Sopotnik Zoltán

Migrén

Migrénbe ragadt a vers,

ráadásul lábon kell

kihordani. Mantrázni,

hogy el ne felejtsem,

már úgy értem mindkettőt.

Ezoterikus leszek,

azoknak egyszerű ilyenkor,

hajlítani mondjuk, még

egy kicsit a hídon,

(épp átgördülök rajt')

idegrendszeren,

biztosabb legyen az alap,

gondolatban természetesen.

A Duna alattam folyékony

fájdalomcsillapító,

szuggerálom,

ez is egy technika.

Meg a vers.

Biztos, hogy

nemcsak az.

Versszerű hajók,

csónakok, centizve

úsznak el egymás mellett,

átszólnak, nem szólnak

át az emberek.

Kivetítem: egyikben

Kassák, másikban

Babits. A víz ugyanúgy

ringatja őket, egyik

hullám sem hamis.

A vers a biztos.

Bemondanak egy utcát,

valami teret, sápadt

erkélyen fiatal tetovált

férfi tereget.

Nehéz név

Apás íz a számban.

Finom szivarka-keserű.

Furcsa, hogy valaminek

úgy van értelme, ahogy

én szeretném. Hogy

meg kell dolgozni érte.

(pl.vers)

A nevem. Szerb-horvát

eredetű. Láttam a

neten, valami patak-

völgyet hívnak így.

Biztos nehéz környék,

ólmos kövekkel,

bokrokkal, követhetetlen

emberekkel. Ha már

kimondani az. Általában.

Voltam én már Sókotni,

Szputnyik, meg csupa

SZ-es kreatív. Mesefigurának

szoktam érezni magam,

ha rontanak, tévesztenek.

Dupla jókedv,

megint a nyelv van felül.

Mozog bennem a szeretet.

Viszem a nevem, csökönyös

biciklit  a temetőbe. „Néha

megakad, simogatom,

leesik róla a lánc".

Ragadós

A rend emlékezni akar.

Mintha nem lenne

mindegy neki. Nem az.

Tizenöt éve, Eszter

születése utáni nap,

elmentem anyám

mellett a kórházkertben.

Nem vettem észre.

Van is róla egy kép,

néha előjön, általában

mikor nem kéne.

Mondjuk, akkor már

csináltuk  egy ideje,

mint egy érzelmi

gyakorlat, csak a visszája.

Azt hiszem az volt a

végpont, ott fejlesztettük

tökélyre.

Fiatal apa, arra

koncentráltam inkább,

remegett  a lábam,

volt időm a másnaposságra

fogni.

Csináltuk már egy ideje

anyámmal: nyelvet öltve

a nyelvnek, a másik

mondatait szépen elvezetni,

gázpalackba, villanyrezsóba,

satöbbi.

Mintha a rossz férje lettem

volna. Hamar megtanultam,

hogy a tipikus az halálos ütés

is lehet.

És akartam

is volna ezekkel kezdeni

valamit, bár az is igaz, csak

tizenöt év után,

ha jól emlékszem egy

ügyvédi iroda előtt.

Mégis elengedtem az érzést,

gyanús macskát, a lábam

mellett, valahogy

jött az a kórházi jelenet.

Beragadt.

Megjelent a Bárka 2010/1. számában

Főoldal