Sánta Gábor
A doktor kutyája
A fantáziátlan Téli berek helyett akár ez is a címe lehetne a Tüskevár folytatásának. 1959 tavaszán látott napvilágot, alig másfél évvel a másik regény megjelenése után. Vagyis a folytatást Fekete István már emez közzétételekor írni kezdte.
A folytatást? Mindenképpen annak mondható, mivel a főhősök azonosak, a cselekmény közvetlenül a nyári kalandot követő téli szünetben, a kis-balatoni nádi világban játszódik, amikor már nyolcadikosok a fiúk. Sőt valamivel hamarabb elkezdődik, hogy a szerző Tutajos budapesti érzelmi életét is alaposan bemutathassa.
A Téli berek a Tüskevár folytatásának látszik, de csak annyira, mint a sikerfilmek újabb és újabb változata. Mintha Fekete István is rájött volna arra, hogy olyan drágakőre talált (alakokra, helyszínre és cselekményre), amelyet érdemes továbbcsiszolnia a tökéletes ragyogáshoz. Nem sorozatot akart létrehozni, hiába könyörögtek még egy további kötetért diák és tanár olvasói a hatvanas években. (Pedig a trilógiának komolyak a hagyományai a magyar irodalomban.) De az írót nem Tutajos és Bütyök személye érdekelte, hanem mindaz, amit 1956 nyarán-őszén eredendően üzenni akart.
Csakhogy a Tüskevár megjelenésére gyökeresen megváltoztak azok a viszonyok, amelyek a születését alapvetően inspirálták. A napfényes nyár önfeledt boldogságát a komor és a még beláthatatlan, borzongató téli szorongás váltotta fel. Fekete István a vakációs történetet 1958 kora nyarán ismét elővette, hogy a nem sokkal korábban még örömmel hirdetett értékeket megint számba vegye. A forradalom utáni elszámoltatások még tartottak, rokonai és barátai közül számosan külföldre mentek (például a fia), vagy éppen börtönben ültek. Ez idő tájt különösen gyakran akasztott a hóhér, köztük Nagy Imre miniszterelnököt és társait. Tehát, ha valamikor, ekkor valóban aktuálissá vált az itthoni élet élhetőségének kérdése.
Így hát Ladó Gyula Lajos és Pondoray Béla megint a zalai berekbe utazik, hogy ott lényegében a nyárival azonos kalandokban legyen része. Mesterük, Matula bácsi segítségével ezúttal is a barátság, a szeretet, az idősek tisztelete és a tudás fontosságára csodálkoznak rá. Ezek korábban reményteljessé tették a nyarat, most pedig legalább olyan fontosnak tűntek a reménytelenségben. A valóságban éppen úgy, mint a regénybeli téli szünetben.
Ezt a könyvet nem a kamaszoknak szánta Fekete István, vagy legalábbis nem csupán nekik. Természetesen ezúttal is figyelembe vette a Móra Könyvkiadó elvárásait, de nem kell különösebb irodalmi tájékozottság, hogy feltűnjön, ebben az ifjúsági regénynek mondott műben milyen sok szó esik a halálról, az elmúlásról. A kamaszok általában nem is kedvelik, például a sérült madarak éjszakai haldoklásának részletezése, a sok vadászjelenet és Matula szomorúnak tűnő öregsége miatt. Pedig éppen ezek összessége nyomatékosítja, hogy a felsorolt értékek változatlanul fontosak. Mindennek jelképes kifejezője a doktor vadorzásra vetemedett kutyájának elejtése. Tutajos farkasnak hiszi a holdfényben, és gondolkodás nélkül agyonlövi. Aztán (velünk együtt) csodálkozik, hogy nem minden az, aminek látszik.
A Téli berek nem újabb bőr lehúzása egy sikerkönyvről. Átgondoltabb és alaposabb kidolgozása egy ígéretes ötletnek. Valószínűleg a legjobb Fekete István-művek egyike. Remek leírásaiban nem egyszerűen a példaképnek tartott Krúdy Gyulát idézi, de hozzá hasonló stilisztája is a magyar nyelvnek.
Fekete István nem folytatta a történetet. Miért is tette volna? Kaptunk tőle meleget és hideget. Mindent elmondott. Mindent, amiről az adott viszonyok között beszélhetett.
