Prózák

 

 10-NagyLack__Bal__zs.jpg

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

A mocsárban

 

              Mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk Dosztojevszkij börtönébe.

            A meditációval lelkünket csendesítjük el egy olyan világban, ahol örökös hallgatásra van kényszerítve.

            Úgy nőttem fel Gyulán, hogy számomra a holokauszt egész gyermekkoromban egy olyan dolognak tűnt, ami valahol máshol van volt. Messze Auschwitzban biztos, de nem Gyulán és nem is Magyarországon, talán Pesten - de vidéken? Nonszensz.

            Egyetlen egyszer mesélte apám, hogy amikor ő még a Komlóban elkezdett pincérkedni – több mint harminc éve –, egy idős házaspár járt oda menüzni számokkal a karjukon, – de ez is mint szenzáció hangzott el, nem nagyobb és nem kisebb hírként, minthogy egyszer ő vagy valaki más nyakon öntötte levessel a Hernádi Juditot.

            Sokszor biciklizem a zsidótemető felé. Szeretem a burjánzó tavaszi és nyári mezsgyét, az elhanyagolt árokpartokat, melyekben a békalencse közt az unka kakukkol. Ez a város a mocsárra épült, még a templomunk is egy sose volt, de mindenképpen nádi boldogasszonynak lett szentelve. Mi vagyunk észak Velencéje – nem Stockholm és nem is Amszterdam –, tengerünk a Körösök árja, belvíz mossa partjainkat. Az őseink csónakkal jártak a piacra, Erdély sója, fája víz tükrén szállt hozzánk – töltéseink között pocsolyákban törpeharcsa és gyilkos tündér tanyáz; aceton szagú vénemberek piócát lesnek, csiborra akadnak; a gólyák olyan kövérek, hogy alacsonyabb póznákat választanak fészekrakó helyül; a főutakon le kell lassítani, hogy átengedjük a kacsacsaládokat. Árkainkban gőte terem, álmainkat kecskebékák és szúnyoghadak űzik el. Felmenőink bölcs emberek voltak, felkészültek a városi tűzvészekre: a házaink ugyan nádtetősen sorakoztak, de a lángnyelveket a vályogfalakkal együtt minden évben hűségesen elmosta a tavaszi áradás. Hanyagold el fél évre földedet, és a lápi lidérc visszaveszi a jussát, békalegelővé lesz a pázsit, rétté a veteményes. A régi zsidótemetőben burjánzik az enyészet. Komló fut a márványnevekre, sörrel álmodik; borostyán kúszik a kriptatetőre, és olyan magas a fű a sírkövek között, hogy attól összefut a tehén szájában a nyál.

            A többi temetőnk mind halott. A németvárosi steril, gondos sváb kezek pucolják fényesre, talán még a gyásznak sem jut ideje élni benne, elmossa a Cif meg a Domestos. A többi többnyire szürke vasbeton. Egyes sírkövek a régi tévénkre emlékeztetnek: szürke testben fekete márványképernyőn fut az aranybetűs szöveg, hogy nincs adás. Mindenütt kő, mutatóba bukszusok, halálra szánt virág, száraz koszorú, kiégett mécsesek. A perzsák piknikezni járnak a parkokba, amiket temetőknek neveznek; Kölcseyt nem őrzi kő, kopjafa kopik a feje felett. Londonban a Temple-ben régi sírokon járva böngészel régi latinosított neveket. Csak a zsidó temető él az emberektől messze – megmentette életét, hogy nincs rá gondja ennek az életkergető népségnek.

            Ezelőtt sose jártam benne, csak lestem a varázsigéknek tetsző héber írásokat a kerítésen túlról, az ismerős és ismeretlen neveket. Úgy éreztem, idegenektől elzárt hely ez, hova lábam se tehetem be. Mikor a minap rávettük magunkat, hogy belépjünk, abban is ott játszott az apró csínyek édessége: kiakasztottuk a kaput, és besompolyogtunk oda, hol még sose láttuk senki ember fiát.

              Gyere velem ide te is, elmondom, miért, pár lépés, és egy táblához érsz, mely azokról a hősökről emlékezik, kik 1848-49-ben harcoltak a magyar szabadságért. Ez a tábla maga is van legalább százéves. Egy másik meg azokról a zsidótemetőben nyugvókról emlékezik meg, kik az első világháborúban a vérüket adták a hazáért. A hazáért, mely hőseit húsz évvel később már a saját sírjuk megásására kényszeríti, és kiknek gyermekeit előbb a pottyantós vécék szarjában őrzi, hogy onnan is kikaparja, hogy aztán hamvuk hulljon alá mint hópehely – milyen szép kép is a halál, ha Spielberg festi meg, és mennyire nincs jelen a tett, ha egy vidéki kisvárosban nézed a tévén keresztül a történteket.

            Van itt egy másik tábla is, rajta ismerős nevek, helyiek. 400 embert vittek el, 40 élve visszatért – statisztikai adat, üres és értelmetlen, nincs súlya, tudja jól ezt mindenki, hiszen naponta lopnak felettünk felfoghatatlan milliárdokat, míg mi tolvajnak csak azt nevezzük, börtönbe csak azt küldjük, ki ellopott felfogható ezreseket. Csak az a valós, ami a kezembe fér, mit láttam szememmel, mire szert tehetek – a többi nem érdekel.

            Van két, hűs árnyat adó vadgesztenyefa a bejáratnál, alattuk pad, ráülhetsz, vagy jössz tovább, és egy sírboltig kalandozol velem, hol szintén pihenőhelyre találsz. Útközben láttad a szülői szeretet sorait, hogyan siratták el ketten egy feliratban apró gyermekük – mint bármely másik temetőben. Látod az állatorvos sírját, ki olyan jó szakember volt, hogy ez a sírjára is rákerült. Az emberét, kinek azt írták a fejfájára – ismerős lesz –, hogy vérét adta a hazáért. 1940. Nincs sok eltérés, csak a neked és nekem olvashatatlan héber feliratok – mintha csak a román vagy a német temetőbe léptél volna – szemet csak a gazosság, a követelőző természet szúr, és hogy oly kevés az új sír, szinte egy sem.

            Úgy nőttem fel Gyulán, hogy számomra a holokauszt egész gyermekkoromban olyan dolognak tűnt, ami valahol máshol van volt. Messze Auschwitzban biztos, de nem Gyulán. Az én dédanyám biztos nem fordította el szemét, vagy nézett megvetően a sárgacsillagos emberekre, hiszen nem is voltak itt olyanok, ki mondta, hogy voltak? Nekem senki sem, csak ez a temető játszik a képzeletemmel. Dédanyám kilencvenhét évesen került egy másik temetőbe, reformátusba. Egy évben és egy napon született József Attilával, ki félig vagy meddig román volt. Dédanyám azt mondta, legyek pap, tőle kaptam az énekeskönyvem, és ő látta Horthy Miklóst fehér lován – ez volt a büszkesége, hogyan is láthatta volna ő, hogy a szomszéd Mórt és Mórnét a gyerekekkel együtt kiviszik a vasúthoz. Mi köze volt neki ahhoz, hogy a lelkész fia önként húzta ki a másik szomszédnál a diófaszekrény fiókjait, hogy gondos leltár szentesítse a lopást?

            Nagyapám ugyanabban a teremben tanulta a latint, mint jómagam. Sokszor mesélte a családi ebéden, hogyan diktálta le nekik a vizsgán a paptanár a megoldást – olyan jól megtanultak latinul. Nagyapám igaz ember volt, erényes és becsületes, sose mesélte, hogy elment leventének – biztos el se ment. Nagyapám nagyszalontai volt, mint a legaranyabb János, könyvelő lett, zsellérek és zsíros parasztok közös ivadéka – nagyapám elmesélte, hogy pipázott a dédapa, de azt soha, hogyan mosták a padlót helyettük a Hoffer fiak. Csak ez a zöldélettől duzzadó kihalt temető, ez a nyárias meleg játszik velem, mikor azt képzelem, hogy tata ott ül a teremben, mikor lemózsizzák a Gyurit, ő biztos nem nevet együtt a többiekkel. A jó református alföldi magyar tatám biztosan lerántotta a Józsi kezéről a sárga szalagot, mikor ketten tizenöt évesen a folyosón beszélgettek, ahol most az én tablóm is a falon csücsül. Miért kéne szégyenkeznem, hiszen az én iskolám falai között sose tanítottak olyanok, kik úgy osztották ki a karácsonyi dolgozatot, hogy azt mondták: szégyen, hogy a két zsidó lánynak sikerült csak jól.

            Ez a város a mocsárra épült, kacsák után leső nyestek járják éjjel az utcákat, egyszer a zeneiskolánál láttam egyet. A zeneiskola falán tábla hirdeti, hogy íme, ez volt a zsinagóga, és hogy hány százan haltak meg Auschwitzban az itteniek közül – megint csak számok, és Auschwitz valahol máshol, Lengyelben messze van. A levéltárunk kiadott egy szép kis kötetet, benne a tudomány köntöse alatt melegszik néhány visszaemlékezés. Az áldozatoké, akik - furcsa bogarasságból - olyanokat mesélnek, amiket nagyszüleim, dédszüleim soha. Letisztult történelmi tények közt sorakoznak. Szép száraz tanulmányok, miket soha senki el nem olvas. Senki vagyok, semmi leszek: a gyulai zsidógyerekeket munkaszolgálatra nevelték, a szülőket munkaszolgálatra vitték, ingóságaikat elkobozták, majd gettóba terelték őket, vonatra rakták, meggyilkolták, slusszpassz.

            A meditációval lelkünket csendesítjük el egy olyan világban, ahol örökös hallgatásra van kényszerítve. Le szeretném nyírni a füvet a zsidótemetőben. Nem tudom, miért, csak szeretném. Olvasni akarom a nem zsidó szomszéd visszaemlékezését, a katolikus jó barátét, ki hittársa volt a keresztény családban, keresztény szülők gyermekeként szerencsétlen névvel született Khónnak. Tudni vágyom, hogy mit tett a csendőr, mikor sárgacsillaggal a kezén integetett neki az egykori postás. Mondta-e, hogy jó napot? Kérdezte, hogy mi újság? Látnom kell, milyen volt a város aznap, mikor kocsikra rakták több száz lányát és fiát. Aznap is csak ugyanúgy sepregettek a portán, mint előtte? Zsófinak kicsivel több gondja volt a toalettjével? Mi járt a Jancsi fejében? A Nóra bokája vagy az, ahogy elrobog a két emberterhes automobil – mert így kell mondani a 40-es években, nem? Automobil.

            Miért nem mesélték el az igazat az emberek, a felemelőt, hogy a magyar vidéken nem volt semmiféle népirtás, nem itt volt, máshol volt, nem szedtek itt össze senkit. Mindenki kiállt a régi iskolatársáért, az állatorvosért, a patikusért, a nyomdászért, a jó barátért. Nem, senki nem tiltotta el a gyerekét, hogy mutatkozzon vagy szóba álljon azokkal a gyerekekkel. Sőt a még ennél is valódibbat akarom hallani, hogy igen, azt mondták vegyem fel a leltárt, de lesepertem az asztalról, ilyet egy lelkész fia nem tehet. Mondják el nekem, hogy a csendőr senkit sem kísért el, és földhöz vágta a sipkáját a bajuszával együtt. Világosítson fel valaki, hogy a szomszédok sorfalat álltak, és nem hagyták, hogy elvigyék a családot, aki száz éve itt élt köztük, hogy nekünk, helyieknek nincs min szégyenkezni, ahogy egyik magyar kisvárosban, faluban sem, hogy ez nem Budapest, nálunk nem tűrte, nézte éljenezte senki, hogyan ölnek. Öltek? Mások öltek. A polgármester dédapja nem szart az egészre, a középiskolai tanár nagyszülei nem húzták össze a függönyt, ha az Adler arra ment. És igen, mindenki bújtatott, segített. Mi nem azok vagyunk, akik behunyták a szemünket. Nem meséli senki? Miért mesélni? Nincs mit mesélni. Itt nem történt semmi se.

            Mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk Dosztojevszkij börtönébe. A zsidó temető fele üres, nem volt kit temetni bele. Nagy a fű, le kéne már nyírnia valakinek.

 

Békéscsaba, 2018. május 4.

 

Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.


Főoldal

2019. március 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Turai Laura verseiNógrádi Gábor verseiPéter Erika: PalettákZentai Adél versei
Prózák
Csabai László: HármanPapírváros-szilánkokOravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás haza
Kritikák
Az árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondataitZsánertetoválások kontinense - Horváth Benji: A dicsőséges Európa Szimfónia regényre
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA