Papírhajó - Primér/Primőr

V__rfalvy_m__ret.jpg

 

Várfalvy Emőke

A gyíkkirály

 

Még sosem láttam ilyen közelről gyíkot. Pláne nem ekkorát.

Már régóta motoszkált a szalonnasütő melletti bozótban. Nem tudtuk, mi lehet. Aztán egyszer csak elősétált szépen, lassan, komótosan, ahogy az urak szoktak.

Felült a halom gally tetejére, ami múlt héten még a vadrózsabokorhoz tartozott. Ma már csak száradt a napon, hogy majd gyújtunk belőle tüzet a bogrács alá, ha egyszer elég időnk lesz kivárni, hogy három óra alatt legyen ebéd.

A gyík előlépdelt, és komótosan elhelyezkedett. Látható módon kedvét lelte a szemlélődésben, és egészen elégedett volt a kilátással.

Talán egy lépésre lehettünk tőle, és mint gyakorlott bogarászók, mozdulni sem mertünk attól a pillanattól fogva, hogy elődugta az orrát.

A feje szürke volt, a teste pedig zöld pettyekkel színezett. Pompásan nézett ki, majdnem annyira, mint valamelyik rokona, akinek kék feje és szürke teste van, és valahol szintén a kertünkben lakik.

‒ Anya, ő a Gyíkkirály? – suttogta Ákos csillogó szemmel. Mint a család legkisebb tagja, mindig mindenre ő volt a legkíváncsibb.

‒ Nem – súgtam vissza alig hallhatóan, nehogy elijesszem a látogatót –, Gyíkkirály kék.

Igazából nem is tudom, miért találtam ki a mesét Gyíkkirályról, aki valahol a kertünk alatt él egy üregben, és innen uralkodik a Balaton-felvidék erei és csermelyei felett. Talán jól esett a gondolat, hogy, ha már Várfalviak vagyunk, cseppet sem várra hajazó balatoni házikónkban mégis van valami királyi. Még ha az csak egy gyík is.

‒ Akkor ő a gyereke? – tudakozódott halkan tovább Ákos. Őt valahogy mindig érdekelték a rokoni kapcsolatok, ami a fiúkra pedig nem igazán jellemző.

‒ Vagy a testvére – súgtam vissza.

Gyík uraság roppant elmés beszélgetésünkre ügyet sem vetve élvezte a napfürdőt és a remek kilátást a kert dzsungelesebb végére. Neki ez igazi park, olyan, mint a Fertődi kastély mögötti végtelen nagy terület, amiben vannak bokrok, szökőkút, rózsakert, pavilon meg végtelen hosszú fasorok, és mikor ott jártunk a nyáron, én csak arra tudtam gondolni, mi munka lehet itt füvet nyírni. A gyerekek meg arra, milyen jó lehetett régen a főúri gyerekeknek két rajzfilm között kijönni ide bringázni.

Na de vissza a gyíkhoz!

Szóval ott ült, és néha szórakozottan kidugta fekete villás nyelvecskéjét, a fejét forgatta, és láthatóan eszébe sem jutott tovább állni. Pedig időközben Ákos tüsszentett, én pedig nem bírtam tovább guggolni, mert öreg vagyok már az ilyen fajta edzéshez, így felálltam, amivel rögtön le is vertem a fakanalat a hátam mögötti asztalról.

Gyíkunknak a szeme sem rebbent. Bár őszintén bevallom, fogalmam sincs, szoktak-e pislogni a gyíkok, vagy szemhéjat, esetleg szempillát rebegtetni. A nyugalom, ami körüllebegte, egyre etetett a fejemben egy gondolatot, tudniillik, hogy ő tényleg valami királyféle lehet, és ez itt a birodalma, és ha ez így van…

‒ … anya, szerinted nem olyan, mint egy pici sárkány? – kérdezte Ákos, és mikor a sárkány szót kimondta, komolyan úgy láttam, mintha egy apró szikra megvillant volna a gyík szemében.

Mondjuk, épp negyven fok volt árnyékban, és ilyenkor az ember mindenfélét lát. Én például már-már az eget néztem nagybőgőnek, olyan éhes voltam, így a megfigyelést ráhagytam Ákosra, és bementem ebédet melegíteni.

A gyíkról meg is feledkeztem, míg le nem ültem, a délutáni szieszta csendes perceit kihasználva írni egy kicsit. Na persze nem gyíkról, hanem épp óriás csigákról, akik… de alighogy leütöttem az első három billentyűt, a jobb kezemtől pár centire megjelent a zöld gyík.

‒ Rólam írsz? – érdeklődött a legnagyobb természetességgel, én meg csak azért nem ugrottam fel, mert volt egy olyan érzésem, hogy csak napszúrást kaptam, ami nálunk családi hagyomány.

Kicsit meregettem a szemem.

‒ Ha rólam írsz, bizonyára kíváncsi vagy a nevemre. I. Leopold Vilmos vagyok, a Légyölő.

‒ Az galóca szokott lenni – jegyeztem meg félhalkan, mert a szóviccekhez köthető bármilyen szabad asszociáció lehetősége nálam egyszerűen mindenek felett áll.

‒ Gúnyolódsz velem? – öltötte ki kissé harciasan a nyelvét a gyík, s én nem győztem szabadkozni.

‒ Elnézését kérem, I. Leopold Vilmos, nem akartam felséged megbántani.

‒ Nem tesz semmit. Már kezdem megszokni, hogy ti, emberek sosem lesztek már a régiek.

‒ Ezt meg hogy érted? – tört ki belőlem az őszinte kíváncsiság.

‒ Réges-régen, mikor mi, sárkányok és ti, emberek szövetségesek voltunk, sokkal, de sokkal jobban szót lehetett veletek érteni.  

‒ Úgy érted, az emberek és a gyíkok…

‒ … nem. Az emberek és a sárkányok.

Itt valószínűleg olyan képet vághattam, amivel elbizonytalanítottam őfelségét, hogy van értelme értékes idejét egy ilyen teljesen tökkelütöttre pazarolnia.

‒ Most bizonyára azt gondolod, hűha, itt egy óriási ősi titok, amit azért osztottam meg pont veled, mert író vagy, és tudom, hogy megírod, és akkor az emberek megtudják, hogy a sárkányok csak azt várják, hogy végre visszaforduljatok abból a fejlődési zsákutcából, amin most robogtok a vesztetek felé. Ugye ezen töröd ilyen rémült képpel a fejed?

Nem mertem bevallani, hogy épp azon gondolkodtam, milyen menő már, hogy egy igazi mini sárkány lakik a kertünkben, aki bizonyára tud tüzet okádni, és halleluja, végre nem fogunk órákat kínlódni a tűzgyújtással, ha bográcsozni akarunk. Már csak össze kell barátkoznunk.

Igyekeztem komoly képet vágni, és a helyzet komolyságához méltó komoly hangon megkérdeztem:

‒ Ezért kerestél fel, felség?

‒ Nos... – kezdett bele I. Leopold Vilmos, miközben kényelmesen kinyújtóztatta egyik hosszú hátsó lábát –, igazából reméltem, hátha van abból a tegnapi kekszből, amit a kávéd mellé majszoltál. Imádtam minden morzsáját.

‒ Keksz? – vágtam értetlen képet. Milyen prózai. Egy édesszájú sárkány. Végül is, milyen legyen, ha az én kertemben lakik. – Persze, keksz, máris hozom.

Szerencsére sem a srácaim, sem a férjem nem találta meg a dugi Pilótámat, így még pont volt benne két darab.

‒ Parancsolj – nyújtottam a kekszet. – Én is kérhetek valamit?

‒ Hadd találjam ki. Szeretnéd, ha tüzet fújnék.

‒ Honnan tudtad?

‒ Hát, a tapasztalat meg az évek. Hova fújjam?

Félénken a száraz gallyakra mutattam, amik egy perc múlva csinos kis máglyaként fellobbantak.

‒ Anyaaa – hallottam a hátam mögött –, sikerült meggyújtanod a tüzet?

‒ Hát – sandítottam I. Leopold Vilmosra, aki gyorsan még felnyalt két csokis kekszmorzsát, mielőtt besurrant volna a bokorba –, igazából a házi sárkányunk volt.

‒ Anyaaa! – nevettek a gyerekeim. – Hagyd már a viccelést, hozd inkább nyársakat! Süssünk szalonnát!



Főoldal

2021. január 29.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Múltbéli járványokrólErdész Ádám: Oly távol vagy, hazám…
Húsvét utáni tormaság A múzeumok új barátja (III.)
Nádasdy Ádám verseiDrávucz Zsolt: Képeslapok Győri László verseiSimon Adri–Zsille Gábor: Rollertime
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA