Németvárosi Etelének

Kosztolányi Békés megyei kapcsolatainál el szoktuk felejteni Rozsnyay Kálmánt, aki bár nem e megye szülötte, hiszen Aradon ocsúdott a napvilágra, mégis ezer szállal kötődik e tájhoz s e városhoz, Békéscsabához is. Kosztolányihoz pedig, ha nem is ezerrel, de legalább egy tucattal.

A Sydney Carton néven író Rozsnyay Kálmán van der Hoschke néven 1872-ben született, más források szerint 1871-ben. Ez a bizonytalanság, a valóság e többes fedezéke jellemző egész életére, egész utóéletére, megítélésére is.

Pár életrajzi apróság róla: az első Békés megyei kötődés – éppen Munkácsy Mihály fedezte fel, hogy az ifjú Kálmán tehetséges a festészetben. Munkácsy kiváló festő volt, de rossz diagnoszta, mert nem látta meg, hogy Kálmán színvak, s mint ilyen, festőnek talán nem éppen ideális, bár minden bizonnyal igen kiváló fekete-fehér képeket készített volna.

Kálmán a századelőn Angliába ment, de már mint színész, mert a színészek lehetnek színvakok is. Angliában Oscar Wilde nagyon közeli jóbarátja lett, évekkel később Schöpflin Aladár – kicsit ittasan – meg is merte tőle kérdezni, hogy tényleg meghúzta-e őt a Wilde Oszkár egyszer. Az anekdota szerint erre Rozsnyay csak annyit felelt: „Kérlek, Ali, ha ez igaz lenne, a névkártyámra nyomtattatnám.”

Angliából hazatérve harminchárom évesen – figyelem: a krisztusi korban! – feleségül vette az akkor hetvenkilenc éves Prielle Kornéliát, Petőfi egykori menyasszonyát, bár Kornélia csak egy napig volt Sándor arája, mert nem találtak olyan józan ítélőképességű papot, aki erre hajlandó lett volna összeadni őket, na hja kérem, a bürokrácia nem mai találmány, akkor is mindenhol mindenféle papírt kértek. Így aztán a nászból végül Koltó lett meg Szeptember végén, Petőfi helyett Kálmán vette el ötven évvel később Kornéliát. Lett is belőle országos botrány, mindenki azt gondolta, hogy Kálmán csupán érdekből vette el a tisztességben megőszült s tolókocsiba kényszerült matrónát – a Nemzeti első örökös tagját! –, hogy Petőfi kéziratokhoz jusson, és egyéb ereklyékhez. Tény, hogy Kálmán két hónap múlva megözvegyült, s örökölt.

Kálmán ezután író lett, megírta Angliai élményeit, sokat szólt Oszkárról, aztán – ez is perverz dolog – megírta Kornélia és Petőfi kalandját is (a Cornélia Debrecenben című darab nem lett túl sikeres: egyetlen próbaelőadása éppen Békéscsabán volt), majd férjül ment Békés megyébe. Feleségül vette ugyanis Dapsy Gizellát, a Szeghalmon élő óvónőt, aki Nil néven finom hangú verseket írt. Kálmán hozta magával Szeghalomra Oscar Wilde íróasztalát, Petőfi leveleit, Kornélia tolókocsiját, s továbbra is hódolt legnagyobb szenvedélyének, a gyűjtésnek. Kéziratokat, könyveket halmozott fel, egyéb írói ereklyéket, hol törvényes, hol más módon, volt egy Rodin-keze is, mármint egy Rodin-szobor keze, amit állítólag a szobrászmester műhelyében tört le magának, s Rodin emiatt annyira letört, hogy azután nem fogadott magyar vendéget.

Rozsnyay Kálmán mégsem Békésben, hanem Nógrádverőcén halt meg, 1948-ban.

S ha mellékvágányon is indul az ember, mindig Kosztolányihoz jut, mert minden út Rómába vezet.

Rozsnyayt természetesen ismerte Kosztolányi is. Fiatal korában, amikor az Üllői úti fák született, 1907-ben éppen Rozsnyay lakásán ismerte meg a Fekete asszonyt, akihez két versciklust is írt. Rozsnyay gálánsan közvetített köztük, időnként szobát is biztosított, s így hatékonyan közreműködött pár Kosztolányi-vers keletkezéstörténetében.

Két évvel később összevesztek, mert Kosztolányi lenyúlt egy Wilde-drámafordítást, amely Rozsnyaynak lett beígérve, de Dezső inkább átírta a prózai színművet verses darabbá, csakhogy az övét játsszák a színházak. Összevesztek, majd kibékültek, mert Kosztolányi mindenkivel összeveszett, aztán kibékült.

És itt jön a kapcsolat lényegi része. Amikor Kálmán már Gizella férje volt, s Arad, London és Budapest után Szeghalmon élt, akkor indult meg a Tevan nyomda, hát nem éppen Gizella egyik kötetével s Kálmán egy Wilde-fordításával? Kálmán emellett ismerte a pesti írókat is, s ő mutatta be őket Tevannak, ezért aztán Kálmán Békéscsaba – s így a magyar vidék – kultúrájában is nagy szerepet játszott.

Sőt.

A tavalyi évben két részletben közöltem a Bárkában a Tevan(ok) és a Kner(ek) Kosztolányihoz írott kiadatlan leveleit, a kapcsolattörténetek vázlatos összefoglalásával. Most bevallom azt, amit akkor nem mertem: a dolgozatból hiányzik – mert hiányzott – egy adat, mégpedig az, hogy Kosztolányi egyszer meglátogatta Tevanékat Csabán. Azt tudtuk, hogy valamikor 1914. március 15. és április 1-je, a nemzeti ünnep és a bolondok napja között járt itt, de pontos adatot nem ismertünk. A körülbelül pedig éppen annyira különbözik a pontostól, hogy az egyik pontos, a másik pedig körülbelül.

Az adat azonban most előkerült! Nemrég nálunk, a kisszoba ágya mögött megtaláltam egy régi árverési katalógust, hároméves voltam, amikor az aukció lezajlott, nem csoda, hogy nem indultam a tételre, ma már bánom. Ez a katalógus rejtette az addig oly áhított adatot: az Állami Könyvterjesztő Vállalat XII. árverésén, 1978. november 19-én 365. számú tételként ugyanis Kosztolányi Dezső Rozsnyay Kálmánhoz írt autográf képeslapja került kalapács alá, s a lap bár keltezés nélküli, a postabélyegző árulkodik: Békéscsaba, 1914. március 20.! Megvolt az adat, ekkor járt Kosztolányi Csabán, ugye, milyen jó, fel kell írni a kalendáriumokba.

Nos, megszereztem magamnak a képeslapot. Biztonsági okokból nem hoztam ugyan magammal, de azért felolvasom, mert beírtam a gépbe.

Így szól tehát a levél, melyet Kosztolányi Dezső írt Békéscsabáról Rozsnyay Kálmánnak Szeghalomra. Apró betűkel írt, sok fért a lapra, melynek ráadásul képes felére is írt.

Kedves Kálmán,

Gyomáról jöttem, Kneréknél éjszakáztam. Ragyogott a hajnali főtér, a fölöslegesen tágas, pazarlóan széles pusztai falu, ami akkor is sértődött és elhanyagolt, ha figyelmet kap, ha gondoskodni akarnak róla. Valahol csörög a vájdling, inas asszonyi kezek belet áztatnak; a férfiak a töltőcsöveket öblögetik, valaki az abált szalonna üstjét sikálja; nyurga kolbászok és zsíros oldalasok kerülnek a kamrába, egy kisfiú leffegő combokkal szaladgál; a nászasszony a vértócsába áztatja a seprűt, és nehézkes mozdulatokkal az elvezető árok felé tereli a szutykot. A gazda szótlanul rendezgeti az üres disznóólat. Közben én gyűrötten álltam egy idegen város főterén, a kíváncsi tekintetű gyomaiak úgy meredtek rám, idegenre, mintha egyenesen a szatyrukban matatnék. Elhaladt mellettem a munkások szekere, ami a szeghalmi vegyi üzembe viszi reggelente a fogatlan napszámosokat. Erről egyből eszembe jutottál. Szinte égett bennem a vágy, hogy felkéredzkedjek közéjük, s odazötyögjek hozzád, édes Kálmánom. Aztán rájöttem, Tevanhoz ígérkeztem mára, de felébredt bennem a remény, hátha Csabán vagy te is, hiszen annyira szeretsz itt lebzselni. Másnapos vagyok, meghatódom múltunk csetlő-boltó kancsalságain, megbocsátom neked a Fekete Asszonyt és a Wilde-fordítást is. De nem vagy itt. Andorral a nyomdát már megnéztük, takaros. Krúdában állnak a könyveim, készen bármikor az utánnyomásra. A Szlovákban másnaposságom is elmúlt. Sétálgatunk itten Csabán, csatorna mellett fel s alá. Látom ám, hogy a könyvtárban valami összejövetel van. A szájamon lágy, álombeli mézek, s amint botorkálok itt, mint a részeg – már megint az lennék? –, az ablakon benézek. Odabent valami muri. Úri muri. (Ezt a két szót el ne mondd Zsigának, mert még megtetszik neki.) Látom odabent Tibort, Krisztiánt, Lackót, Ádámot, még egy Tibort, Zoltánt, Csabát, Mihályt, Kálmánt, Andrásokat, meg az Ottót, s látom hitvesem is, ezen meglepődöm kissé, és itt van Barna is, akinek fényképét sokat láttam gyerekkoromban a Népújságban. Tényleg, régen én is voltam a Népújságban, ami akkor már Hírlap volt, rongy kis tárcákat adtam oda, másod- és harmadközléseket, amiket a lap tévedésből más nevén hozott le, erre én honorvitába keveredtem a főszerkesztővel, ebből glosszát írtam a hetilapba, ő meg válaszolt rá, ez volt az egyetlen írásom a hetilapban, gondolkozom rajta, hogy felveszem valamelyik kis vegyes kötetembe, most úgyis ilyeneket tervezek, adok is Andornak mindjárt ilyen vegyeset, legyen mondjuk Öcsém a címe, meg adok én a Knernek is, az meg legyen Tinta, az olyan szép szó, teletűzte t-vel az isten. Jó lett volna bemenni, biztos van ott kenyér és bor, talán pogácsa is akad. De mindjárt indul vissza a vonatom, feladom gyorsan ezt a lapot. Kálmán, ölellek:

Desiré

Hogy Kosztolányi máskor is járt-e Békéscsabán, nem tudni – talán még előkerül újabb dokumentum erre vonatkozólag –, de az biztos, hogy le-lejár Szeghalomra, Kálmán pedig föl-följár Budapestre, aztán Verőcére költözik, ahová Kosztolányi ki-kijár és ahonnan Kálmán be-bejár Budapestre, aztán Kosztolányi meghal, Kálmán meg nem hal.

Bárka-díjasok 2006

Főlap