jelentését.

            Horváth megvárta, amíg egyedül marad, csak azután öntött magának a százados konyakjából. Hátradőlt, kisimította a zubbonyát, és miközben óvatosan belekortyolt az italba, elégedetten hallgatta a készülődés kintről beszűrődő fémes zajait.

 

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.


Főoldal

2019. szeptember 16.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png