Gyerekkönyvkonzerv-bontó
Beszélgetés Lakatos Istvánnal
– Készül legújabb, Óraverzum című gyerekregényed. Előreláthatólag mit érdemes róla tudni, s hogy haladsz vele?
– Most már csak javítgatni kell a szövegen – Dóka Péter, a könyv szerkesztője remek tanácsokkal látott el, nagyon jó vele dolgozni. Sokkal tudatosabban írtam az Óraverzumot, mint a Dobozvárost, igyekeztem regényszerűbbé tenni. Péter már az első fejezetek után elmondta, mire figyeljek. Viszont azt nem merném kijelenteni, hogy gyerekregény, ez inkább már az idősebb korosztálynak szól. Itt két főszereplőm is van, tucatnyi fontosabb mellékszereplőm, és azt hiszem, a cselekmény is összetettebb. Egy kitalált világban játszódik, egy mechanikus naprendszerben, gőzűrhajókkal, szörnyekkel és apró nyulakká robbanó óriásnyúllal.
– Milyen munkákon dolgozol még? A regényen kívül más írás nem készül?
– Az Óraverzum elvileg egy nagyobb történet első része. Ha érdekli annyira az olvasókat, lesz folytatása, hiszen nagy a regény világa. Végre szeretnék ismét egy nagy lélegzetű képregényt rajzolni, a Lencsilányt is jó lenne folytatni, de ez itthon továbbra is reménytelen vállalkozás.
– Az írás vagy a rajzolás vesz el többet az idődből? Röviden: hogy telik egy napod?
– Mindkettő időigényes. Mivel nem vagyok rutinos író, sőt, nem vagyok író – öt könyv után talán majd nevezhetem magam annak, – meglehetősen lassan dolgozom. A rajzolás is hosszú órákat vesz el, szóval lassú ember vagyok. Viszont nem tudok egyszerre írni és rajzolni, ezek egyenként is kimerítő foglalatosságok.
– Magyarországon meg lehet élni az illusztrátori munkából? Vagy nem árt, ha vannak állandó megrendelések? Nálad például vannak?
– Nem lehet. De szerintem ezért sem szoktak erről beszélni, mert egyszerűen kínos lenne. Állandó megrendeléseim sincsenek. Ezért is döntöttem úgy, hogy – ha már így állunk – amíg lehetőségem van rá, inkább saját könyveket csinálok. A magyar gyerekkönyvek jelentős része kevéssé fantáziadús, beszélgető gyerekeket már nincs kedvem rajzolni. Persze, ha olyan szöveggel keresnek meg, amit élvezet illusztrálni, természetesen elvállalom. Leginkább klasszikusokra, rémmesékre vágyom, mint az Óz, vagy az Alice Csodaországban, de ezek mindeddig elkerültek.
– A hazai könyvillusztrációk szerinted felveszik a versenyt a nyugat-európai társaikkal? Nincs itthon lemaradás?
– Nincs lemaradás, bár az évekig uralkodó trendek mára szerintem elég unalmassá váltak. Gyerekkönyvkonzervek. De az elmúlt egy-két évben változatosabbak lettek az illusztrációk. Persze van, ami még nem érkezett el hozzánk, leginkább az olyan típusú könyveket hiányolom, mint amilyen a Szerencsére a tej Neil Gaimantől. Mostanában az ilyen fekete-fehér vonalrajzokkal, sűrűn illusztrált könyvek a kedvenceim, az említett különösen. Imádom Skottie Young munkáit. Ha minden jól megy, én is fogok majd ilyesmit csinálni.
– Dóka Péter A kék hajú lány című mesekönyvét illusztráltad, illetve készítesz rajzokat Pál Dániel Levente Az Úr Nyolcadik Kerülete című könyvéhez is. Mindkét könyvben elesett figurák vannak, egyik helyen a betegségből, másik helyen az életkörülményekből adódóan. Vonzódsz is a gyengékhez, elesettekhez, vagy pusztán munkákról van szó, amiket felajánlottak az adott kiadók, szerzők?
– Felajánlották, gondolom, nem véletlenül. Azért érzem közelinek ezt a világot, mert ilyen környezetben nőttem fel, zömmel ilyen embereket ismerek. Ezt a világot ismerem. A szerencsétlen sorsú embereknek történetük van, és ez sokszor már az arcukról, a megjelenésükről is leolvasható. Ugyanúgy, ahogy a bánat, a szomorúság is nagyon összetett érzés, a boldogság meg csak – boldogság. És noha mindannyian boldogságra vágyunk, legtöbben talán észre sem vesszük, hogy épp azok vagyunk. Valahogy soha sem olyan tartós, soha nem olyan meghatározó, mint a szomorúság.
Ayhan Gökhan
