(szombat, 2010. augusztus 21.)

Színházi haiku

(metamorfózis)

Ketten mondunk egy

verset Te a lelkét én

a lelked mondom

(péntek, 2010. augusztus 13.)

Ősz közeleg. Ez onnan is tudható, hogy Hévízre kell utaznom elnökségi ülésre, utolsó simításokat végezni a Csokonai Társaság szokásos október eleji tanácskozásának programján. Idén a hajdanvolt és a jelen fürdőkultúrájáról lesz szó, annak irodalmi és művészeti vetületeiről. Izgalmas lehet, izgalmas lesz. Hol, ha nem Hévízen, erről?

Délután fürdés a Tóban, így, nagybetűvel, a világ egyik csodája megérdemli, hogy ne tavazzuk csak úgy le - kár, hogy túlságosan is tűz a nap, és fél óra alatt élő és lüktető vörös pecsenyévé ég az arcom; előtte Horváth alelnök úr fogász-főorvosi minőségben, rutinvizsgálat során kideríti (ha már ott vagyok), hogy sürgősen meg kell operálni az egyik fogamat. Jut is, marad is gondból és élvezetből - tárgyalás és jegyzetelés közben végignézzük a magyar úszó-aranyakat és ezüstöt a Főnix vendéglő asztalánál, majd rettenetes steakeket zabálunk rozmaringmártással (a steak tetején libamáj és gomba), mákos palacsintát eszünk hozzá eperlekváros kísérettel és vaníliaöntettel, könnyű rozékkal indítva, testes vörösborokkal és jeges szódákkal zárva a vacsorát.

A tárgyalás végeztével Alexa elnökkel sehogy se találjuk a helyünket a szállodában. Szédelegni kéne, tűnődünk, egy pohár vörösbort még meginnék, mondja Alexa, és ez elég ok arra, hogy nyakunkba vegyük a kisvárost. Hol a pohár vörösbort, ha nem Szaniszlónál meginni, akinek borozóját már volt szerencsém megénekelni valamelyik régebbi bejegyzésemben.

Amikor odaérünk a borbázishoz, szomorkás látvány tárul a szemünk elé: Szaniszló már hordja befelé a székeket a súlyos faragott faasztal mellől. Azért, egy próbát csak teszünk, pillantunk egymásra, s betopogjuk magunkat a nyitva hagyott ajtón.

Már zárok, uraim, néz hátra a válla fölött Szaniszló, bocsánatot kérek, épp az előbb zártam le a kasszát. Nagyot nyelünk, indulnánk kifelé. Amúgy, várjanak már, szól utánunk Szaniszló, mit ittak volna. Cabernet savignont, ha jól emlékszem, válaszolja meg saját maga a nekünk feltett kérdést. Jól emlékszik, mondja az elnök, kifelé oldalazva. Mondom, hogy várjanak, csóválja a fejét a borozó gazdája, magyar írók csak nem mennek el szomjasan tőlem! Bemegy a kármentő mögé, motoszkál, majd megjelenik egy szatyorral, melyben nagy üveg vörösbor van.

Kifizetném, Szaniszló, próbálkozom, és a zsebemben kaparászok. Azt már nem, nevet, csak nem képzeli, hogy csőbe tud húzni? Értetlenkedve nézek. Nézze, uram, magyarázza ravaszkás mosollyal, ha én magának bort adok, és azért pénzt fogadok el, de nem ütöm be a pénztárgépbe, hogy magyarázom meg az akciót az ÁPEH-nek, ha a dolog kiderül... valahogy?

Nevetünk, kezet rázunk, elindulunk a borral a Tófürdő előtti térre, a nagy fák alá, hogy apró közös dolgainkat is átbeszélgetve elüldögéljünk az elíziumi csöndben egy órácskát. Ezt azért írd meg, húz bele az üvegbe Alexa, írd meg, mert nem semmi az ember. Meg ami történt, az se semmi. Megírom. Megírtam. Ül a két magyar író a Tófürdő bejáratával szemben egy padon, és üvegből nyakalja a vörösbort. Ha ezt látná Szaniszló, mondom, nagy bajban lennénk... hogy üvegből. Szerencsére nem látja, mondja az elnök, és biztos ami biztos, körülnéz. Legközelebb azért pohárral a zsebünkben indulunk sétálni a hévízi éjszakába!

(szerda, 2010. augusztus 4.)

A horgászatban az a legnehezebb, hogy valamikor abba kell hagyni. Nem az abbahagyás ténye maga a probléma, hanem annak az ideje. Akkor is, ha megy a víz, akkor is, ha áll. Ha megy, akkor azért nehéz felállni és elcsomagolni, mert minden kifogott halnál jöhet egy nagyobb hal, és a valamire való horgász pontosan tudja, hogy mindig azután, és csakis azután jön, jöhet a santiágói nagy hal, miután befejezte az aznapi kalandot; ha meg áll, akkor azért nehéz elindulni hazafelé, mert biztosan abban a pillanatban indul meg ezerrel a víz, amikor az ő horga kiemelkedett belőle. Természetesen nem lehet megnyugtató vízválasztó horgászat és abbahagyás között a besötétedés, mert mára már minden valamire való parton ülő rendelkezik homlokra erősíthető, éjszakai horgászathoz használatos halogénlámpával, tehát semmi akadálya annak, hogy a horgászidőt akár a teljes éjszakára kitolja az akarat vagy a háttérbe szoríthatatlan várakozás, vágyakozás.

Hogy ez mennyire így van, hogy nem merő szenvedélybetegség, horgászfatalizmus ez a „lehetetlen jó időben abbahagyni", a dolgok ritka időbeni elcsúszása igazolja. Mint például e hétfőn, alkonytájt, a Hársas-tavon.

Soha nem horgásztam még ott, csak egyszer-kétszer fürödtem, idegenkedem az idegen helyektől, horgászásban is. Feleségem arrafelé indult fürödni, ha már megy, megyek én is, nézzük meg a híres Hársas-tavat. Megnéztük. Ő fürdött és élvezte, én horgásztam és dühöngtem.

Az első másfél óra a kudarc ideje volt. Beszakadt (tavon!) három horgom valami előttem hosszan elnyúló akadóban (tavon!), majd egy negyedik az etetőkosárral együtt, ráadásul, azon már halat is vonszoltam volna kifelé a partra. Elfutott a méreg, határoztam, ez volt az első és utolsó találkozásom ezzel a szaros tavacskával. (Érdekes, most rögtön feltűnt, ami a várakozás időszakában nem, hogy. A szereléket nem hozom rendbe, nem kötök fel új horgot és etetőkosarat, csomagolok és megyek a fenébe. És csomagoltam, dühöngve, komótosan. Amikor oldalt néztem, láttam, hogy a másik bot a tartójával együtt befordult a vízbe. Ezt meg fölrúgtam, ott egye meg fene, gondoltam, és pakolásztam tovább. Amikor a második bot kiemelésére került sor, szinte megriadtam az érzéstől. Valami nagyon ellenállt annak, hogy kihúzzam a horgot a partra. Megint az a kurva akadó, gondoltam, némiképp cifrázva ezt az amúgy sem hízelgő jelzőt, és vártam, hogy mikor szakad le ez a horog, esetleg etetőkosár is. De, csodák csodája, a damil túlsó vége,  ha nem is túl nagy kedvvel, egyre erősebben  huzakodva, jött kifelé. Ez hal, értettem meg végre, megfogta magát, hogy itt tartson még egy kicsit. A horgászat befejezése utáni első percben... megindult a víz.

Egy kilós, kövér tükörponty volt.

Babonából nem kantároztam föl a másik horgászbotot, hagytam a tartóban pihenni, és úgy döntöttem, a következő fél órában fogok még két pontyot. Ugyanott, ugyanígy, az akadó peremére dobva be a horgot. S lőn. Negyed óra múlva kijött a második. A fél órához közeledve már kezdtem nyugtalankodni, de három perccel a kitűzött időpont előtt hatalmas rángások jelezték a boton, hogy a terv a megvalósulás fázisába lépett.

Egyszer, életemben először tehát, időben maradtam a parton.

A siker mámorából az se vont le semmit, hogy anyósom, ránézvén a fűre fektetett halakra, csak annyit mondott, ezek nincsenek egy kilósok. Pedig voltak, ezt egy horgász pontosan el tudja dönteni. Akkor is voltak egykilósok, ha nem voltak. De ennek megmagyarázásához egy újabb bejegyzés szükségeltetnék.

(vasárnap, 2010. augusztus 1.)

Későn értünk le tegnap őrségi kis házunkba. Már sötétedett. Az eresz alól denevérek csaptak elő érkezésünkre. Csak ritka hétvégeken tudunk itt a magunk vendégei lenni, joggal érzik, hogy ők a ház igazi tulajdonosai. Ijesztőek, vadak, pedig ártatlanok. Erősebben él bennünk a tőlük való félelem, mint a róluk való tudás. Furcsa ciripelő-sziszegő hangokat adtak ki, valahogy olyan iránytalanokat, nem lehetett tudni, a házban vannak-e, vagy kintről szűrődik be a ciripelés szerű zajongásuk. Így lehet, hogy először észre se vettem a pukkanásokat. Pedig akkor már pontosan kivehetőek voltak a lovarda melletti tisztás felől a fojtott, távoli, mégis agresszív, barátságtalan hangok. Olyanok, mint gyermekkorunkban a tóba dobott karbidos dobozok robbanásai a víz alatt. Emlékek kavarognak elő. A sok kopasz és maszatos kiskölyök üres festékes dobozzal nyargal a téglagyári tó felé. Pontosabban, a dobozban karbid van. Hogy mi a karbid, azt nem tudom már. Akkor se tudtam, de ez nem zavart. Valami fehéres por, olyan, mint a mész. (Ha akkor már van internet, és ha nem vagyunk annyira szegények, amennyire vagyunk, a következőt olvashattuk volna róla - ha olvasni már tudunk:

„A technikai karbid rideg, szürkésfekete színű, fémes fényű, kristályos anyag. Szennyezésként 1-2% szén-dioxidot és 12-15% CaO-ot (égetett mész) tartalmaz. Emellett még kis mennyiségben kalcium-foszfidot (Ca₃P₂), kalcium-szulfidot (CaS), kalcium-nitridet (Ca₃N₂) és kalcium-ciánamidot (CaCN₂) is tartalmaz. A karbidra jellemző "fokhagymás" szag főleg foszfinra (PH₃) vezethető vissza, ami kalcium-foszfidból víz hatására keletkezik. A CaC₂-ból víz hatására keletkező acetilén szagtalan. Jellegzetes tulajdonsága a nagyfokú higroszkóposság azaz nedvszívó-képesség. Víz hatására a karbidból acetilén fejlődik. A karbid gázfejlesztő képessége nagymértékben függ a szemcsenagyságtól, általában 250 - 300 l acetiléngáz fejlődik 1 kg karbidból. A karbid tűz- és robbanásveszélyes anyag, ezért használatával, tárolásával kapcsolatban a vonatkozó MSZ 1603, MSZ 6291 és MSZ 15663 szabványok, és tűzrendészeti előírások betartása kötelező.") Még:

http://www.youtube.com/watch?v=-q509l244Ks

A dobozba vizet mertünk, ettől pezsegni kezdett a por, rátettük a tetőt, és belehajítottuk a vízbe. Kicsit vártunk, robbanás, füst, hurrá, kábult halak vetődtek-zavarogtak fel a víz felszínére. Már csak ki kellett hoznunk őket. Aljas dolog volt, de gyermekként, még szándékaink mérlegtelensége miatt, nem minősül annak visszanézve sem. Veszélyes dolog volt, és milyen érdekes, hogy senkinek nem tépődött le az arca, keze, vagy senkiről sem tépődött le a kicsi és ostoba élete. Nyilván van védelmező isten, vagy sors, vagy vakszerencse.

Csak hajnal felé jöttem rá, hogy éjszakai vadászat van a közeli erdőben, tisztásokon. Éjszakai vadászat! A gyomrom megfordul tőle. Tavaly tartottam egy előadást Hévízen, a Csokonai Napokon, ahol a HAL volt az egyik téma. Egy végzetes Ottlik-félrefordításról beszéltem (Hemingway Öreg ember és a tenger című Nobel-díjas regényét Öreg halász és a tenger címmel fordította le, holott a kisregény minden mozzanata arra utal, hogy Santiago nem halász volt, hanem horgász), és ezzel kapcsolatban különbséget tettem horgász, halász és vadász között. A jelenlévő vadászok között meglehetősen nagy felháborodást keltve, mert a horgászatot tartottam a legerkölcsösebb viszonynak az áldozathoz, a vadászatot a leghivalkodóbbnak és -sunyibbnak, a halászatot pedig a brutális erőszak szimbólumaként jelöltem meg.

És most itt van ez az éjszakai vadászat. A puska csövén éjjel látó távcső. Infra, vagy mi a frászkarika. A vadász ül hosszú, néma lesben. (Nem tudom, ilyenkor mi a különbség orvvadász és vadász-vadász között? Hiszen orvul, mindenféle segédeszközzel felszerelkezve, lesből lepi meg áldozatát...) Az állat pedig azt hiszi, mert eddig azt hihette, az éjszaka az ő terrénuma, és elővigyázatlanul csatangol, pancsol a sötét által biztosított, immár csak vélt, szabadságában. A célkereszt pedig már a gerincén táncol, sógoromtól tudom, hogy gerinctájon kell meglőni a vadat, a vadász nem siet, az áldozat nem gyanakodik. Magyarországon nincs az őzeknek, szarvasoknak természetes ellenségük a veszett kutyákon és a vadászokon kívül. Eldördülnek a lövések, diszkréten puffanva hatolnak be gerincnél a barna testekbe a halálos lövedékek, megroggyannak a karcsú lábak, ég felé merednek a paták, folyik a nyári avarra a vér. Délelőtt majd vidám vadászok pálinkáznak hangoskodva a tisztásra kiterített éjszakai halottak dermedt kiállítása fölött. A mulatság eltart reggelig, sok puffanás, sok a befejezett élet. Rossz felütés ez a most megkezdett héthez. Pedig arra készültem, az itt eltöltött idő alatt kilazulnak bennem a halál közelségét kereső gondolatok, a belső magány fenyegetésének elháríthatatlan érzetei. Persze, még kilazulhatnak. Az emlékezet rugalmas és hűtlen jószág. Végül elenged mindent, végül elenged mindenkit. Tudatunk mélyén azért szaporodnak a halottaink, a veszteségeink. Emberek, állatok, mellettünk elszáradt növények. És mi mindannyiszor tovább megyünk. Adassék felejtés a továbbélőknek is!

(kedd, 2010. július 27.)

Havazik a telefonomban. Rosszkedveim, szorongásaim nyara. Úgy van ez, hogy ha már visszahoztak az életbe, el is vettek valamit tőlem, ami nem a halál megtapasztalása, sokkal inkább az életé. Mostanra értettem meg, hogy nem tud az élet közelébe kerülni az, aki eltávolodik a haláltól. Nem tudok az élet közelébe kerülni, mert megmaradtam élőnek. Az élet tapasztalata csak a halál megérintésén, szüntelen érzékelésén keresztül nyeri el értelmét. Nem tudom érinteni a halált, ezzel be is biztosítom önnön életkudarcomat. Ez csöppet sem metafizikus elmélkedés, sokkal inkább élet-pragmatista tűnődés, rosszmájúan szemlélve ezt és önmagamat, fölösleges életigenlés, még az is lehet, együgyű életakarás, de mindenképpen egyfajta szembenézése annak, akit a világba dobott egy hajdani éjszaka azzal, aki mögött fél életen túl nyúló szenvedéstörténet húzódik meg. Pofátlanul szemébe nevet a lehet a létében körülhatároltnak.

Kifelé süketülök. Befelé vakulok. Nem jutnak el hozzám a világ általános zajai. Érzékeim már megválogatják, mit engednek át, és mit hárítanak vissza egyfajta látens süketségbe. Valahogy így van ez a vakulással is. Ahhoz, hogy túléljem azt, ami bennem most lezajlik, nem szabad látnom belső történés-filmjeimet, katasztrófa-képsoraimat, csődeljárásaim maszatos, vöröses foltjait. Öntudatom fehér botra támaszkodik, tájékozódási képességét végleg elveszíteni látszik. Hallókészülékem nincs a még érkezhető jelek befogására, kívül élek a világon, így a külső világnak, amely mégiscsak befogad, nem vagyok többé a része. Lelki mozgásom lelassult, létezésem a törött iránytűvel tájékozódók ellehetetlenült valósága. Tágra nyílt pupillákkal meredek bele a vak virradatba, és nem tudom, az időből mi mered, ki mered még vissza rám.

Nem jeleket várok. Egyetlen jelet. Emlékeimben már csak a nagy vizek maradtak meg a végső kitörlésig, part menti sekély hullámokban a színes kavicsok. Saint Topez vagy Nizza vagy talán Marseille éles fényei, Korfu véralvasztó lázai a csukott spaletták mögött, fölmeredő sziklák az Északi tengeren, az Atlanti- vagy a Csendes-óceán szüntelen zuhogása belül, a Fekete tenger és az Adria fölém hajló lágy alkonyai. Mind tenger vagy óceán, és mindnek más a hangja, más az ideje, más a helyiértéke egy értékeket már fölismerni nem akaró tudatban. Van, de nincs helyértékük. Van, de nincs idejük. Van, de nincs hangjuk. Van, de nincs alkonyuk. Van, de nincs zuhogásuk. Van, de nincs fölmeredésük. Van, de nincs véralvasztó lázuk. Van, de nincs éles fényük. Nem emlékszem hangokra. Az arcokra sem. Barlangban ülök születésem óta, és a barlang falán megjelenő árnyakban szemlélem önnön valóságomat.

Szerelmes, ha lehetnék. De a szerelemnek már nincs körülhatárolható tárgya. Talán a színes kavicsok, ők lehettek volna azok, vagy a havon nyíló pipacsok, csak nem tudom rögzíteni, hol láttam őket, és nem tudom bizonyítani lelkiismeretem bírósága előtt, egyáltalán, láttam-e őket valaha. Játszik velem a nyelv, bolond kölyök, szertelen és halálos a legapróbb elmozdulásban is: látom-e őket valaha. A szerelem nem testi létezése a magányos embernek, jóllehet, testi kiterjedése nélkül ez az életfunkció definiálhatatlan. A szerelem fölösleges lelki kiterjedése mégis megokolható azzal, hogy a testtel együtt a szenvedélyt is birtokolja. Játszik a bolond  kölyök: a testtel a szenvedést birtokolja. Volt-e már , aki megértette ezt valaha? Volt, aki megértette ezt. Valaha. Ahogy nincs idő, úgy már nincsenek színes kavicsok, havon nyíló pipacsok se többé. Vakogjátok velem, nagyon fáj!

*

*

*

(csütörtök, 2010. július 22.)

Így van ez. A szerelmes enyelgések négy szem vagy négy fal között, természetes és finom elfoglaltságok. Lefilmezve és idegenek tekintete elé bocsátva legfeljebb csak erotikus film. Csakúgy, a szerelmi együttlét a legintimebb emberi megnyilvánulások egyike - filmre rögzítve, nagyközönség számára elérhetővé téve mindez pornófilm, s még csak nem is a legjobb minőségű.

Jut eszembe mindez ma délután, két óra előtt nem sokkal, amikor ebédre várva szörfölgetek a tévé előtt. S megakadok a Duna tévé adásánál, és amit látok, az lényegét tekintve pornó. Hm! Koradélután... A csatorna leköszönő elnöke a film főszereplője, amint épp búcsúztatja őt a stábja. Mert, hogy leköszönt. És nem  csak úgy, kifelé, hanem bent, igaziból. A legintimebben.

Mit mondjak, ezt az embert én nem szerettem soha, a habitusát és a tevékenységét is kártékonynak találtam, de ez legyen az én magánvéleményem. Beszéljünk inkább erről a közpénzen öt kontinens számára láthatóvá tett meghitt, és a spontánság látszatát eljátszó ünnepségről.

Amikor bekacsolódom a műsorba, egy hölgy épp sírással küszködve búcsúzik a vezértől, aki lapos pillantásokkal tűri a feléje röpködő szuperlatívuszokat. Majd, maga is a mikrofonhoz lép - elnöki pályafutása alatt nem először, szerencsére, ebbéli funkciójában utoljára -, hogy hozzátegyen néhány elmaradt szuperlatívuszt személyiségének az értékeléséhez, öt világrész hozzá szálló, maradásra bíztató fohászát is beidézve, nem kis szerénytelenséggel. Csak úgy, mellesleg és finoman, megjegyzi, hogy félti volt televíziója jövőjét, mely nélküle, nyilván, csak rosszabb lehet. Én már hatalomra kerülésekor is a csatorna jelenét féltettem, és éppen tőle, nem teljesen alaptalanul. Ez a nyilvánossá tett búcsúzás-búcsúztatás mintha engem igazolna,  s mindenképpen egy kishatalmas személyi kultuszának a rossz szagát hozza be a szobámba.

Mikor ellép a mikrofontól, felzeng a stáb ajándéka, a legendás Piramis zenekar Szállj, szállj, szállj fel magasba kezdetű nótája, üzenve a távozó vezérnek, hogy van még feljebb is útja a Dunánál, pályájának csúcsa talán csak a csillagos ég. Mert hát, hova is szállhatna egy ilyen kiváló férfiú?

Majd hosszú sorban hozzá járulnak a kiválasztottak, akik járulhatnak (feltételezem, hogy a megjelenteknél azért jóval többen dolgoznak a televíziónál), és jobbról-balról orcán csókolják a távozót. A szemek párásak. Nehéz a búcsú, tűnődöm, mi lesz most a csókosokkal, hogy így, a főnök, normális munkát végző emberek tíz évnyi fizetését meghaladó végkielégítését - csak felét tudta kialkudni az általa elvártnak - zsebre vágva odébb áll.

Már csak értük aggódom, a csókosokért. Az jut eszembe ugyanis, hogy épp valamelyik ma reggeli hírekben bejelentették, hogy vizsgálat indult a Duna tévé gazdasági szabálytalanságainak kivizsgálására. Valakinek majd el kell vinnie a balhét is. Az már nem a maihoz hasonló délutáni pornófilm lesz, sokkal inkább horror, és nem a Duna televízió készíti az adófizetők pénzéből.

*

*

*

(csütörtök, 2010. július 15.)

a giliszta, fúrta magát befelé a fekete, zsíros és hideg földbe, fúrta magát előre, mintha lenne akármilyen irány is ebben a végtelentől végtelenig elnyúló sötétségben, lenne valamerre, leginkább vagy leglehetetlenebbül előre, fúrta, mert megmondhatatlan ideje, de hogyan is emlékezhetne arra már pontosan, mikortól, mikor is volt, hogy isten az arcába köpött, ami biztos, hogy azóta fontos és sürgető számára eltalálni valahová, akkor is, ha az eltalálás ösztöne működteti már csak az eddigre összegyűlt reménytelenséget, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, vakon és süketen vájta tovább magát a fekete jeges semmiből a fekete jeges semmibe, és ment, mert mennie kellett, az egyetlen, ami megtarthatta még ebben a világban a menés, persze lófaszt, szó sincs itt menésről, legfeljebb araszolgatásról, előre araszolgatásról, egyhelyben lüktetésről, melynek eredménye mégis az észrevehetetlen lassúságú haladás, mi több, dehaladás, volt ebben a menésben valami ésszerűtlen, azaz minden ésszerűtlen volt, de a vállalkozás kényszere egyszerűen mindent kisodort, ezt a mindent is kisodorta a mérlegelés horizontjából, hajtotta a félelem, vagy annak a legelviselhetetlenebb formája, az alaktalan rettegés, izmai görcsösen húzódtak össze, és nehezen ernyedtek el, haladt, vagy egyhelyben erőlködött a haladásnak hitt veszteglésben, nem ismerve a pihenést vagy a lazítást, nem engedve meg magának a haladáson, a vélt távolodáson kívül semmit, jóllehet, azt sem tudta, hová kell eljutnia ebben a feneketlen sötétségben, és az ésszerűtlen kapkodás, ami ezt a menekülést az évek haladásával sem múló erővel teljesen betöltötte, azzal járt, hogy a váratlanul elé kerülő kövek minduntalan felhasogatták az oldalát, szivárgott, néhol egyenesen kibuggyant a felsértett bőr alól a giliszta vére, elkeveredett a nyálkával, a nyálkás vér a zsíros fekete földdel, ezen a nyálkás-véres-földes trutymón aztán már jobban lehetett a továbbiakban csúszni, így ettől kezdve nem voltak igazából fájdalmai, csak égető, kínzó, később folyamatosan viszkető érzések a sérülések helyén, akadtak azonban így is elviselhetetlen pillanatai, amikor az egész teste egyetlen parázsló lángoló rángó izomköteg volt, ezeket  olyan időszakok követték, amikor egész testében viszketett, elviselhetetlenül és szégyenletesen, így nem is bánta, ha újra meghasították az útjába kerülő kövek az oldalát, ilyenkor gyakran gondolt a halálra is, de nem tudott elég vért veszíteni ahhoz, hogy elgyengüljön, hogy feladja a haladást, az előre túródás eszeveszett és reménytelen mozdulatait, haladt, ezért néha még azt az örök sötétséget is elveszítette az érzeteiből, amiben fúrta magát előre, a sehovába, ilyenkor, a vesztésnek ebben az állapotában, mintha elmerült városokon ráncigálta, kínlódta volna keresztül magát, házak között duzzadtak és ernyedtek a gyűrűi, amikről persze nem volt tapasztalata, mert nem is lehetett, mégis, valami megmagyarázhatatlan dejà vue érzés viharzott végig a testén ilyenkor, már jártam itt, kiáltott fel benne valaki, pedig isten nem adott lábat neki, láttam ezt a helyet, sikoltotta benne valaki, pedig isten nem adta meg neki a látás gyönyörét vagy kínját, és mégis, élesen látta, egy tóparton haladt éppen, mi több, viszontlátta a közeli víz szagát, a halak nyálkás szagát, a nád és a sás zöld és nyers illatát, látta a kákák buzogányának gyászos suhogását a tóparti verőfényben a giliszta, kopasz gyermekzsivajt látott, amellett araszolgatott tovább, téglagyár salakjával smirglizte le a hasát, egy artézi kút ragyogó vízsugarában időzött keveset később, és közben folyamatos mozgás volt ez az időzés is, annak kellett lennie, hogy saját magának is úgy tűnjék, halad, nem áll, nem tétlenkedik, nem lazsál, egyre közelebb kerül ezzel a helyben mozgással is a céljához, a célhoz, amit nem ismert, mert honnan ismerhetett volna, később egy nagyobb városon araszolt át, sárga falú házakat látott és lustán elheverő asszonyokat lustán megreccsenő pamlagokon, harangzúgást látott, és a temető sötétjéből fölvilágló előmeredő csupasz combokat látta, meg kacarászást látott, aztán egy még nagyobb városon dúródott keresztül, itt szokatlanul sok vére hullott el, mert beleakadt mindenbe, amibe bele lehetett akadni, vagy talán a minden más akadt ő belé, közben teméntelen sírást látott, és teméntelen könnyet látott, egy oszlopsor sötétjén vonaglott át, és a homályból jajgatást és hörgést látott, majd egy téren egy fiatal nő hosszú barna lobogását látta, és meztelen háta rajzát látta a dús kékbe vésett tornyok között, a zavaros víz fölött nyújtózkodó hídon vörös hajú lányt látott, és a vízben is egy széttárt karral hajjal végtagokkal hanyatt fekve elúszó vörös hajú lányt meztelen hulláját látta a tavasz kötegei alatt, és látta a falhoz állított embert, aki meleg véres és gőzölgő szívét tartotta a kezében, háttal állt az araszolgatásának, de tisztán látta a szíve megdobbanásait, az eltépett aorta ijesztően nagy fehér nyílásán át ütemesen kilökődő vörös vért, meg a háttal álló arca szürkeségét látta, majd hosszan haladt kagylók és csigák között, melyek fölül valaki elvette a tengert, aztán nagy tornyok közé került, mosókonyha kiirthatatlan szappanszagát látta, panelrengetegek parizerbűzét látta vonszolódásában, borok és pálinkák közé keveredett halkan szivárgó vére, milyen jó, hogy nincs szívem, gondolta, és látta, hogy azt gondolja, milyen jó, hogy a gilisztáknak nincsen szívük, és valami reménykedést látott, és egy végtelenbe elnyúló szeméttelepet, ahol a roncsok és romok között elrejtheti magát és a szégyenét végre, de mielőtt elrejtőzhetett volna, egy mosógép roncsából szimatolva elősündörgött a vakond isten, a giliszta ekkor, hosszú idő után először, mozdulatlanságba dermedt a megismert rettenettől, de a vakond isten nem bántotta őt, csak nézte, nézte mereven, mintha szobor lett volna, puha fényes vastag bundájú szobor, vaksi szemeit látta, melyekkel szigorúan és szeretettelenül nézte őt, nem bántotta, ám mielőtt visszahúzódott volna  mosógéproncs belébe, másodszor is az arcába köpött

*

(szombat, 2010. július 10.)

A Lúdas Matyi színpadra átírásán dolgozom a saját színházamnak, Békéscsabára. (Mellesleg, de amúgy, egyáltalán nem mellékesen, az Alekszej Tolsztoj-i Az aranykulcsocska színpadiasítását végzem közben a Stúdió K-nak, illetve, a Kis hableány színpadi változatát készítem, speciális Zsolnai porcelán-bábokra, a pécsi Bóbita Bábszínház megrendelésére - s ha belefér életembe és időmbe, szeptember végéig három Benedek Elek-mesét is színpadra teszek a szegedi tévé, illetve bábszínház intenciói szerint, illetve, egy Csillagszemű juhász verses átiratot teszek le a miskolci bábszínház igazgatójának az asztalára.) Ennyi a nyár (meg az önsajnáltatásba burkolt eldicsekvése) az elfoglalt, mi több, foglalkoztatott színpadi szerzőnek, de térjünk vissza kiindulópontunkhoz.

A Lúdas Matyi. Gond: Fazekas eredeti műve, a maga formájában és nyelvezetében, természetesen, alkalmatlan színpadi megvalósításra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a műből már 1838-ban énekes tündérbohózatot készített Balogh István Szerdahelyi József zenéjével, s mivel a szerző anonim kiadásban volt csak hajlandó a munkáját megjelentetni, még Batsányi is azt hitte, hogy a darabot is maga Szerdahelyi írta.

Ha már itt tartunk, meg kell álljunk egy érdekes, akár filológiainak is tetszhető, kitérőre. Noha a neve megjelentetése nélkül volt csak hajlandó Fazekas a Lúdas Matyi nyomtatását és terjesztését engedélyezni, nagyon is odafigyelt erre a neveletlen „gyermekére". Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy mikor tudomására jutott, hogy Kerekes Ferenc a még kéziratban terjedő munkáját első szövegezésben kiadta (a szerző engedélye nélkül 1815-ben - ZT.), kérdőre vonta őt ezért: „Matyi az én szülöttem - írja. Született 18o4-ben, betsűlletet tanulni ment Kazintzi Ferentz Úrhoz, ki még akkor nőtelen, és Magyar volt; onnan jó tanátsokkal és intésekkel jött vissza 18o5-ben. . . Egy különös környülállás 1814-ben eszembe juttatta, hogy még egy neveletlen fijam van, a' Matyi. Ötét tehát akkor, tsak azért, hogy ha életben talál maradni, holtom után bestelenségemre ne legyen, a' mint tudtam körül nyalogattam. Már most képzelheti az Úr, mint hűlhettem el belé, midőn őtet Bétsből, a' hová tudja a' kurvannya hogy barangolt, egy néhány bába kéz szennyével hozzám, mint egy nyeletlen furkot bevetődni látnom kellett, még pedig azon lutskoson, mint 18o4-ben  a' világra ki pottyant... Ha tudta az Úr, hogy ő az én Szülöttem, meg botsáthatatlanúl bántott meg, hogy szándékát velem nem közlötte: de ha nem tudta, még úgy jó Komáji lehetünk egymásnak e' feltételek alatt, 1-ör fel küldöm őtet a' mint újjá Szültem a' ránk jövő Vizkereszti Vásárkor, ha addig válasszát nyerhetem az Úrnak, és botsássa ki őtet másodszor, 's ha hasznát látja, többször is, de nagyobb betűkkel. 2-or A' nevemről semmi emlékezetet benne ne tegyen, mivel nemzetünknek erántunk való érzéketlensége engem is azzá tett minden betsüllet eránt, melly a' nyomtatás útján nyerődhetne. De az Úr engemet azért ne szánjon, mert Hypocondriacus nem vagyok, hanem tsak Magyar. (Az idézetet Kozocsa Sándor A Ludas Matyi-kiadások története című tanulmányából emeltem át. Csak megjegyzem, odafigyelő szem megakad Kazinczy minősítésénél, illetve a magyar író és a magyar nemzet viszonyának felvillantásánál, és különös párhuzamok megvonását kockáztathatja meg mai irodalmi állapotjainkkal...)

Gond: Hernyák György rendező, aki az Aska és a farkas című darab színpadra állításával az elmúlt évad egyik zajos sikerét aratta Békéscsabán, nem tartotta az utóbbi időben színpadokon használt Schwajda-feldolgozást alkalmasnak a rendezői koncepciójához. Új átdolgozás kell, döntött. S döntöttek, dolgoznom kell. És minél többször olvasom el Fazekast, annál több ponton gyűlik meg a bajom a szöveggel, a színház felől, a színháziasítsással.

Csak egyetlen dilemmát osztok meg most önökkel - amely azonban generális kérdése a darab színpadra emelhetőségének.

A legnagyobb, lelkiismereti kérdéssé növő megoldatlanságom épp a leghíresebb mondat beváltásának ábrázolásával van: Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza - ígéri sajgó fenekét vakargatva Matyi Döbröginek, és ezt meg is teszi. Nos, a dolog addig rendben van, amíg olvassuk, hogy teszi. Na, de a színpadon hogy teszi? Annyi bizonyos, a verések sem morális, sem (nem szívesen használom  a szót színpadról beszélve, de nem kerülhetem ki) pedagógiai megfontolásokból nem maradhatnak el. Az is biztos, a verések a színpadon nem jelenhetnek meg a maguk életszerűségükben. Na mármost, ha stilizálva butaság, komolyra véve drasztikus, szadista és a gyerekekre nézve káros a színpadon fölmutatott igazi verés, akkor milyen legyen és hogy legyen?

Példa. Láttam egy olyan feldolgozást, ráadásul fesztiválon, ahol Lúdas Matyi háromszor igaziból elveri egy husánggal a színpadon a Döbrögit játszó színészt, csattog a párnával kitömött hatalmas fenék, ráadásul, mindhárom verés előtt felszólítja a nézőtéren ülő gyerekeket, hogy számoljanak vele együtt. És a több száz gyerek ordítva, felállva számol, és élvezi, ahogy a husáng lecsap ötödször, tizennegyedszer, huszönötödször. Élvezi a szadizást, röhög és boldog. Az igazságszolgáltatásnak (látszólag és láthatóan) be kell következnie. De a színpadon verésnek, igazi verésnek, különösképp gyerekdarabban, nincs helye, és nem lehet tere, mert a gyermeknézőben fals következtetéseket válthat ki az erőszak alkalmazásának jogosságáról. Néhány ilyen előadás, és felnövesztettük azt a nemzedéket, amelyik követelni fogja a nyilvános kivégzések visszaállítását, a guillotinok és akasztófák visszaépítését a közterekre, és élvezni fogja a vért, a fuldoklás és kiforduló lila nyelv látványát.

Ráadásul, ha veréshez nem járul komikum - ennek kiváltását szolgálta a közös számolás abban a rettentő előadásban, gondolom -, akkor együtt kell érezzek gyönge lelkű gyermekként a megvert emberrel, még ha az gonosz vagy igazságtalan is volt előzőleg, és az előadás, az arisztotelészi elveket beigazolva, vígjátékból átfordul tragédiába, a megvert ember tragikus pillanatait kell átélje a nézőtér az igazságszolgáltatás által elért bűnös meglakolásának komikuma helyett.

Na, de akkor mi legyen? Úgy verje meg, hogy ne verje meg? Olyan színpadon nincs. Ha könyvben veri, akkor sem veri, csak a képzeletünkben, és ott a fájdalom nem látható, mi több, nem hallható a fájó ember ordítása... Legfeljebb, virtuálisan...

Bezony, Fazekas úr, fel tetszett adni a leckét ezzel a fene nagy igazságérzettel, ami a Matyi gyerekben tombol.

Itt tartok. Nem előbb. Már csak másik huszonöt dolgot kell még kitalálnom és megoldanom, s hozzá is láthatok a darab megíráshoz. Július van, kánikula. Jó strandolást az olvasónak...

(szerda, 2010. június 30.)

Két csapás ért, nincs is kedvem ezeket leírni, tehát, leírom őket.

Az első, hogy ma este, egy ártatlannak tűnő családi beszélgetés során derült ki, kiváló fiatal politológus barátom, G., két blogot olvas a világhálón rendszeresen: az egyik Gyurcsány Ferencé, a másik pedig az enyém a Bárkaonline-on. No comment.

A másik előbb ért, dél tájban, valahonnan hazajöttem a negyven fokos hőségben. A Nap az égen valóban vakító tűzgolyó volt, a verejték ellepte a testemet, belecsorgott a szemembe és félig megvakított, ruháim lucskos rongycafatokként tapadtak a bőrömhöz, a levegő égette a torkomat - és még ebben az állapotomban is észrevettem valamit, ami szabályszerűen megtántorított. Hogy mi az, rögtön nem tudatosult bennem, de valahogy más volt a bejárat előtt állni, mint egyébkor, s ennek a másmilyenségnek semmi köze nem volt sem a hőséghez, sem az attól való szenvedéshez. Megálltam, szimatoltam, mint az elbizonytalanodott kutya, ha van ilyen állat, aki érez valamit, de nem tudja az érzetet semmivel sem azonosítani, sőt, semmihez sem hasonlítani. Álltam tanácstalanul, szartam a Napra és a verejtékre, egyszerre valami verssor jutott az eszembe, már ha verssorról van szó: valami nincs sehol (legyen bár Váci Mihályé a sor, aki közel sem volt annyira rossz költő, ahogy ma kezelik őt, ha úgy, összességében tekintjük át, amit leírt, de most ne foglalkozzunk ezzel).  A bejárat előtti járda korlátjához támaszkodom, átbámulok a két, évtizedek alatt kellően elvadult gyönyörű kertre, melyekről a május 12-i blogomban már megemlékeztem, panaszkodva a tizenhét kakas tizenhét eltérő időben megszólaló szűnni nem akaró szerenádjára, és hirtelen kezdődik bennem a megértés rettenete. Nem kukorékolnak a Feri szomszéd kakasai! Se egyik, se másik, már napok óta nem, ezért lehet, hogy napok óta rosszul is alszom, nyilván, hiányoznak a megszokott altató kakasnóták. A két kert kihalt, fák, bokrok, épületek, elárvult csirke- és kakasitatók, üres ólak ásító sötét torka. Eltűnt minden! Nem kárálnak és kapirgálnak már a csirkék a tyúkudvar kerítése mögött, nem tojózza őket a vérmes kakas ötpercenként (a túlsó kertről van szó, Feri, innenső szomszéd, kakasai szigorúan agglegények voltak), nem totyognak és tocsognak az egyre súlyosodó kacsák a sárban, nem zörög a vödörben a kukorica.

Üres az egymásba nőtt két vadon, kihalt, halott, ijesztő, temetői hangulatot árasztó.

Kérdezem, mi történt, mondják, csak annyi, hogy valaki feljelentette, nyilván az új lakók közül, jó magyar szokás szerint, a gazdákat az ÁNTSZ-nél, akik kiszálltak, és az állatok eltávolításáról döntöttek, nyilván, a maguk eljárása szerint, helyesen és a jogszabályok szerint. Talán csak irigység, talán rosszindulat, talán nem tudtak a kakasok miatt aludni, sok minden lehet az ok, a végeredmény lesújtó. Csirkék és kacsák fölmeredő kékes-sárga teste a fagyasztóládában, s vajon, a szegény kakasok nem szintén pörkölt alapanyagként végezték-e?

Este írom a jegyzetet, a szúnyogok miatt csak résnyire nyitott ablaknál, ömlik befelé a csönd. És én útálom ezt a csöndet. Az e fajta, gyilkos csöndet. Az élettelenség csöndjét. Mint a szart. Kakaskukorékolást akarok, a felriadó csirkék bódult vartyogását, a régi élet lenti lüktetését vágyom vissza az idegeimbe. Én már beállítódtam erre - akkor most kezdjem elölről? Kezdjem az éjszakai temető alvási stratégiájának a kialakítását?

Hogy is írtam annak idején? (Szégyen az önidézés, de hasznos...)

Úgy képzelem a dolgot, hogy ezeknek a nagyon különböző kacsáknak a belső órája képtelen átállni a magyari időre. A japán kakas, például, japán hajnal szerint nyirvákol, ami azért a mi hajnalunktól távol van. Azért nem mondok több kakasnációból származó példát, mert gőzöm sincs, honnan származnak ezek a túl hangos szárnyasok. Szóval, nyomják éjjel, nyomják hajnalban, nyomják reggel - nappal hallgatnak, el vannak foglalva a tyúkok menetrendszerű tojózásával. Hja, kérem, ha munka van, nincs szórakozás.

Ezért lehet, hogy ha valahol, messze házamtól vagy hazámtól, meghallom a Vízizenét, dübörögni egy Wagnert, de akár Presser Pici dörmögését a nagy utazásról, döbbenten és némi csalódással konstatálom, hogy a kakaskukorékolást kihagyta belőle a karmester, a komponista. Így aztán, elég szimplák és egyhangúak... A Bergson-filmekben is kakasok ugatnak, az akciófilmeknek is elengedhetetlen kelléke a kakaskukorékolás, sőt, a családi ebédnek is valamelyik - épp mikor sikerül összetrombitálni a családot egy ebéd erejére - kakas adja meg az alaphangját.

Néha azért kiakadok, és akkor férfiasan azt mondom, elég. Ilyenkor a fiókom felé kapok, hogy előrántsam a pisztolyomat, és az épp aktuális kukorit szarrá lőjem. Egyetlen félelmem tart ettől vissza, nehogy úgy járjak, mint a legendás Jimmy-énekes, addig célzok a kakasra, míg a fejemen keresztül akarom majd lelőni. Marad a megszokás, bár ellencsapáson is töröm az agyamat. Kiállok a teraszra, mint egy seggbe baszott müezzin, és lefekvés előtt én is jól kikukorékolom magamat. Hátha visszakoznak szárnyas kollégáim a szomszédban az érces új hangra, amit a torkomból valahogy majd csak előkaparok, és reggelig kussolnak, megszégyenülten, tanácstalanul, az öngyilkosság gondolatával apró agyukban, tág kebelükben, a pisztolyuk után kapnak, de visszarakják, nehogy a fejükön keresztül próbálják ők is leszedni a szomszéd ház tetején meztelenül ordító konkurenciát.

No comment - másodszor. Hozzátéve, tizenhét kakaskáim, tyúkjaim, kacsáim, mea culpa, mea maxima culpa... Minden visszavonva... csak még egyszer, egyetlen egyszer, érces kakaskukorékolás metszené ketté az éjszakámat... bármit megadnék érte... Akár még Gy. F. blogot is elkezdenék olvasni. Vagy, azt talán mégse... A tét nagy lenne - ki tudja ezt előre.

(csütörtök, 2010. június 24.)

Telefon. Z.T? - kérdezi egy hang, és nem mutatkozik be. Ja, Z.T., hagyom rá. Kivel beszélek? Jobban van, érkezik válasz helyett az újabb kérdés. Meglepődöm. Reflexszerűen válaszolok. Megmaradok. Maradjon is meg! Azután hallgatunk egy kicsit. A barátjától hallottam, hogy komolyabb bajok voltak magával. Melyik barátomtól? Mindegy is most. Fontos, hogy túl van rajta. Túl. Én most egy Pozsonyi úti sörözőben vagyok, és iszom egy korsóval az egészségére... ha megengedi. Én mostanában nem iszom, de odamegyek. Felajánlkozom. Fél óra múlva megy a vonatom, vissza. Kár. Jó, hogy magáért akkor már nem kell aggódni. Van elég baj, amúgy is. Köszönöm. Megint csönd. Nagyon izgalmas verseket küldött nekünk, talán már a következő számunkban hozzuk is őket. Forognak az agyamban a versküldések - Géza? kérdezem bátortalanul. Ki más lenne, mondja. Leteszem, folytatja, nem akarom lekésni a debreceni vonatot. Nagyon köszönöm, hogy felhívtál... dadogom, de félbeszakít. Vigyázhatnál magadra jobban is... barátom. És megszakítja a hívást. Ülök, nézem, ahogy fizet a kis Pozsonyi úti presszóban vagy kocsmában, megissza a maradék sörét, és gyalog elindul a Jászai Mari tér felé, követem, ahogy végigballag a Szent István körúton, felszáll a vonatra, hogy visszamenjen Debrecenbe. Kicsit meggörnyedt, mióta nem láttam, de a járásában mindig volt valami görnyedtség, lecsorgó bajsza is deresebb lett valamennyivel. Ül az ablaknál, bámul kifelé. Ülök az ablaknál, kifelé bámulok. Valami megint megtörtént ma délután. Ha pár percre is, meglátogatott valaki, aki a múltban is fontos volt nekem, s ritka találkozásaink ellenére, mai is az. Ahogy, a telefon tanúsága szerint, én sem törlődtem ki abból a zsugorodó noteszből, ahol az ember a barátai nevét tárolja. Aczél Géza meglátogatott. A vonat lustán kihúz vele a Nyugatiból. A telefon felé nyúlok. Fel kéne hívnom Ilia Miskát...

(szerda, 2010. június 16.)

Életemben egyszer jártam dzsungelben. San Joséban, ami Puerto Rico fővárosa, nem a gyöngébbek kedvéért, mert ha nem vagyok ott valamikor, akkor én sem tudnám most, mi Puerto Rico fővárosa, Ferdinandy György író vendégeként lézengtem a pálmák és a Cuba Livrék között, írtam a Papírvárost és átvizionáltam egy hetet - míg egyszer az vendéglátómnak az ötlete támadt, hogy menjünk el a dzsungelbe, mert nekik még dzsungelük is van. Menjünk!

A dzsungelt én még Molnár Gábor vadászkönyveiből ismerem, gyermekkorom legfontosabb olvasmányélményei közé tartoztak az ő vadászat-leírásai, a dzsungel nagy, rettenetes, veszélyes, buja, átláthatatlan, kiismerhetetlen, kegyetlen és felkínálkozó, titokzatos, a mindenség végtelenül gazdag tenyészete behatárolt földrajzi területen - szóval, a dzsungel nem olyan, mint bármi más egyéb, hanem másmilyen, egyszóval, mint nem akármilyen más: leírhatatlan.

A mi dzsungelünkben ösvények vezettek föl-le a dombokra, hegyekre, korlátokkal behatárolva a mozgásterünket és kikavicsozottan, nehogy sárba lépjünk, mert az igazi dzsungelekben sár is van, akár mocsár, ahol elmerül ember és lélek és a tapír, és arrafelé alligátorok tanyáznak, a vízben pedig piráják rágják le a csontodról a húst. A dzsungel igazi volt, csak a benne való machétás lét romantikáját szedte ki belőle az emberi számítás, amit legjobb esetben üzletnek hívunk, mert ebbe a dzsungelbe volt belépődíj is.

Megvallom, féltem, mert az őserdőkben mérges- és óriáskígyók vannak, hatalmas leopárdok és párducok,  sőt, jaguárok is, de akár még egy varacskos disznó is felhasíthatja az ember oldalát, lásd szegény Zrínyit, akit ha nem az osztrák ármány pusztított ki az árnyékvilágból, akkor valóban valami vaddisznó értette félre, vagy értette meg épp a helyzetét egy vadászaton. Rengetegünk kijáratánál, mert ennek hivatalos és egyetlennek kinevezett kijárata is volt, kellő számú és minőségű dzsungelshoppal ellátva, megvallottam a nagyvadaktóli szorongásomat Ferdinandy írónak, aki csak nevetett, komám, csapott a vállamra, ez egy sziget, itt a legnagyobb állat talán a kutya, vadállatok pedig egyáltalán nincsenek, és nem is voltak soha. Ez egy ilyen dzsungel.

Miért jutott eszembe? A napokban olyat tettem, amit két éve egyszer sem: sétálni kezdtem Békéscsabán. Egy tölcséres, erdei gyümölcsös gombócokkal megrakott fagylalttal a kezemben. (Tölcséres fagylaltot gyermekkoromban ettem utoljára, talán, az Andorka fagylaltos - Andorka, szarok a markodba, kiabáltuk neki, mi, gyerekek - háromkerekű masináján elhelyezett fehér tartályból származóan. Most megkívántam, az ember az én koromban akár legyen már kívánós is. És elbolyongtam a panelházak között, ott, a színészháznak is nevezett tízemeletes monstrum környékén. Egyszerre olyat éreztem, amit még Puerto Ricoban sem: dzsungelben vagyok. Két lepukkant panelház között rátaláltam egy teljesen rendezetlen parkra, nem is park, növényzuhatag, minden emberi beavatkozás nélkül nőnek itt fenyők, ciprusok, lombos fák, bokrok, ágak, virágok, nincsen nyírott gyep, nincsenek virágágyások és parcellák, kitaposott - vagy főleg kikavicsozott, legfőleg kibetonozott - utak. De vannak benne nem szétvert, szétégetett, széfirkált és szétszart padok, viszonylag újak, amiből azt gondolom, ennek a városi igazi dzsungelnak vannak lakói, csak nem látom őket. Egy padon megcsodálok egy nyújtózkodó zöld párducot, és megsimogatom egy pipacs szirmát, amelyik egyedül piroslik a mindenféle sok színes vadvirág között egy tisztáson. Csönd van, talán még a közeli utcák és nagyút zaját is elnyelik az egymásba fonódó mindenféle zöldben pompázó lombok. Hirtelen boldogság fog el, a boldogságtól szívdobogás. Hiszen én mindig ide vágytam, ezt a helyet képzeltem el magamnak! Minden nap eljövök ide, határoztam el, megnézni a zöld párducot, megsimogatni a pipacs szirmát. Részegen a felfedezés élményétől tántorogtam vissza a nagyház hetedik emeletére. Másnap pedig, természetesen, nem volt erőm visszamenni a dzsungelbe, ültem a teraszon, bámultam a semmiségek hajnali, majd délelőtti, aztán délutáni, később alkonyi, legkésőbb éjszakai panorámáját, és a dzsungelre gondoltam. Majd rájöttem, mennyire jól csináltam, hogy nem mozdultam el a teraszról. A dzsungel jött el hozzám közben, belém költözött, bennem lakik. És megértettem egy sort. „nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, s háltak" benne. De kik? A zöld párduc és a dzsungelpipacs? Meg fogom tudni, ha addig ülök is. Ősszel fogok csak visszamenni az igazi rengetegembe, a panelek közé. Amikor még, amikor ha, nekem nyílnak az őszi dzsungelek.

(szombat, 2010. június 5.)

Régi könyvheti emlék - mert most éppen könyvhét van. Amikor megérkezem a térre, a nevemmel jelölt asztalnál egy nagyseggű kopasz költő ül, kimondottan a helyemen, épp egy nyugati íróval diskurál, nem zavarja, hogy két várakozónak állva kell dedikálnom. Végre kifogy a szóból, és arrébb megy. Leroskadok, várom az olvasóimat. Nyáreleji napos délután. Még nem bódé a bódé hátán, mint manapság, még nem néz ki könyvekkel dekorált szeméttelepnek a Vörösmarty tér, még van levegő - annál is inkább, mert nincs ember a dedikáltatáshoz. A túloldali asztalnál Eörsi Pista ül, mellette, egy bódéval arrébb, Mészöly Miklós, nézem a szemem sarkából, hozzájuk se megy oda senki. Néha átszólunk egymásnak, semmitmondó, inkább zavart vakkantások és nevetgélések ezek, mindhárman érezzük a helyzet kínosságát. Én még viszonylag fiatal vagyok, ők már befutott és bejáratott írók. Nekik járna a közönség. Egyre magányos délután. Ez abban az időszakban volt, amikor a könyvárak már felmentek, az emberek fizetése viszont még nem követte az emelkedést (azóta se nagyon érte utól. Az időszak, amikor meg kellett szokni, hogy nem szakadó fülű nejlonszatyrok tömegét cipeltük haza verejtékben ázva egy-egy könyvheti körutunk után, hanem mindössze egy-két könyvre elég a valahonnan lecsípett valamicske pénzecske.

Lassan telt a kimért egy óra. Egyszerre odajön hozzám egy fickó, fölemeli a könyvemet az asztalról. A jeles írók érdeklődve pislognak hol rám, hol egymásra. Add nekem, mondja váratlanul és csendesen a fiatal srác, nincs pénzem, de szeretem a verseidet. Nézem, tanácstalan vagyok. A kiadó képviselője épp nincs közel se távol. Baszod, ha mindenkinek én adom ingyen a könyvet, akkor ez nem vásár, hanem ingyen-könyv-konyha! Nekem el kell számolnom a könyvekkel a kiadóm felé. Nem mondom el senkinek, mentegetőzik, mondd, hogy elkeveredett - legfeljebb jövőre megadom... becs szó... akkorra biztosan lesz pénzem. Vidd, mondom nem sok meggyőződéssel. Írjál bele, tolja oda elém. Most én pislogok a két híres író felé, akik változatlanul magányosan üldögélnek az asztaluknál. Írok, közben odacsúsztatok egy papírpénzt a fickó kezéhez. Ezt add ide, amikor én visszaadom a könyvet, így olyan az egész, mintha fizetnél is. Így is lesz. Adom a könyvet, nyújtja a pénzt. Van stílusa, ne adj vissza, legyint felém, kösz, haver, fordul és megy tovább. A két élő legenda elismerően bólogat. Egy eladott könyv az utolsó negyedórában, nem semmi. Szerényen mosolygok vissza rájuk, a népszerű és keresett író keresetlen szerénységével...

(hétfő, 2010. május 31.)

(kedd, 2010. május 25.)

Egy eset, rossz íze van a dolognak, hadd ne részletezzem, különös kérdőjelekhez vezetett el. Két, egymást szerető ember - talán végleg és a szokott hangossággal - összeveszett és elvált egymástól. Mire föl az egyik, a most legnépszerűbb levelező rendszeren, a Facebookon, visszamenőleg letörölt mindent, amit a másikról addig felrakott erre a levelező-programra, képet, szöveget, gesztust, jelet - letörölt mindent, ami a közös múltjukra vonatkozott (ne feledjük, a Facebook lassan leváltja az összes hagyományos üzenő-rendszert, exhibicionizmusa ellenére, vagy tán éppen azért...). Bosszú, meggondolatlanság, vagy épp az előre megfontoltság, esetleg fájdalom, kétségbeesés, a visszavonhatatlanságot megerősítő hit ereje... Hadd ne én döntsem el! Hogy ez az általam felidézett eset mennyire olcsó és mennyire méltatlan, avagy mennyire kézenfekvő vagy éppen tragikus színezetű egy kapcsolathoz, nem tudom megítélni. De, megtörténte ismét felkeltette bennem az érdeklődést a (közös) múlt törlésének, meghamisításának problematikája iránt. Feltettem egy ilyen irányú kérdést az embereknek - na hol, nyilván a Facebookon, a  mi jár a fejedben-rovatban -, és a felvetésre szinte (vagy talán) rekord mennyiségű válasz érkezett. Ezeket, most, az érdekesség és a téma (számomra) fontossága kedvéért - természetesen anonim és betűhív formában - alább közlöm, javításokat csak a nyilvánvaló elütéseknél eszközlök.

a kérdés:

Ha verbálisan eltörlik, kikaparják az időből a múltunkat, akkor bennünket törölnek vagy kaparnak ki az időből, vagy a saját múltjukat hamisítják meg vele?

a válaszok:

1. Ha egy kicsit megkaparjuk, idővel majd kiderül, hogy a jelen - se verbálisan, se máshogy - nem törli el a múltat.

2. Tibor, ugyan már: a múltat v é g k é p p eltörölni: - ez már bebizonyosodott - nem lehet. Aki megpróbálja: hüJe. ( = Ez persze nem jelenti azt, hogy ne okozhatna mély szenvedéseket nekünk...)

Írjunk történelmi regényeket. Nekem épp sikerült. Egy.

3. A történelem azé, aki megműveli. Nekiveselkedhet bárki, de ehhez nemcsak betűvető eszközök kellenének, hanem valami más is, ami pedig a mindenkori hatalom kezében van. Sajnos.

4. (a dilemma felvetője - mármint én - közbeavatkozni próbál) Nem csak kollektív, történelmi múlt létezik, de személyes is... gondolom én... azzal mi van?

5. A személyes múlt kísért minden embert, jobban, mint gondolná

6. (a dilemma felvetője - mármint én - ismét közbeavatkozni próbál) személyes múlton nem csak a kollektív múlthoz való kapcsolódást értem, hanem a személyekhez kötődő kapcsolatokat, a privát szférát is

7.  mi az idő? van-e ura? mert ha van, az nem ember..és ő akkor is emlékezni fog ránk, amikor teljes lesz a magunk-felejtés..

8. Szerintem mi úgyis tudjuk, hogy volt.. Így vagy úgy, valami megmarad belőle. Magunkban,bennük,a falon,a papíron... Amúgy meg nem hiszem, hogy ez később annyira izgatna valakit....ha meg mégis, járjon utána. Mi is megpróbáltuk, nem?

9. zalán kérdésében benne van a válasz is.. aki megpróbál vkit kikaparni a múltjából, az magát semmisíti meg vele. többé már nem él, hanem elvetÉl..

10. Gondolj Katynra, Tibor! Verbálisan kitörölték a valódi esemény okát, lényegét... Átvezették a lengyeleket, bennünket, az egész történelmi tananyagot egy virtuális térbe, a betűk terébe. Be is magoltatták, hogy mi az ami - a +vezetés érdekei szerint - történt. Vagy a Csónakos-vidéken történt események... Kikaparták, barátom... Ami "csak" történelem, az egyszerűsít.

11.  1956

12. 6591

13. Szerintem egyetlen személyes múlt nincsen, amelyik ne kapcsolódna a kollektívhez, "a személyekhez kötődő kapcsolatok" éppen a több oldalról is meglévő kötődések miatt SEM kivételek ez alól, pont.

14. gáspár, úgy is, hogy a hatosból kilences lesz, és fordítva...:))

15. az már irányítószám:)

16. biztos:1659-ben hunyt el Apáczai...

17. szerva itt, Csere ott

18. 1848, 1920, 1945, 1956, 1995, 2001 stb, stb. Valakik mindig megpróbálják eldönteni, hogy mi a múlt, de ami megtörtént az egyedi és kitörölhetetlenül él az emberek elméjében, túlélve mindenféle torzítást, porhintést és ideológiát. Sokféle eszme akart már történelmileg megszépülni és meggazdagodni a nép és a múlt nevében, de végül mégis csupán úgy vonultak be az emlékek közé, hogy fasizmusnak vagy kommunizmusnak hívták őket.

19. Esetleg precizitásnak vagy (túlnyomórészt, sajnos) felületességnek nevezzük. A história ismeretelméleti megalapozása megengedi, hogy pl. Luxemburgi Zsigmondot fogolynak tekintsük Villány várában, vagy "különlegesen védett" személynek. Ennyit a história tudomány mivoltáról...

20. (a dilemma felvetője - mármint én - immár harmadszor is közbeavatkozni próbál) engem valójában az érdekel, ha valaki (személy) töröl ki a múltjából valakit (személyt), akkor mi történik? ki veszik el? a történelem soha nem érdekelt... nem beszéltem történelemről, csak időről és múltról...

21. Mindig vannak a szemét munkára emberek, és mindig van annyi pénz....semmit ,de semmit nem változtunk.....ez a történelem

22. félreértések.....mint egy Shakespeare dráma...:)

23. senki sem veszik el olyankor. csak helyet csinál valaki/mi másnak.

24. Ha leírom, irányítószám, de mit (kit) leírtak eltűnhet, átíródhat, megsemmisülhet...

Ha kimondom, irányító számat figyeld: ha néma, épp kikapar egy jövendő múltat, betakar egy jelent; de mit ki sem mondtam... elfelejthet-ő?

Tiborom: most épp nem Téged, csak a gondolatod lényegét nem verbalizálják az emberek, de attól még nem kaparódik ki, még csak el sem hallgattatódik, mivel elkeseredetten ismétled újra és újra... ;oj Én úgy gondolom, hogy nem múltjukat, hanem - a ki nem mondottakkal - saját, minden pillanatban újraszülető jövőjüket hamisítják. Csak akkor tennék azt, ha a tudatukat törölnék ki. Az adott "törlendő" vagy "kaparandó" személy viszont szintén tehet (általában) a történésekért... szóval ez egy több összetevős egyenlet. Egyéb iránt hallgatással sokszor csak a büszkeségünket, vagy más (valós vagy képzelt) hiányosságunkat takargatjuk...

25. kitörölni a múltból? ember erre nem képes..vagy ez az érzés, hogy néha úgy érzem, meg sem történtem?...

26. „Áprilka, Vaclav Havel elnök úr arra kéri a svéd kormányt, hogy udvariassági látogatása alkalmával szolgáltassanak vissza néhány műtárgyat abból a hatszáz szekérnyi kincsből, amit Gusztáv Adolf katonái hurcoltak el Prágából a harmincéves háború idején... de hogyan is adnának vissza bármit, amikor a svéd diákok évszázadok óta azt tanulják tankönyveikből, hogy őseik Prágában nem loptak el egy tyúkot sem. „

(Bohumil Hrabal: Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül)

27.  Tibor védelmében, ismétlés köv (kb. két órája): 'Szerintem egyetlen személyes múlt nincsen, amelyik ne kapcsolódna a kollektívhez, "a személyekhez kötődő kapcsolatok" éppen a többb oldalról is meglévő kötődések miatt SEM kivételek ez alól, pont.' Mert ez itten e történelemnél IS TÖBBRŐL szól - ha valakinek nem tűnt volna fel ...

28. van egyéni szenvedéstörténet is...

29. senki nem állította, h nincsen és ez abszolúte nem zárja ki a fentebbit - már ha arra (is) vonatkozott, sőt!

30. senki nem állította, h nincsen és ez abszolúte nem zárja ki a fentebbit - már ha arra (is) vonatkozott, sőt!

31. És van üdvtörténet, ami független minden nyilvánosságtól, interpretációtól és recepciótól... (Mert amit pl. Gabriella, illetve Györgyi elmondott, vagy gondolt, az kitörölhetetlen....)

32. nem is tudom, úgy érzem, ez zalán magányterülete...és nem illik kommentelni a szenvedését...hagyom...

33. analogon az üdvtörténet és a szenvedéstörténet...
hallani, ha hallgatsz... ha beszélsz, elnémul...
csak az együttérzés enyhít... és a magyányidő

34. Talán pont ezt a Tibor féle kérdést élem meg mostanság, egy 13 éve ismert valakivel...
Szerintem verbális múltvesztés nincs, csak rugalmatlan lélek despotizmus, annak a részéről, aki abban ringatja magát, hogy nem volt közös ideje azzal akit eltűntté nyilvánított magában. A strucc se látja a testét, mikor be van dugva a feje, de mégis érzi ha az emlékek időhomokja felforrósodik, és megégeti. Az ilyen ember magának hazudik a legtöbbet, és ezzel becsapja a jövőjét is.

35. Attól még kiadósan szenvedhet persze... Amúgy Nietzsche is azt mondja, hogy az semmi, mit hazudunk másnak, de magunknak tudunk a legtöbbet hazudni...

36. „donnez-moi la force et la courage
de contempler mon coeur et mon corps sans dégout."(Baudelaire

37. „Adj erőt és bátorságot szemléljük a szívem és a testem nélkül, undorral"

38. „Én semmiképpen nem ferdíteném, szerintem ui. önmagában is elég ÜTŐS, sőt!

"Ó, Uram, adj nekem erőt és bátorságot

Szívem és testemet nézni csömörtelen!"

(ford.: Tóth Árpád)

*

Mielőtt a no commentet kimondanám, hadd jegyezzem meg, számomra a legmegdöbbentőbb a 23-as válasz volt a sok, nagyon különféle megközelítés közül. Így hangzott (íródott le): senki sem veszik el olyankor, csak helyet csinál valaki/mi másnak. Ahhoz tehát, hogy valami új kezdődjék, nem csak lehet, nem csak szabad, de el is kell törölni, ki is kell vakarni a múltat, a múltban megéltet, a múltban létrehozottat, a múltban megalkotott értékeket, alkotásokat, érzelmi konstrukciókat. Még akkor is, ha az új kapcsolat, új kor, új korszak, új időszámítás semmiképpen sem a régiben terjeszkedik, nem ott foglal magának területet, azzal akár nem is érintkezik. Kicsit legalizált (múlt)hullagyártás, kicsit kanonizált múltmegtagadás ez. Történelemben, történetben, életben, egyéni sorsban egyaránt, hogy a sokféle megközelítés mindegyikére válaszoljak. Most jön a no comment...

(szombat, 2010. május 22.)

A vasárnap délelőtt nekünk mindig ünnep volt. Anyánk felöltöztetett bennünket, nyáron rövidnadrágba - azt nem szerettem, mert az nem volt elég férfias -, rosszabb időben megkaptuk a hosszúnadrágot, ilyenkor boldogan feszítettünk apánk mellett, végig az abonyi utcán. A temető mellett laktunk, a város szélén, tehát az egész község látott bennünket vonulni, mármint az a fele, amelyik a temető felé eső oldalon lakott, mert a mozi a település közepén volt éppen, a másik fele tehát csak akkor látta, milyen szép és büszke hármas vagyunk, ha moziba, vagy cukrászdába jött vasárnap délelőtt. Apánk bevizezte a fésűt, gondosan hátrasimította vele többször is a haját, olyan gonddal, hogy úgy is maradt egész nap a gesztenyebarna haj, hátra fésülve; gyönyörködtünk és büszkélkedtünk is a bátyámmal eleget a látványában.

Ment a hármas, a vasárnapi matinéra, amelyik hol egy kínai film volt, amikor a főhős a gonosz japánok ellen megvédte, többnyire élete árán, a pártkönyvét, hol Cousteau víz alatti világában gyönyörködtünk, de azt is szerettük, amikor Blood kapitány, vagy a fiai miszlikbe aprították a kalózokat. Meg azt is szerettük, hogy Káló néni, a pénztáros - és jegyszedő is egyben -, ilyenkor nem az első vagy második sorba adott nekünk jegyet, hanem legalább a hetedikben.

Mozi után jött a cukrászda. Anyánk ugyanis meghagyta, apánk vegyen nekünk egy-egy süteményt, szegény ember legalább vasárnap adja meg a módját, és üljön be azokra a helyekre, ahol a helység módosabb parasztjai (apánk, az délcegen apró kubikos használta a kifejezést rájuk, kellő rátartisággal és megvetéssel) minden nap megmutatkoztak egy időre.

Apánk azonban nem a Gyöngyvirág cukrászdába vitt el minket, hanem a Ceglédi úti un. Kettes kocsmába, ami a város egyik legelmocskolódottabb, de mindenképpen legolcsóbb késdobálója volt. Ott megálltunk egy pult mellett, mert hely az sosem volt, mi az alsó pulton könyököltünk, ő a felsőn, magának rendelt egy korsó sört, nekünk meg egy pogácsát. Sütemény, mondta jelentőségteljesen, itt a süteményetek, ezért jöttünk cukrászdába, ide, be a cukrászdába, mondta hangsúlyosan. Rágtuk a rettenetesen kemény pogácsákat, ő meg itta a sört, és arra gondoltunk, hogy egy ilyen cukrászdai sütemény se a világ fasza, ahogy Dugó mondaná, a téglagyári barátunk.

Otthon anyánknak beszámoltunk a moziról, a kínai hősről meg Cousteau kapitány kalandjairól, Blood kapitányról meg a fiairól, végül a süteményről a cukrászdában. Anyánk elégedetten hallgatott, apánknak ilyenkor, valahogy, mindig akadt valami fontos dolga az udvaron vagy a kertben, és elszivárgott közülünk.

Az idilli vasárnapi sörözésnek-süteményezésnek akkor szakadt vége, amikor nagyanyám egyszer egy tepsi pogácsával állított be hozzánk. Anyánk általában lekváros buktát, zserbót, krémest készített a vasárnapi ebédekhez, így a pogácsa igazi meglepetésként hatott.

- Sütemény! - visítottunk fel a bátyámmal, és rávetettük magunkat a tepsire.

- Ez nem sütemény, hanem pogácsa - oktatott ki szelíden bennünket anyánk.

- És még csak nem is kemény - tódította valamelyikünk.

­- Nem is kemény? - vonta fel a szemöldökét anyánk. - Hol ettetek ti kemény pogácsát?

­­­- Hát, a cukrászdában - harsogtuk, szinte egyszerre, a bátyámmal.

- A cukrászdában? Hogy néz ki az a cukrászda?

És mi lelkesen, részletesen elmeséltük, hogy néz ki a Kettes kocsma a Ceglédi úton. Nagy csönd támadt az elbeszélés után. Apánk, hogy, hogy nem, már megint nem volt ekkorra a szobában. De az udvaron, a kertben, sőt, az utcában sem. Csak este került elő. Hóna alatt két összenyomott krémessel. A cukrászdából hozta, lehajtott fejjel - nekünk.

(szerda, 2010. május 12.)

Szerencsés vagyok, és ebben a szerencsésségben lakik az én szerencsétlenségem. A szomszéd telken ugyanis, a nagy házak között megbújva, kis dugi-farmot álmodott be magának a tulajdonos - valahai újságíró. Amolyan, rendezetlen-rendetlen kertet, iránytalanul burjánzó dzsungelt, általa összetákolt furnérlemez-építményekkel súlyosbítva a helyzetet. A fák és bokrok között csirkék, kakasok, kutyák, macskák, kacsák, galambok, rigók és szarkák élnek (talán más állatok is laknak ottan, csak a rettentő növényvilág-túltenyészetben nem lehet kivenni a pontos formájukat -, időnként egy-egy teknősbéka is előgörög valahonnan, hogy azután lustán elvermelődjék az udvar másik sarkában. Jó átmenni a teraszról, ahol tavasztól őszig dolgozom, az előszoba másik oldalára, mert onnan rálátni a kertre, és bámulni a természet illegálisan meghagyott csodáit a nagyváros szívében. (Ha kihalnak az idősödő tulajdonosok, vagy a KÖJÁL szagot fog - márpedig szag időnként van, de nem úgy félárbocra eresztve -, nyilván fél évbe se telik, és a miénkhez hasonló három- vagy többemeletes ház ablakaira nézek ki, már ha kinézek, ahol majd kövér mámocskák vetkeznek el nem húzott függönyű szobákban, elaggott férfiak mosogatják kellő figyelemmel a mosdókagylók fölött protéziseiket, fiatal párocskák forró gerjedelme párásítja el a hálószobai ablak üvegét.

Mégis, hogy mi a szerencsétlenség? Hát a sok kakas. (Most elsüthetnénk a poént, hogy a saját szemétdombomat védem, amikor a többi kakast lefikázom - az kötvetkezik -, de kivételesen nem erről lesz szó.

Soha nem értettem az állatokhoz, hozzám a halak és a rákok állnak legközelebb a melegvérű állatok közül, azok ugyanis nem hagyják el a lakhelyüket, nem hull a szőrük, nem ugatnak és nem dorombolnak,

és általában csöndben vannak.

Hihetetlen, de az egyik szomszédomnak épp tizenkét kakasa van. Vagy véletlenül ennyi, vagy van valami számmisztika benne, elvégre elaggott újságíróról van szó, neki biztosan van rá magyarázata. Vagy nincs, és akkor nem kell rá magyarázat. A kakasok különféle fajták, vagy márkák, nem tudom, a kakasoknál hogy szokás az efféle megkülönböztetés, mind más. Egy bizonyos, hogy ezek közül a kakasok közül tizenegy nem hajnal-centrikus. Ha a mi tizenegy kakasaink kukorékolására kelne fel a nap, akkor egész  éjjel mást sem csinálna, mint fölkelne és visszafeküdne, fölkelne és visszafeküdne, mint az első csecsemőjével küszködő kétségbeesett anya. Kakasaink - mert már az enyémek is, hiszen én viselem a hangjukat, éjjeli gályázó, sötétség-rab, magányos zombi a tisztességes lakosok között - ugyanis az éjszaka minden órájában, percében, pillanatában kukorékolnak. Na, nem egyszerre, külön-külön, mind a maga idejében. Egyik magasabban nyomja, a másik mélyebben, rekorderem a hajnaltájban megszólaló, általam soha nem látott taréjos, aki már nem is kukorékol, hanem ugat, úgy ugat, mintha a halál kutyája lenne - kezdetben nem egyszer szartam össze magam, amikor meghallottam a hangját, megrettenvén attól,  hogy amivel játszom vagy évődöm évek óta, a halál köszön be padlásszobám ablakán e hangot előre bocsátva maga előtt.

Úgy képzelem a dolgot, hogy ezeknek a nagyon különböző kacsáknak a belső órája képtelen átállni a magyari időre. A japán kakas, például, japán hajnal szerint nyirvákol, ami azért a mi hajnalunktól távol van. Azért nem mondok több kakasnációból származó példát, mert gőzöm sincs, honnan származnak ezek a túl hangos szárnyasok. Szóval, nyomják éjjel, nyomják hajnalban, nyomják reggel - nappal hallgatnak, el vannak foglalva a tyúkok menetrendszerű tojózásával. Hja, kérem, ha munka van, nincs szórakozás.

Ezért lehet, hogy ha valahol, messze házamtól vagy hazámtól, meghallom a Vízizenét, dübörögni egy Wagnert, de akár Presser Pici dörmögését a nagy utazásról, döbbenten és némi csalódással konstatálom, hogy a kakaskukorékolást kihagyta belőle a karmester, a komponista. Így aztán, elég szimplák és egyhangúak... A Bergson-filmekben is kakasok ugatnak, az akciófilmeknek is elengedhetetlen kelléke a kakaskukorékolás, sőt, a családi ebéd is valamelyik - épp mikor sikerül összetrombitálni a családot egy ebéd erejére - kakas adja meg az alaphangját.

Néha azért kiakadok, és akkor férfiasan azt mondom, elég. Ilyenkor a fiókom felé kapok, hogy előrántsam a pisztolyomat, és az épp aktuális kukorit szarrá lőjem. Egyetlen félelmem tart ettől vissza, nehogy úgy járjak, mint a legendás Jimmy-énekes, addig célzok a kakasra, míg a fejemen keresztül akarom majd lelőni. Marad a megszokás, bár ellencsapáson is töröm a fejem. Kiállok a teraszra, mint egy seggbe baszott müezzin, és lefekvés előtt én is jól kikukorékolom magamat. Hátha visszakoznak szárnyas kollégáim a szomszédban az érces új hangra, amit a torkomból valahogy majd csak előkaparok, és reggelig kussolnak, megszégyenülten, tanácstalanul, az öngyilkosság gondolatával apró agyukban, tág kebelükben, a pisztolyuk után kapnak, de visszarakják, nehogy a fejükön keresztül próbálják leszedni a szomszéd ház tetején meztelenül ordító konkurenciát.

Janus lázbeszéde

Mire elment a hó

a pipacsot már megölte a tél.

Dunántúli mandulafácska,

már vért hányok!

Legalább te szeressél!

‎(péntek, 2010. ‎április ‎30.)

Rég írtam.  De írtam azóta két verset, mióta rég írtam. Betegségről írni minek, az utazás meg nem igazi blog-téma, inkább napló-műfaj. Tavasz van. Ez hír. Mintha nyár. Ez újabb hír. Ülök a teraszon, és arra gondolok, hogy jó lenne érezni is a tavaszt, mint régen, nem csak tudni, hogy van. Most fölöslegesnek tűnik a beszéd. Erőt kell gyűjtenem, össze kell szednem magam, hogy a nyár még, vagy már, az enyém maradhasson.

(szerda, 2010. április 14.)

Éjszaka ruhástól aludtam. Csak úgy, eldőlve, előző éjjel talán két órát, ha alhattam. Még magam számára is megérthető helyzet. Hazaértem a meddő tanításból, eldőltem, bámészkodtam egy keveset, néztem a tetőablakon át az eget, és egyszerre elment a világ. Így ébredtem most, hajnalban. Tolnai Ottó jutott azonnal az eszembe, aki egyszer valami olyasmit írt, ma két nadrágban alszom, szégyellnék gatyában meghalni. A dolgok ismétlődnek. Vagy csak a véletlenek. Vagy csak a. Vagy csak. Vagy

(vasárnap, 2010. április 11.)

Egy kopasz vörös ribanc állt fölém álmomban, keresztben állt fölöttem, szétvetett combokkal. Egy folyóparton feküdtem, félmeztelenül, tiszta sár volt a mellem, és vér is keveredett bele ebbe a sárba. Nem volt szívhangom, nem is értettem, miért élek még. Mindene vékony volt, ahogy állt fölöttem, fölnéztem, és ráláttam meztelen hasadékára, följebb gyerekmellei remegtek, de nem éreztem szégyent ezért, és feltehetően ő se érzett semmi ilyesfélét. Vártam, hogy mit akar. Csizmája akkor már könyörtelen taposott a torkomon, fuldokoltam, hörögtem, de nem védekeztem. Azután elővett egy nagy kést, és  egyszerűen a szívembe szúrta. Reccsent a mellkasom, éreztem, ahogy áthatol a hideg penge a forró öklömnyi semmimen, majd átüti a hátamat, és odaszegez a földhöz. A szemem még működött, néztem, és nem értettem, miért mosolyog. Valahonnan ismertem, mert nem éreztem idegenséget abban, ahogy megöl. Azután fölém térdelt, és a torkomat vágta át. A vér magasra spriccelt, már amennyi még maradt bennem. Tiszta vér lett az ég, már nem láttam a Göncölszekeret, vérben ázott az arca, a haja, a karja. Azután, ahogy a filmekben szokás, belém rúgott, leköpött és ott hagyott. Így feküdtem ott halva, kihűlve, hetekig, talán hónapokig, azután lassan belesüllyedtem, beleolvadam a fűbe, földbe, sárba, vízbe. Utoljára az arcom merült el. Ekkor már nem volt emberi az arcom. Valaki azt mondta nem sokkal ezelőtt, szép férfi voltam, amíg éltem.. Ami elsüllyedt utoljára, kék volt, zöld volt, és lezabálták róla a húst a férgek. Ha tükörbe nézek, már csak ezt az utóbbi arcomat látom...

(péntek, 2010. április 2.)

Tete egy kis piros bicikli.

Olyan, mint egy piros kiskutya - egyfolytában a gazdája körül akar ugrálni.

Tete olyan, mint egy kis piros ló - ha teheti, vihogva nyargal gazdájával Békéscsaba összes útjain.

Tete olyan volt, mint egy kis piros bicikli, piros kiskutya, piros lovacska.

Egy hétig bolyongott a színészház és a világ között, megszoktuk és megszerettük őt.

Azután eltűnt.

Tetét nem lophatták el, mert Tetét nem lehet ellopni.

Tetének a gazdája tűnt el.

Tete sírt, Tete éjszakákon keresztül vonyított utána.

Azután hirtelen csönd lett, s Tete nem ácsorgott többé a színészház előtt.

Én tudom, erősen érzem, hogy Tete valahol él.

Tete valahol a gazdáját várja.

Mint a magára hagyott piros kiskutya.

Mint az egyedül hagyott piros lovacska.

Csak már nem vonyít, nem sír.

Némán, fegyelmezetten vár.

S egyszer visszahozza a hátán, körbeviháncolva visszavezeti közénk a gazdáját.

Húsvét van.

Sok szeretet hiányzik az ünnepünkből.

És feltámadás...

Tete! Te! Akárhol vagy! Dobbanjon meg kis piros szíved...!

Bárhol dobban, meg fogjuk hallani!

-

(szombat, 2010. március 27.)

Délután. Ropog valami az ég felől, pedig süt a nap, tavasz van, gyönyörűm, mondta valaki valakinek. Unalmas vagyok magamnak, alig dolgoztam valamit, csak fontoskodtam a gép előtt. Beteg vagyok még, de már nem annyira, hogy ebben tetszelegjek. Isten a szemembe nézett az elmúlt napokban, de nem üzent semmit azon kívül, hogy minden okom megvan a félelemre. Nem félek, tőle se félek már. Ahogy lassan elmúlik bennem az az egzisztenciális félelem is, ami miatt érdemes élni. Olyan ez, mint a hazugok puzzle-játéka, hiányoznak az elemek, és soha nem lesz összerakható a kép. Rá kell jönnöm végre, hogy átvert, aki azt akarta, hogy a világon legyek. S nekem, kell a szemébe néznem, amikor ismét közeledik, és meg kell üzennem a tekintetemmel, már soha többé nem akarok találkozni vele. Ott kell lennem pedig a találkozáson, ez elkerülhetetlen, lelkész nagybátyánk azt mondaná erre, nem az én dolgom annak az eldöntése, hogy igaz-e vagy jó-e, aki arra a találkozásra eljön, vagy meghív rettentő asztalához. Lyuk van a világűrben, azon keresztül is eljuthatunk a semmibe. A semmibe, ami a lényegünk és a kiterjedésünk értelme.

(szerda, 2010. március 17.)

Ezek a hajnalok még mindig megaláznak. Valamitől szennyes a levegő, az ég, a vonatablakon túli világ látványa. Nem tudom érinteni, ami körülvesz, nem érint, amiben benne vagyok. Lehet, nem is értem. Ilyen lehet a halál állapota. Amikor - Isten a szemedbe néz. Homály...

(Salzstieglben, 2010. március 6.)

Letelt az évad, mondaná Cseh Tamás, ma elhagyjuk ezt a kellemes osztrák panziót, amelyik pályaszálloda, vagy hogy hívják (soha nem síeltem), ami annyit jelent, hogy majdnem az ablakomban állnak meg a lefelé száguldó színes alakok. (Nem értem a sí lényegét, én két viszonylag nagyméretű talpon sem tudok megállni néha, ezek meg vékony léceket erősítenek magukra, és csúszós lejtőkön kombiníroznak összevissza. De mindegy is, ami elmúlt, elmúlt, bennem meg nem is volt soha, a vágy, hogy egyszer kipróbáljam, milyen is az. Korcsolyázni sem tudok, egyszer megpróbáltam, kölcsönkorcsolyán az abonyi téglagyári tó jegén, kulcsos korcsolya volt, az idősebbek emlékezhetnek rá, mindkét cipőtalpamat letépte az első körben - kűrben, mondanók Vitrayval, ha még mondaná, és ha nézném ezeket a jégtáncnak vagy minek nevezett giccsparádékat -, anyám kipofozott, ott helyben eldőlt, nem a jégen esem pofára majd folyamatosan, hanem máshol, az életemben.)
Letelt az évad, ami épp egy hét volt, és nekem két dolog is megütötte az agyamat, így szombat kora reggel, indulás előtt. Az egyik, hogy tulajdonképpen jól éreztem magam családom és barátaim társaságában - egész nap egyedül dolgoztam a szobámban, senki sem zavart, ha gondoltam, lementem és sört ittam, ha gondoltam, feljöttem és felhoztam a sört a szobámba, internetem volt, este pálinkám is, szauna meg gőzfürdő, éjszakai kártyázások... még két verset is befejeztem, hogy Hász Robi és a Tiszatáj kérésének időben eleget tudjak tenni.  Itt kezdődött a probléma. A többiek  ugyanis elolvasták a verseket (májusban jönnek talán, a lap élére tervezi a szerkesztő őket, tehát annyira rosszak nem lehetnek), és azonnal megsértődtek. Hó, havazás, fenyvesek, pálinka, sör, welness (ezt most már így mondjuk, ha kellemesen elvagyunk vízzel-gőzzel-forrósággal), megnyert és elveszítet redurtmarschok stb., minden a seggem alá rakva, magyarán, és én arról írok mindkét versben, hogy meg akarok halni. Namármost, ha ez így van, mi a szarnak törik magukat, hogy olyan helyzeteket teremtsenek nekem, amelyekben csak jól érezhetem magam. És tényleg. Minden megvan, minden stimmel, mindenki odafigyel rám és kímél, a mindennapi reggeli homoktövis jóvoltából a térdem se fáj - és én meg csak haldokklom egyfolytában. El kell gondolkodjam ezen. Jelvényem mondata talán a megoldás: én nem haldoklom, én így élek. Gondolom, lehet a halállal barátságban is lenni, nem olyan félelmetes az, és nem megrendelésre érkezik, hacsak nem öngyilkolja el magát az ember. Amúgy, jó társ, amikor egyyedül vagy, értelmes és nagy tapasztala van a transzcendens dolgokban. Szépnek nem szép, de megszépíti a bölcsessége és az őszintesége. A kettő tehát, lét és nemlétben létezés, nem függ össze. De megfér egymás mellett. Magyaráznám, ha többet értenék belőle - inkább föladom.
A másik meglepő dolog, hogy az egy hét során egyetlen egyszer hagytam el a panziót magát, akkor is csak kétszáz méterre távolodtam el tőle, hogy egy forraltbort megigyam a magasból alázúduló társasággal. Csak annyit láttam a városból, ha van, a faluból, ha van, a környékből, na, az biztosan van, amennyit az ablakomból láthattam. Nem voltam sétálni, nem voltam vásárolni, nem voltam levegőzni - a teraszon ácsorgáson túl -, nem bámultam a csajokat, nem néztem farkasszemet a lányaimat fixírozó pasikkal, nem kívántam meg egy süteményt a kirakatban, nem ültem be egy hangulatos alpesi kiskocsmába, nem hallgattam harmonikaszót a füstös asztal között, nem ballagtam hegyi ösvényeken...
És itt jön a megfejthetetlen kérdés: hol voltam akkor egy hétig? Valóban a csinos kis osztrák panzióban a sípálya lábábál, vidám esték, pálinkák, borok, beszélgetések, szauna és gőz, kártya, heverészve olvasott könyvek, internetkapcsolatban a világgal - vagy végig egy ronda, nagy, üres, ablaktalan, sötét hideg szobában járkáltam, nem látva meg semmit a világból, a környezetemből; és ami a legrosszabb, hogy az a szoba én vagyok. Onnan pedig, akkor már nincs nagyon hová...

*

*

*

(2010.03.03.)

Úgy hullott tegnap ablakomban a hó

most meg mély köd van odakint

de miért ez a rossz állandóság idebenT?

(Salzstieglben)

+

+

+

(2010. február 24.)

Cinikus. Mit cinikus, aljas ez így, együtt. Bekapcsolom reggel a tévét, a képernyőn a tatárszentgyörgyi temetőbe vonulnak a romák egy meggyilkolt fiú sírjához. Az anya nyilatkozik, nincs bizalma a rendőrség munkájának hitelességében, a megmaradt gyerekek pszichiáterek karmai között, mondja, és kínlódik a kamerák előtt. Vágás. A műsorvezetőként egzisztáló, terebélyesedő szilikon-csoda-baba (nem baj ez, amíg van fotoshop) hibátlanul és jelentősen megkönnyebbülve mondja be a bonyolult mondatot: sztárhíreink következnek. És következnek. Valamelyik sorozat valamelyik tucat-celebjének az anyja arról számol be, hogy annak idején, még nem a tucat-sztárrá levés miatt növekedő falánk fia szendvicsét kidobta az ablakon, így juttatva el a gyermeket a paradicsomba: mai médiavilágunk legfontosabb színterére, a sorozatba. Kihánynám a belemet, de reggel van, és nincs benne semmi. A láthatóan másnapos műsorvezető fickó állapota azért valamennyit nyugtat rajtam. Nem csak én utálom azt, ami, és ahogy, van. Csak - nekem nem fizetnek érte...

(2010.02.21. 22:34:41)

Az eszközök foglyai vagyunk, jövök rá, kicsit későn, és nem jobb így, mint ha soha. A soha eliminálja ugyanis a csalódást, és megtart boldog együgyűségben. Függeni kezdünk tőlük, akár a drogos kutya a drogtól, előbb csak kicsit, de ez a kicsi is több a megengedettnél, azután már oda se figyelünk erre, mert teljesen természetes lesz, hogy az eszköz diktál, a rabszolga pedig teljesít.

A történet ott kezdődött, hogy réges rég, lehet ennek már tíz éve is, rászoktam a gyertyák és mécsesek melletti éjjeli félhomályban dolgozásra. A magányos éjszakázás addig se volt számomra teljesen idegen, lehet, mert ifjúságom szinte összes éjszakája valahogy és valakik társaságában és többnyire hangos piálásokkal telt el. Régóta magam, munkával, vagy a munka körüli merengésekkel az éjszakákban. (Fodor Ákos azt szokja mondani, ő soha nem dolgozik, ő verset ír, vagy fordít, vagy librettót készít. Jó neki. Én folyton dolgozom, akkor is, ha nem csinálok semmit, lehet, ettől vagyok ennyire (gond)terhelt.

Eldolgozgatván így gyertyázva békéscsabai legénylakásom pár négyzetméterének homályában, megelégeltem magamat és a sok silány gondolatot, amelyek zseniális ötletekként indultak el bennem. Hátradőltem, s hátra döntöttem a laptopom képernyőjét, ne is lássam a sok, másnap nyilván megsemmisítésre ítélt fontoskodást. Ültem, azon tűnődve, milyen sok és fölösleges a pár lépés a fürdőszobáig, de ha egy almát ennék fogmosás helyett, amit az orvosok ugyan nem helyeselnek, de az orvosok mit nem helyeselnek, az is legalább akkora távolság megtételére kényszerítene, holott én csak hanyatt akarok most dőlni, és reggelig nem tudni sem a világról, sem magamról - amikor égett szagot érzek szétáradni a szobámban. A szekrény tetején pislákoló mécses a tartóban. A kis komódon világló mécses is a helyén. Az éjjeli szekrény mécsese is rendben. Akkor meg mi van? Mi ég (elfáradt szememen kívül)? És hirtelen eszembe jutott minden. A laptop mögött egy gyertya virított még nem is olyan régen. Ez a gyertya most nem virít sehol. A monitor viszont éppen fölötte hanyatlik - és izzik. Ritka szép pillanat ez, mondjuk, egy filmben, lehet dőlni a nevetéstől. Valahogy nem élvezem. Humortalanul eloltom a monitoromat, elfújom a gyertyát, szarok a fogmosásra és a monitorra, hanyatt dőlök, s ahogy vagyok, ruhástól elalszom.

Az ember másnap (és nem másnaposan) szörnyen logikusan kezd gondolkodni. Két hét múlva Hévízre indulok, kórházba, hosszabb időre. Egy nagyobb munkában vagyok benne, aminek jelentős részét ott kell megcsinálnom. Laptopom hátlapja olyan, mintha a Terminátor használná átmeneti arcául, az általam látható felén pedig egy nagy fényes csiga ragyog. És a gépezet, benne az összes megkezdett munkával, bármelyik pillanatban megállhat. Teendő: azonnal venni egy új monitort.

Nem részletezem. Felhívom Lacikát (alias Kőszegi László számítástechnikai zsenit és volt tanítványomat, minden számítógépes balfaszságom kiegyenesítőjét), gép szétgyertyázva, nem lepődik meg, kell új,  lesz, helyzet a sürgősség és kénytelenség, semmi baj, utána keresek.

A következő hét szerda hajnalán - fél hatkor, amikor az állomásra tartok munkára utazandó színház -, egy villanásra leszállok a hatvanas buszról, Lacika ott vár, a kezembe nyomja az új laptopot, mindennel fölszerelve, minden visszarakva rá, ami a Terminátoron adat volt és az enyém. Még annyit mond a hajnali hidegtől kicsit sziszegve, hogy az elem nyolc óráig tart ki.

Snitt.

Jövök vissza hétvégi szabadságomról a hévízi kórházba. Háromkor felülök a vonatra. Elkezdek dolgozni. Befejezek két verset (!) két óra alatt, a gép azt jelzi, hogy még négy óra időm van a használatra.  Dolgozom tovább, máson. Három és fél óra múlva még mindig négy óra harmincnyolc perc fennmaradó időt jelez, bólintok, összeszorított foggal dolgozom tovább. A kórházba megérkezve, nyolc óra körül, folytatom a munkát. Nemrég elkezdtem írni ezt a blogot. Idáig jutottam. Az idő föntebb látható. Lassan befejezem. Az ikonra viszem a kurzort: még egy óra huszonkét percnyi időm van a munkára. Összeszorítom a fogaimat, verem tovább ezt a kurva és gyönyörű gépet. Ha elkészülök, kiszállok, mást fogok csinálni. Remélem, egy óra tájban már csak fél órát ír ki, háromkor már csak tíz percet, ötkor pedig kimerül. Én pedig, ha így megy, vagy az írás sztahanovistája leszek, vagy balzaci életművet kalapálok össze a rothadék masina miatt, vagy belehalok ebbe a tempóba. Ne kérdezze senki, miért nem állok le! Egész életemben arra vágytam, hogy ne kelljen a legfontosabb pillanatokban abbahagyni a munkát a vonaton, olyan helyen, ahol nem lehet tölteni a gépet. Vágyam beteljesült. Kiélem magam - ha addig élek is...

(Kész vagyok. Újra olvastam az egészet, kijavítottam a föltalált elütéseket, hibákat, az idő 2010.02.21. 22:53:00. Az ikon egy óra tíz percet ír ki. Dolgozom tovább. Valamelyikünk majd csak kidöglik végül. Rövidhír az újságban. Vagy talán az se...)

(2010. február 17.)

Valami sokk ért jó pár évvel ezelőtt, szorongások, rettegéssé fokozódó félelmek szakadtak rám, hirtelen őszülni kezdtem, befelé fordultam, és elszökött belőlem az életkedv. Nem játszottak ebben szerepet a meghurcoltatásaim, kirúgattatásaim, a balesetem se. Mindegy is már, mi volt az oka, depresszióból depresszióba zuhantam, napokig aludtam öntudatlan állapotban hol Békéscsabán, a kis színészlakásban, hol otthon, pár négyzetméteres dolgozószobámban. Kommunikációra képtelen voltam, ha valamiben mégis megállapodtam bárkivel, azt azonnal elfelejtettem, találkozásokra nem mentem el, fellépéseket mondtam le, nem jelentem meg a bemutatóimon színházakban... (Meg is akartam írni a depresszió nagykönyvét, mint költői-tudományos kísérletet, össze is gyűjtött nekem Kriza Bora (az ismeretlen olvasó) egy egész szép anyagot, egyszer, majd egyszer, talán, lesz hozzá erőm. A Papírváros harmadik részeként...) A napokban ugyanazon a neuralgikus pontomon ellensokk ért, nem több, mint az, hogy a régi sokkot kiváltó ok nem létezett, csak képzeltem, vagy ha létezett, akkor sem úgy, ahogy elképzeltem, akár élhettem volna eddig is ugyanúgy, mint bárki más. És ez az új sokk is ágynak döntött. Most itt fekszem a hévízi kórházban, ahová hidegrázással, lázak között érkeztem meg, egyedül egy szobában, nézek ki az ablakon, nézek el a gyógyfürdő felé, és messzire ellátok, ellátok egészen Istenig, kérdőn bámulok rá, eldönthetné végre, mit akar velem, megölni, vagy csak megszégyeníteni, de már nagyon unom, hogy a visszakapott életemmel sem tudok mit kezdeni, pedig megint itt a föld fölött vágyom a nyugalom álmára...

(péntek, 2010. február 5.)

Alkonyodik

Milyen magas az ég!

Most minden narancssárga és meleg

Milyen messze a föld, még így, behavazva is, ahogy az állomás felé botorkálok vaksin, befelé dideregve

Milyen jó lenne, ha az élet után nem lenne élet, és a halál után nem lenne halál

Csak lebegés lenne, mint anyám méhében, még tudattalanul, már emlékek nélkül

alkonyodiK

*

(2010. január 10.)

Betegen ért Elek főszerkesztő kérése, írnék-e a nyolcvan éves Csoórinak köszöntőversfélét idei lapja első számába, mint olyan, aki hajdanán sokat tanult tőle, falta az esszéit, és Berzsenyi elégiája című versére ma is legalább olyan erősen emlékszik, mint arra, hogy a Dolog és Szellem csikólap alakuló felolvasóestjén ott ült közöttünk a Kassák-klubban, éppenséggel jobbról, a második sorban, avagy, az akkor már híres és elfoglalt költők közül nem átallott eljönni közénk a Hungária Kávéházba, ahol a Csütörtök Esti Társaság ülésezett. Mert erőm most csak ennyit enged komolyabb versmunka életrecsiholását, kettős kísérletbe fogok. Egyrészt ide is másolom, a szöveget, magamnak, másoknak újraolvasásra, másrészt egy Csoóritól nagyon idegen konkrét verset rögzítek a naplóbejegyzés végére, ami lehetne, mondjuk, A konkrét megfoghatatlan.

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!

Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.

Oroszlános állkapcsomat már a döglött salátalevél is

megkínozza,

mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.

Húsvét van, mondják, újra húsvét.

Látom, a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az

orgona.

Ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat

elkerülje,

Hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek

haza.

Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten - ez maradt rám.

Hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,

Pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én

emeltem,

Hadakat, verset, tuskót én zúgattam a láthatáron.

Magyarország: bál-ország, én nyomúltam a göndör húsú

himfyk elé: Szép volt a nyögdécselés, fiúk,

de legyen vége,

Disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?

Már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,

Virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó

agglegény -

Lassú romlástokban tán még lehetnék ősötök,

De ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül

S esteli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és

lámpafény.

Melyik szemem melyik? Mert az egyik sír. Megszokott állapot ez a (fél)szemsírás, csak a nevesítés a kérdés, hogy éppen miért vagy kiért.

A két esemény szinte egyszerre történt. Itt adtak, ott meg váratlanul elvettek. Hol az itt, és mi az ott?

Csak azért cicázok, hogy ne kelljen rögtön kimondanom a rosszabbikat.

Nyomkodom a tévékapcsolót, Movies 24, BBC Prime, Blue Hustler - és eljutunk a lényeghez, amiért megy a gombozás: MEZZO! A zene, a zene látványa, a zenei látvány, a klasszikus zenei közvetítések netovábbja, operák, balettek, koncertek, jazz, jazz-guruk és -koncertek és -legendák, zenekari művek, kamara-darabok, szólók, oratóriumok, modern alkotások és archív felvételek sokasága, végtelen változatossága. A komoly gyönyöre. A VILÁG - szűnt meg egyik pillanatról a másikra, marad a mákos képernyő, elvették valakik minden figyelmeztetés nélkül a csatornát. Visszaléptetek, a Hustleren egy ordító, kigyúrt, kopasz állat tesz úgy, mintha hátulról kúrná az nyarvogó, lihegő, nyáladzó, ócskán gyönyört szimuláló festett, szilikonos ribancot. Ez a csatorna, persze, maradt. (Janox költővel találkozom a rádió mellett egy sörözőben, mondja, a tizenhatodik kerületben is meszelték a Mezzót, csakúgy, mint annak idején az Európa, Európa művészfilmeket játszó csatornát, melyet, ráadásul, EU-pénzen hoztak létre az EU-országokban született filmművészeti alkotások népszerűsítésére. Eszem megáll, nem vigasztal, hogy a tizenhatodik kerületben sem jobb, mint a harmadikban.)

Sára lányom szól, nem is sejtve sebzettségemet, hogy beindult a Classic FM-rádió, amelyik éjjel-nappal komolyzenét sugároz. Az elment, ez megjött, úgy látszik, együtt nem létezhet két komolyzenei csatorna ebben a k. magyar világban.

Mosolyog a maradék szemem. Végre nem kell az ál-komolyzenei (mert valójában egy ideje csak a kulturális műsorok szemétládájának használt) Bartókon vadásznom a hallgatható zenéket.

A csatorna még zavaros, de van. Akkor is szól rajta a zene, teljesen fölöslegesen, amikor például felkonferálnak, ilyenkor azt kell hinnem, rossz a vétel, mint annak idején a Szabad Európa hallgatásakor, és egy másik műsor szivárog bele az általam hallgatottba. Néha nem tudom - és nem tudom meg - mit hallok. De ami szól, az jó, minőségi, jó minőségű.

Kíváncsi vagyok, milyen indokkal veszik majd el minden megindokolás nélkül, mire belejön a stáb, mire megszeretem, ahogy csinálják.

Majd léptetek a rádióban is, és pornográf hörgéseket fogok hallani... Valamelyik szomszédos adón nyilván híreket mondanak épp, vagy politikusok beszélnek, vagy kommentálnak, vagy éppenséggel kommentálják a kommentálhatatlan jelenünket...

.

.

.

(2010. január 11.)

- az óra járásával ellentétes irányban -

∞ Gondok. Hernyák gondterhelten teszi le a két sört a büféasztalra. Baj van komám! Megszoktam, hogy ilyenkor, a próbafolyamat dereka táján, megszaporodnak az a féle mondatok. A szemem se rebben. Hiába vár, de nem kérdezek rá a bajra. Amúgy sincs különösebb ok az izgalomra. A premierajándékok már megvannak, a szél sem érhet bennünket január 16-án. (Neki egy nagy világháborús bajonettje van a piacról, nekem egy fekete lámaszőr kalapom egy bódéból.) Ülök tovább, üveges szemekkel bámulok bele a reggelbe, üvegből szopogatom a hideg sört hozzá. Jól esik. Nagyon nagy baj van, komám, sóhajt fel ismét a rendező, és közelebb dugja képét az enyémhez. Na, mi az a nagyon nagy baj, mordulok, csak a rend kedvéért. Lemértem a második felvonást, vakarja meg a fejét. Remek, bólogatok, lemérted. Le én, na. És mennyi? Tizenhét perc. Tátva maradt számból a sör lassan kibuggyan, lecsorog az ingemre, onnan a nadrágomra, nadrágomról a cipőmre. Mi a faszom a tizenhét perc? A második felvonás a tizenhét perc. Ja, motyogja. A' bizony kevés, teszi hozzá, és hümmög, felvonásnak azért a' kevés, írni köll, nincs mese, köll írni hozzá valamit, komám. Hápogok. De hát én úgy képzeltem, hogy táncol egy hatalmasat Aska, táncol egy hatalmasat a farkas, táncolnak egy hatalmasat ketten, táncolnak a vadászok, a farkas lelövése után megint táncol egy hatalmasat Aska. Jó' van, bólogat, ez mind így történt. Így ti-zen-hét perc. Az összes táncikálással. Mennyi legyen, kérdezem, minden terv és elképzelés nélkül, reflexagresszíven. Har-mínc, mí-ní-mum!

Rendben van, írok valamit hozzá, török meg, de mit írjak? Köll a farkasnak egy haláldal. Baszd meg, csak az operában és a western-filmekben szoktak a halálra sebzett hősök áriákba bonyolódni átlőtt szívvel, csattanok fel! Akkor opera lesz a második felvonásból. Dalolva haljon meg a farkas, azt akarom! Háromszor lőjenek bele, kétszer rogyjon meg, kétszer tápászkodjon fel, harmadszorra maradjon lent végleg, rendelkezik, és képzeletben máris rendez. A büfé eltűnik, a Meredek Réten vagyunk, a szemünk előtt haldoklik épp Henger - akarom mondani, a farkas. No, amikor meghalt, komám, akkor Aska elsiratja. E' kő hogy sirassa! A siratódalt már el is kértem Gézától (Kucsera Géza a zeneszerző, Szabadkáról), ahhoz kell egy rövid szöveg, az elsiratóhoz. Gépről jön majd be. Aska csak sír, sirat, közben jön a két-három mondat a szájából, a zene meg hátulról. Azt most rögtön írd meg, szöveget, hogy haladjunk. Mikor most? Most most. Akkor adjál papírt! Nincs. Te vagy az író. Egy borítékot találok a táskámban, arra írom a szöveget. Elolvassa. Jó lesz. A halál-dalt mikor küldöd? Mikorra kell? Nekem csak a jövő héten, de a Kucserának holnapra, hogy el tudjon kezdeni dolgozni rajta. Van még valami? Igyunk, és maradjunk csöndben. Iszunk, és csöndben maradunk.

∞ Íróasztal, az első fogások az anyagon. Tanácstalanul meredek a pár oldalas Ivo Andrič-novellára. Az anyag vékonyka, csöpög belőle a didaktika és az unalom. Ebből nem lehet nagyszínházi bemutatót írni, főleg nem tartani! Egy röpke bábdarabot talán össze lehet kalapálni a történet nyomán, de még az is aggályos. Szereplőket kell kitalálni a meglévő egy-kettő vértelenhez. Aztán az összesbe valami vért kell pumpálni. Nem valamit, sokat! Például, nyelvvel kell ellátni őket.

A kétségbeesés konstruktivitása: mindenki, aki egy pillanatra feltűnik a novellában, a darab leendő cselekménysorában szerepet kell kapjon. Szereppé hizlalom, duzzasztom fel őket. Még az oldalszámot is, ha úgy alakul...

Vegyük csak sorra.

Adott Aska és a Farkas. Mint szerep. Kettő már van.

Adjunk több jelenetet, esetleg dalt is, Aska anyjának. Bonyolítsunk a lelkén. Legyen aggódó anya, aki félti a tőle elcsavargó barikát, legyen szigorú és tehetetlen, férjétől elhanyagolt, ezért is ő álljon a sarkára és többiek elé, nem várt elszántsággal, bátran forduljon velük szembe Aska jövőjéért, sőt, ha a lánya álmai úgy kívánják, tagadja meg a nyájat.

A birkák kórusként funkcionálhatnak, de a kosok és a nősténybirkák közül kiemelek egyet-egyet, akik külön szólamot és személyiséget kapnak Aska szapulására, a nyájszellem elvakult és ostoba képviseletére - amolyan pártszóvivőkként funkcionáljanak.

A balett-tanárnő figuráját is erősen fel kell növelni egy erőszakos, idegen ajkú (német), aszexuális trénerré, aki köpködi magából az érthetetlen balett-kifejezéseket, és a legkülönfélébb nyelveken alázza le a tanítványait. Az ő antiszociális viselkedése, türelmetlensége és elvakult balett-imádata űzi majd el a gyereket (kisbirkát) a balett-iskolából. Ide még be kell iktassak egy intrikus táncos-lánytársat, aki összezavarja Askát, amikor szándékosan fordítja félre a gyerek számára még érthetetlen, idegen vezényszavakat. Kis szerep, de nagyon fontos mind Aska jellemének gazdagításához, mind pedig a cselekmény elindításához a végkifejlet felé.

A tetőpont-jelenetben, Aska és a Farkas találkozásakor, meg kell növeljem a vadászok szerepét, akik már első megjelenésükkor is külön dalt kapnak, ott még csak mindenféle humorképzési okokból. A Farkas is fog énekelni, táncolni egy sort Askával, és a vadászok is előadnak majd egy duettet. Gyakorlatilag egy kisebb opera-felvonást kell kialakítani a második felvonásban: a balett alaplépéseit ismerő, azokat felmutató Aska az életéért táncol, tehát olyan lépéseket talál ki a túléléséért, amelyeket addig sem nem ismert, sem nem gyakorolt, csetlése botlása, ugrabugrálása így akaratlanul magas szintű balett-produkcióvá nemesül. Hasonló ehhez, ha mértékben nem fogható is hozzá, a Farkas mozgásának a fejlődése: a kezdeti ügyetlen botladozás táncszerű elemekkel dúsul, majd a lelövéskor - amikor el kell énekelnie, illetve el kell táncolnia, a halál-dalát, -táncát - nemes és feltétlenül jól megkoreografált táncelemekkel búcsúzkodik. A két felvonás tehát abban különbözik egymástól, hogy az egyik cselekménnyel lesz telezsúfolt, a másik pedig tánccal, mozgással, balettel - ez utóbbiban csak minimális megszólalási helyeket hagyok benne. Mindent a tánc mozgat ebben a részben, Aska előbb ösztönből fog saját képességei fölé emelkedve táncolni, míg a darab zárásaként - immár balerinaként - a színpadon kápráztatja el a „kétoldali nézőtér" virtuális és valóságos nézőit.

Különös fejlődési út-felmutatásnak szánom tehát ezt a részt, amelyben a kisbárány szökdécselésétől eljutunk az operaház színpadán csodákat felmutató balerina szólótáncához.

∞ Casting. Az asztal egyik oldalán a darab alkotói. A túloldalra egymás után érkeznek a jelentkezők. Dézsi Szilárd osztálya a kiválasztott, harmadikosok a Színitanodában, közülük kerülnek ki azokra a posztokra a szereplők, amelyek még nincsenek előzetesen betöltve. A gyerekek arcán látható, rettenetesen meg vannak ijedve, nem szokták az ilyesmit, merevek, nem tudják a kezüket természetesen mozgatni se föl, se le, Dézsi osztályfőnök ideges, Fekete igazgató ideges, Seregi főrendező ujjaival dobol az asztalon, egyedül Hernyák nyugodt. Plusz feladatokat kér, ezek között van éneklés, fekvőtámaszozás, indulat-fel- és lemutatás, pantomim, ordítás, suttogás és cigánykerekezés... Mindent megcsinálnak, csak, valahogy, a monológgal nincsenek kibékülve. Nincs monológ a tarsolyban, hiába kérné őket a rendező. Állnak tanácstalanul, a rendező meg csak rázza a fejét, csak rázza, rázza. Közben sutyorgunk. Az lehetne a tanárnő, mondja, az ne a tanárnő legyen, hanem a szomszédasszony, javaslom, akkor meg az legyen a tanárnő... Akkor ki legyen a tanárnő? Amaz. Jöjjön ide, hívja a kiszemeltet, kiabáljon velem nagyon haragosan, döndül rá. Ez nem harag! Ordítson! - ordít a rendező. Gyűlöljön! - gyűlölködik a rendező. A lány kezében meglebben a pohár, kis híján telibe kapja a víz a híres szabadkai főrendezőt. Na, végre, löki hátra maga alatt a széket Hernyák, na végre, a szentségit, tud maga játszani is, nem csak itt billegdélni! Jó lesz, súgja oda, amikor a lány mögött becsukódik az ajtó. Fasza, ez megvan.

A casting után a büfében folytatódik az egyezkedés. Legyen egy birkák kara, komám, abban legyen benne mindenki. Ebben megállapodunk. Legyen két birkák kara, javaslom, bakok és nőstények kara, azok adott esetben felelgetni is tudnak egymással, más zenei világot lehet hozzájuk kialakítani. Legyen. De akkor azoknak meg legyen egy-egy vezérük. Kiválasztjuk őket. Fekete igazgató szeretné kipróbálni az új balett-osztályát. Az már sok. De nem sok... Kitalálom, hogy az Askát a próbateremben beavató jelenetet meg kell zavarni egy végzős osztály fergeteges tánc-bemutatójával. Hogy a látványtól még jobban megalázódjék a kisbárány. Mindenkinek tetszik. Az a fekvőtámaszozós fiú jó lesz vadásznak, nem-e, kérdezi Hernyák. Még nem volt színpadon, ideje, hogy kipróbáljuk, bólogatok. Akkor most lesz színpadon. A másikat, a nagyot meg kitömöm, komikus alakok lesznek mind a ketten. Hadd nevessen rajtuk a gyerek! Ezzel is elvesszük a gyilkosság mozzanatának a komolyságát. Nyitott még a balett-tanárnő figurája. Annyi eldőlt, Gaál Elvira játssza Szabadkáról Askát, a farkas pedig Henger, alias Katkó Ferenc lesz, aki épp most távozott Vidnyánszky debreceni csapatából. (Hengerrel Szabadkán ismerkedtem meg, nem tudtam, hogy kárpátaljai, lám, most Békéscsabán sodor össze újra bennünket a szél...)

A balett-tanárnő figurája egyszerre csak becsukódik. Áthaladok az igazgató szobáján, este van, mert kint sötét, valami más ügyben, az ott ülő Tege művész hirtelen azt mondja, Bányai Ágota. Ennyit, és nem többet. Összenézünk Feketével, a kijelentés egyelőre a levegőben lengedezik. Tánctanárnő, mond még egy szót Tege. Bólintás, megelégedés. A tánctanárnő tehát a szép és hosszúlábú Bányai Ágota lesz. (Érdekesség, csak később tudom meg: ő is vajdasági. Derül ez ki onnan, hogy amikor megmutatom neki a Hernyáktól kapott kajmakomat, az amúgy komoly és tartózkodó lány egyetlen mosolygubancba bonyolódik, és csak annyit súg a fülem felé, adjál má' belőle!)

∞ Fekete Péter igazgatóval elérjük Szabadkát. Hernyák György rendező kedvéért utaztunk ide, hogy előkészítsük vele az új előadást. Ami egyelőre csak kijelölve van bemutatóra. Mert darab, az nincs. Jöttünk, hogy készüljünk, és készüljön. Hernyák nagyon dicséri az Ivo Andrič-novellát, nekem azonban kevésbé fekszik az anyag, didaktikus és együgyű mese a művészet erejéről (hol van már az, kérem szépen, na hol is...!), nem egy Nobel-díjas érvényes dobás, inkább könnyed tollgyakorlat, darabosra hagyva; mondjuk ki az igazat, írói reszli. A pleszkovica és a sör fogy, a szándékok kezdenek kirajzolódni. A rendező saját színészt akar hozni Aska szerepére, és saját forgatókönyvíró mellett kardoskodik. Az igazgató mindkettőben óvatosabb, a zeneszerző legyen ottani, a szövegkönyvet írjuk itthonról, a főszereplőkben meg majd megállapodunk később. Milyen legyen a megjelenítés a színpadon? Állatok legyenek az állatok, vagy emberek legyenek, vagy a kettő közötti átmenetet képezzük meg; legyünk zavarosak, eldöntetlenek, az eredeti történethez híven? Hiszen, Andricot egy percig nem zavarta, hogy a birkák az operában - és nem birkaoperáról van szó! - táncolnak, iskolába, sőt, balett-iskolába járnak stb. Hja, kérem, a mese az mese, főleg, ha írva van. De ha az írás megmutatódik színpadon, Ivo bácsi, abból már komoly bajok és dilemmák keletkeznek, és eldöntések kényszerülődnek ki...

Mekkora legyen a darab? Egyfelvonásos, vagy két felvonásos? ? Magamban mulatérozok. Én tudom, hogy az alap-matéria egy rövid felvonáshoz is rövidke. Amazok terveznek, és végül a két felvonás mellett döntenek. Nem állom meg, beleszólok. Ki fog ebből a baszom kis, nyúlfarknál rövidebb, cselekménnyel nem rendelkező novellából két felvonásos darabot írni? Fekete magához inti a fiatal pincérlányt, hozat nekem egy dupla whiskyt, majd amikor elém kerül a pohár, minden ceremónia nélkül kimondja - a már rendeléskor agyamban felderengett szót - te. Az asztalnál ketten nevetnek, egy igazgató és egy rendező. Az igazgató azért nevet, mert nem ez az első közös munkánk valahogy így, és tudja, előbb halok bele, semmint csődöt jelentsek az írásban. A rendező meg azért, mert ez az ötödik közös melónk, és ő is tisztában van vele, inkább megszakadok, minthogy feladjam, amit elvállaltam. A színház dramaturgja vagyok, így egy bábu a rendelkezési állományban. Nem ellenkezem, belső röhögés erős remegéssé változik. A dolgok majd rendeződnek. Lásd föntebb. Hernyák elérte, amit akart, hozta a címszereplőt, mellé Hengert, aki szintén bejáratott színésze. Fekete megíratja a szövegkönyvet, két felvonásban, beviszi a produkcióba egy teljes színitanodás osztályát, sőt, az elsős balettosait is megmozgathatja a színpadon. A szerb hónap részünkről előállt. Mindenki nyugodt, ülünk a szabadkai sétáló utca napernyője alatt, és nekem, valamiért épp nekem, mégiscsak az jut eszembe, nincs a teremtésben balfasz, csak én...

2010. január 10.

Ez a blogom egy későbbi időpontban lesz aktuális, akkor kerül fel ismét; csak a rend és a meglepetés kedvéért törölve, most...

(2010. január 10.)

... s csomókban hull a hajaszála s már maga is észreveszi...

+

(2009. december 29.)

A seggbe baszás nem esztétikai kategória. Még csak nem is filozófiai. Valami más, és még azoknál is kellemetlenebb. Amikor egy akció során az egyik fél meglehetősen viharverten kerül ki a végére felgyorsult történetből; különösen kellemetlen ez, ha nem is akarta, hogy elvégezzék rajta nevezett akciót.
Nos, így vagyok én, valahogy, ezzel a mostani helyzetemmel. Metaforikusan bár, de megtörtént rajtam az aktus. Fáj a faszom, szokta volt mondani, míg élt, Sziveri János vagabund és a kínosságig pontos költő, és azt kell mondjam, jó neki, mert nem mindegy, hogy hol a fájás föllelhetősége.
Az erőszakot egy jeles és hírhedett kritikus vitte végbe rajtam, sok év óta barátom és atyai mutatóujj-felemelőm, ki lám, ím, most elvadulva, könyörtelenül szét akar morzsolni. Megérteném a szándékait, ha lennének írásában általam átlátható és rögzíthető szándékok, de csak homályos érzeteim vannak, amik legalább olyan tévútra vinnének el, mint őt az általam ismeretlen eredetű indulatok és ellenérzések, amelyeket azért nem kell kihámozni irományából, mert takarás nélkül vannak ott, szándékosan nyersen és brutálisan evidensen, hogy a vak is lássa, a vak kacsa is lássa, sőt, a vak kacsa tojása is lássa, ha már a Vakkacsa tojások című darabról, pontosabban, annak az ürügyén, revolverezik felém a jeles ítész.
Rögtön a lead-ben kimondja a halálos ítéletet: „Ritka, hogy egy sikeres előadás folytatása is sikeres legyen. A Stúdió „K" újabb Zalán-Fodor produkciója megközelíteni sem képes a Rettentő görög vitézt."
Innentől már lehet akármi, a játszma el van vetve, a kocka el van vesztve. De ebből még nem dől el egyértelműen, Fodor Tamás vagy én fogok-e betlizni a végén a híres embernél, aki. Aki elköveti azt a várható, kiszámítható ostobaságot, hogy előző közös produkciónkhoz, a közmegegyezéses sikert aratott (azért, akár ebben is észre lehetne venni valami gyanúsat!) Rettentő görög vitézhez hasonlítja az újabb közös munkát. Gyermekdalhoz a szimfóniát. Kiszámolósdihoz a világegyetem görbülésének képleteit... Ilyen szembeállításoknál azonban nem a hasonítás, csakis a különbségtétel segíthet, ha jól alítom...
Látható kapkodásában, minél előbb ledönteni a célpontot, valamit megenged az elején a szakember, amit a végén durván vissza is von: „Az író és a rendező együttműködésének legutóbb produkciója, a Vakkacsa tojások is sikeresnek mondható, de micsoda különbség van siker és siker között!"
Ezen a mondaton eltűnődve olyasféle tudásra tesz az ember szert, hogy egyik siker jó siker, másik siker rossz siker, s hogy melyik miféle, azt megint erre fölkent ítészek mondják meg, az olyanok, mint ő. Gyanítom, idáig jutva az olvasásban, az incesszust már szenvedve lassan, a Vakkacsa tojások a rossz siker kategóriába fog belekerülni fiókrendszerében, míg a Görög a jóba. Nem is tévedek sokat, sőt, egyáltalán nem tévedek.
Baszhatnék is erre, hogy a szöveg és a Vakkacsa kontextusában maradjak, de azért dünnyögjünk keveset fölötte, még.
A Görög minden szempontból koherens volt, jelenti ki, a Vakkacsa nem az, állítja egymással szembe a kettőt. Nem oly nagy állítás, mint amilyennek látszik. Bizony, hogy nem az, mármint, nem koherens a Vakkacsa, mert nem is akart az lenni. Inherens történetet akartunk írni Fodorral, semmiképpen sem a Görög folytatását.
Egy téma többféle feldolgozását fölmutatni öt cselekménysorban - valami ilyesmi lehetett a cél. A világ rossz, írtuk le az alaptételt, és az is rosszá válik, aki segíteni akar rajta, mert a világon csak rosszul lehet segíteni - jól csak rontani szabad. Adott volt öt különféle világirodalmi drámai alapszituáció, ezeket vakítottuk meg. Mi köti össze őket, lazán és nem szájbarágóan, mit nem vesz észre a jeles és általam változatlanul nagyra becsült, de a saját árnyékát mintha régóta átlépni kép volna/lenne telen ítész? Gregor Samsa egy reggel arra ébredt, hogy bogárrá változott. A mi Szamszánk egy reggel arra ébred, hogy rájön, a világ úgy van baszva, ahogyan csak el lehet. Nem kizökkent, az csak részletkérdés, elrontva van, a kritikus nyelv- és élményhasználatára hangolva. És elindul, a maga irodalmi módján, hogy megjavítsa, ez a bamba Szamsza, a romlott világot. Utazása időben és klasszikus művekben, természetesen, halálra és bukásra van ítélve.  Balfasz, és a balfaszok különösen pusztítandó fajtái az emberiségnek és az irodalomnak.
De nézzünk a módszerre! Mint említettem, kritikusunk ahhoz, hogy kellő mélységig gyalázza le a neves állami kulturális fórumon a produkciót, előbb az egekbe dicséri az azt megelőzőt. Így nincs benne túl sok rizikó. Lásd: „Zalán mesterien ötvözi a klasszikus időmértékes verselést és a mai nyelvhasználatot. A nevek kifordítása találó, a dialógusok szellemesek, ironikusak, a poénok szervesen illeszkednek a mű groteszk szellemiségéhez" Hálás köszönet. De, mi következik ebből? Nyilvánvalóan az, hogy új munkámban nem ötvözöm mesterien a klasszikust a maival, rosszul fordítom ki a neveket, szellemtelenek a dialógusaim, a poénok - már amikor vannak - nem szervesen illeszkednek a groteszk mű szellemiségéhez. Ez következik. Akár le se kellett volna írnia a többit. Ám, van itt egy nem teljesen elhanyagolható probléma. A Görögben egyáltalán nem ötvözöm a klasszikus időmértékes verselést a mai nyelvhasználattal, mert eszemben sincs használni az előzőt, egyáltalán nincs alkalmazásban időmérték a szövegben, épp a görög témával való fölkínált korreláció evidenciája okán. Ha kihallja a tapasztalt mester, ami nincs ott, az csak az ő dolga, de jobb, ha tőlem tudja, mégiscsak én írtam, nincs, és nem is volt ilyen irányú nyelvkezelésre törekvésem. A neveket pedig egyáltalán nem fordítottam ki, nem nyúltam én azokhoz, úgy vannak, ahogy a Kerényi mitológiájában találtam őket. A Vakkacsában is vannak szellemes dialógusok, ismerek embereket, akik ezt állítják, csak - elismerem - nehezebb őket abszolválni. (Nem is gyerekek befogadásához vannak mérve.) Mert amíg a göröghöz nem szükségeltetett a mitológia előismerete, addig itt az Elektra (a Bornemissza-féle is), az Othello, a Tartuffe, a Három nővér és a Vadkacsa ismerete elengedhetetlen feltétel bizonyos nevetési inger kialakulásához, bizonyos humorképző elemek felismeréséhez. A láthatatlan aposztrófok befogadásához, élvezéséhez. Mármint, az nevet, aki tudja, hogy mi az az eredeti szövegtől elmozdulás iránya és lényege. 
Be kell valljam, itt tévedtünk talán Fodor Tamással, sok egyéb mellett, a legnagyobbat, hogy feltételeztük, lesz néhány háznyi ember, akinek mind az öt klasszikus drámából van érvényes - és fontos, valamennyire friss - olvasata. (Bár, e nélkül is befogadhatónak kell lennie az előadásnak, jöttünk rá a munkafolyamat során, s egy idő után törekedtünk is errefelé tolni a szöveget, az előadást.) Aki tehát nem érti, mi jelenik meg itt kifordítva, ellenkező előjellel, ironikus feltéttel, netán szarkasztikus aláhúzással az eredeti szövegekből, az a poénoknak csak a primer szintjét tudja kezelni - ez pedig, az allúziós humorszintet megcélzó alkotók számára komoly veszély, mi több, a komoly és komor vesztés esélyeit jelentheti.
A szerző nem fordít nagy figyelmet a stílparódiára - írja fulladozva, minden szereplő úgy szólal meg, ahogy a szerző megszólaltatja őket, állapítja meg. Egyetlen mozzanatot hagy ismét figyelmen kívül a fölényes bíráló, így önkényesen olyat kér számon az előadáson, amire az nem vállalkozott. Nem stílusparódiát ígér az alcím sem, hanem klasszikusok parodizálását. Ami, lehetne a stílusé is, de ha nem az, akkor nem annak hiányát kell a szerző szemére vetni. Szövegkönyvem elkészítésekor én a munkákban látensen megbújó, folyamatosan munkáló és munkálkodó szexualitás felmutatásával játszottam el, a „mi lenne, ha kibontanánk?"-szabadságával. Vagy nem szabad?
Kérdéseket tesz föl, amiket könnyű megválaszolni, kár, hogy neki kevésbé mennek az ilyen kézenfekvő feladványok. Vajon miért hívják Othellót Kandallónak, Desdemonát Duzzadt Minnának, Orgont Horgonynak, a Csehov-szereplőket Tuzenbasznak, Dolgának, Másznának, Rinának, Vérsanyinak stb.? - kérdezi. Csak hogy vicces legyen - sújt le, s látja is, hogyan fröccsenek szét szörnyű ökle alatt. Megsúgom, Othellót azért hívják Kandallónak, mert nyitott lény, aki egyfolytában vagy lángol, vagy füstöl, s mindez folyamatosan látható. Desdemonát azért hívják Duzzadt Minnának, mert állandó izgalmi állapotban van, tehát mindig duzzadt a pinája, ez okozza mindkettejük vesztét, nem csak Jago ármánykodása, az eredeti műben is. Orgont azért hívják Horgonynak, mert mindenbe beleakad, abba is, amibe nem kell, horgos orrát mindenbe beleüti, amibe nem lenne fontos beleütnie. Tuzenbachot azért hívják Tuzenbasznak, mert semmittevését csak a baszás gondolatával tudja elütni, halálát is elbaszott élete okozza. Olgát azért hívját Dolgának, mert egyfolytában dolgozik, munkamániás - úgymint, workaholic. Így mégsem hívható egy szereplő... Mása azért Mászna, mert valójában rámászna Versinyinre, rá is mászik, de kísérlete örök feltételes módban marad, ő a másznaság élő szobra. Rína a sorsában foglalt tragikomédiát hordozza, a sírás rívásra változtatása a nevében nyilvánvaló szerzői irónia, akkor is, ha ezt csak a szerző képes levenni. Vérsanyi a vérfasz szinonimája, a férfi, aki boldoggá tudná tenni a nőket, de agya helyén is csak egy duzzadásra képes hímvessző található, mint a katonáknak általában, illetve konkrétan. A Sanyi elnevezés a kemény katona-maszk mögött rejtekező pitiáner alakot, családi papucsot hivatott fölmutatni.
De talán, hagyjuk is ezt, csak felnyomom az agyamat, s így céljához ér majd velem az emberem. Na, még egy kicsit, mert nagy a gőz bent.
Mintha nem ugyanaz a szerző írta volna a két művet - hőbörög és hadonászik, nem látva a saját arcától az anyagára, de ez a kijelentés, hogy az előző kontextusban maradjak, vérfaszság. Ugyanis, ugyanaz a szerző írta, jól ismerem, ha nem vagyok jóban vele, sajnos, nem megy neki még olyan jól, hogy négerekkel dolgoztasson. Ugyanaz a szerző, csak máshogy, és bocsássa meg neki a nagynevű és -tudású bíráló, nem gondolta volna megismételni a Rettentő görög vitézt, bármekkora siker volt is, a Vakkacsát akarta most tojatni.
Persze, nincs baj, a siker a bábok miatt mégiscsak megvan, mondja a bíráló, nagyvonalúan megadva, ami a királynak (Stúdió „K") kijár. Azért, megnézném a - valóban kongeniális - bábokat e szar és erőletett szöveg nélkül bukdácsolni az üres térben. Nem nézném meg. Én nem tudom azt a lehetetlenséget megcsinálni, amit kritikusom könnyedén megtesz: egy előadás szöveg- és látványvilágát ragyogó elmeszikével leválasztani egymásról. (Mi lenne Zsótér új rendezésével a karfiol nélkül - tette fel a kérdést valaki a napokban. Nem lehet a kérdést így feltenni. Zsótér előadása nem létezik a karfiol nélkül, ahogy, és ez fontos, a karfiol se létezik Brecht ilyen-olyan szövege nélkül. Ilyen egyszerű - kellene legyen! Persze, az is lehet, hogy ezek a bábok, így, létrejöttek volna a szövegem nélkül, csak nem egészen vagyok az elképzelés birtokában, hogyan is...) Tudja ezt bíráló, de a mégiscsak létező előadás-sikert (ha nem is olyan siker, amit tolerálni tudna a emberünk) valahogy megindokolni kell. A bábok képezik a legkockázatmentesebbnek vélt területet az előadásban. Hogy (szerencsére) mennyire nem egyezményes (báb)színházi képződmények ezek, arról Németh Ica tudna beszélni.
Fodor is kap egy barackot a fejére, ő megrendezte volna, ha a szöveg nem lenne ennyire trágár és trágya. Rendező is felmentve, kipipálva. Marad az író, a szövegkönyv - aminek az alakulása, ennyit csak sejthetett a neves ember, közös munka volt Fodorral, a felmentettel, és ez nem a felelősség megosztása itt, hanem az öröm, hogy együtt dolgoztunk -; marad az anyagba agyagba döngölés.
Trágár kifejezésekről beszél a rajtam incesztust elvégző, altesti humorról stb, és itt kibújik a prüdéria szöge a fejemre húzandó zsákból. Ami azt illeti, sorolhatnánk a világirodalmi példákat arra, hogy az irodalomban nincsenek,úgymond (ahogy ő mondja),  trágár kifejezések, altesti humorok, nincs pornográfia, csak nyelvi vagy képi eszközök vannak valaminek a szolgálatában.
De, belefáradtam, abbahagyom. Hogy miért is írtam? Mert jól esett végiggondolni, mi lenne, ha ugyan csak vázlatosan, de egyszer (csk) válaszolnék egy olyasmire, amire válaszolni nem illik, nem szokás. Ezért is pimaszodnak el szóhasználatban, ítélet-kimondásban az érinthetetlenek.
Még csak annyit. Szegény Karinthy, szakad ki a kritikának nevezett perverzió végén a méltatlankodó felkiáltás az ítész szájából. Mitől szegény ez a Karinthy? Akinek a darabjait egyfolytában nagy sikerrel játsszák a magyar és nem magyar színházak, akinek a színház munkálkodása hamarosan el fogja halványítani Molnár Ferenc nemzetközi sikereit is. Vagy nem erről van szó? Csak nem azt történik, hogy egy színdarabot - már ha az, mert e mögé is kérdőjel tétetett - egy zsenge novellaciklussal hasonlít össze valaki? Netán stílparódiákkal? Hm. Immár nem csak tehetetlen vagyok, de tanácstalan is.

*

*

(szombat, 2009. december 12.)

Elmaradtam, de még élek. Elek főszerkesztő sárga lapot mutatott fel mulasztásaim miatt, megértem, de neki is meg kell értenie, vannak időszakok az ember életében, amikor nem akar híresedni, se magáról, se másokról. Pedig szándék volt, és van is, tehát az újabb blog íródik.

Dobó Katáról. Ez persze meglepő lehet, miért Dobó Katáról, s megdobogtathat nem kevés férfiszívet. Azért, mert. Vallomással tartozom neki, magamnak, gondoljuk végig, mi is ez.

Dobó a Lüszisztraté főszerepében bukkant fel Békéscsabán, szép vörös démon volt a színpadon, de Lüszisztraté figurájával számomra adós maradt. Lehet, hogy a szövegkönyv is ludas ebben, lehet, hogy a rendezés nagyolta el az alakítását, annyi bizonyos, hogy Arisztophanész bonyolultabbra és változatosabbra írta meg a szerepet.

Az is lehet, ha megmondom az őszintét, hogy a celeb-létbe átcsúszó színésznő-létség is zavart. Amit nehéz kikerülni. Talán, nem is érdekes.

Minden esetre, mindenki engem irigyelt, mert szomszédok voltunk két hónapig a színészházban, mindenki vihorászva rákérdezett, megvolt-e, meglesz-e, ha már ilyen szerencse ért, ahogy a férfiak - a civilek - elképzelik a színházak, színészházak belső életet, valaminek történni köll. Csalódást okoztam valamennyi kérdezőnek, az adott időszakban legfeljebb háromszor-négyszer láttuk egymást a lift környékén, valamivel többször a színházi próbákon, ha beszéltünk, szakmai dolgokról szóltak a beszédek, szerepértelmezésekről, próba-problémákról. Dobó el, szomszédom Szabó Lajos színész lett, már nem kérdeznek mórikálva, nem irigykednek palástolatlanul, holott Lajos úr remek ember, és egyre jobb alakításokban mutatja meg magát.

Jött az Elnöknők, Dorotty Szalma rendezésében, Szilágyi Mária és Parti Nagy Lajos fordításában. Nem így beszéltük meg az évadterv kialakítása során. Így alakult, tudtom és beleszólhatásom nélkül. Összeszorult a gyomrom, és rossz sejtések szálltak meg. Láttam Ascher rendezését a Kamrában, Pogány Judittal, Csákányi Eszterrel, Szirtes Ágival, revelációs előadásban. Bede Fazekas Anna, Kara Tünde és Dobó Kata játssza a három egyenrangú (fő)szerepet nálunk. Ezek fiatalok. Ráadásul, Dobó méretkezése filmen történt, ahol megint csak a szépsége és filmszínésznői fizikális adottságai domináltak, Schwab mocskos és könyörtelen. Szadista íróállat. Kara képességeit ismerem, a közelmúlt alakításai és valóban kijáró díjai megalapozzák a felé való bizalmamat. Bede Fazekast a rendező hozta, nyilván nem önmaga megbuktatására. De hogy kerül az asztalra Dobó Kata csizmája? A közönségbehozás miatt? De hát, a közönség át lesz verve! Ez a darab maga a színpadról lefelé küldött vad nyomor-terror! Sehol semmi szépelgés, testfelmutatás, erotika vagy humor. Az is nyomaszt, hogy az Elnöknők szereplői szerepük szerint vén picsák, ezek a színésznők meg szépek, ragyognak, messze nem elnyűttek, szétivottak, szétéltek, szétkudarcolódtak.

A bemutató előtt egy héttel megnézem az egyik összpróbát. Dorotty kutyái ténferegnek mellettem a nézőtéren, halálra idegesítve ezzel engem (a rendezőnek persze joga van a gyönyörű állatokat ténferegtetni, nem tudva, hogy ezzel szétnyomja az összes agyamat) a színészek időről-időre kétségbeesetten keresik a mondataikhoz tartozó arcot vagy mozdulatot, vagy épp a mondataikat, Mira János díszlet-elemei számomra követhetetlenül hol ide, hol oda húzódnak, szét, nyomát se látom a játék ritmusának, a ritmus játékának, szinte nézhetetlen, amit látok, hosszú és unalmas. Kitántorgok az Andrássy úti borozóig, a félelmeimet igazolva látom, és látom a nagy Pestről érkező nagy pesti kritikusokat, akik eleve a bukásra érkeznek, s hogy még határozottabbak legyenek ez irányú elvárásuk, már meg is nézték újra a nagysikerű pesti előadás video-felvételét (az akkori bemutató tájékán még nem dvd-korszakot éltünk, talán...).

A bemutató akkora pofon, amekkorát rég kaptam színházban. Az előadás fenn van, Bede Fazekas és Kara olyan pontosak, olyan jók és invenciózusak, hogy eláll a szám. Egy idő után képtelen vagyok tovább odafigyelni a zenekar unatkozó zenészeinek (az élő zene varázsa) packázásaira - rejtvényfejtés, belső zsebben matatás lapos tárgy után, sálkötés a dob fölött stb. a zenék szünetében -, magával ragad a színpad, és megjelenik azon a harmadik színésznő, a jelenés sorrendjében is a harmadik, de teljesítményben a másik kettővel egyenrangú, ha nem... Dobó Kata. Kata olyan csúnya, mint a bányarém, olyan öregre maszkírozták, hogy rossz ránézni, a rendezővel kitaláltak egy figurát, amelyik kissé elmeháborodott, de mindenképpen nyomi, hörögve hahog, csorog a nyála, dadog és felejt, nem tud rendesen járni, és csak markolássza, markolássza puszta kézzel a szart képzeletbeli eldugult lefolyókból.

Olyan erős a színpadi jelenléte, hogy belém szorul a levegő. Olyan erősek lesznek ezáltal ott hárman - és az által, hogy semelyik színészi oldalon nem tud elszökni a feszültség -, hogy már-már fojtogat a nézőtéren-lét.

A néző kötelező beleszerelmesedése a színésznőbe - megjelenik bennem. Amit nem tudott elérni a Miniszter félrelép film lenge ruhás lánykája, a Lüszisztraté vörös athéni nője, az ötvenhatos film forradalmár lánya, azt elérte ez a rút, lábát húzó, combját vakaró, vakogó, fejét és száját rángató görcs, korcs. Mert a nézői szerelem soha nem olyan, mint a szerelem. Egy estére vonatkozik, és a tárgya soha nem az a nő vagy férfi, aki a színpadon van, hanem az jelenség, amit vagy akit a nő vagy férfi megjelentet a színpadon. A nagy alakítás szerelme ez. Három szerelmem volt tehát a színpadon azon az estén, három lepukkant, nyomorú és nevetséges kis öregasszony, akik közül kettő végül gyilkossá válik.

Ja , és a negyedik, Dorotty Szalma, aki nyilván tudhat valamit, ha egy hét alatt rendbe rázta, amiről úgy tűnt fel számomra, az életben össze nem rázódhat.

Hogy bele tudjak kötni valamibe, kortyolgattam a Szeremlei-boromat a banketten, bele kell kössek a szövegbe. Parti Nagy Lajos az egykori bemutató idején revelációnak hallható partinagylajosságai helyenként kínosan modorosan csikorogtak, már-már elhiteltelenítve a szereplők beszédmódját. De ez nem a három grácia és a negyedik bűne. Leginkább a dramaturgé, aki nem érkezett meg időben a produkció mellé, hogy lássa és megoldást keressen ezekre. Konklúzió: egy fontos színésznővel többek lettünk az Elnöknők után. Milyen jó is, ha feladatot bízunk arra, akinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy akár élete végéig komolyabb feladatok megoldása nélkül is halmozhat sikert sikerre, elismerést elismerésre, rajongást rajongásra.

Na, valami ilyesmi. Isten hozott, Kata!

+

+

+

(péntek, 2009. november 20.)

A vers bennem nem íródik, hanem születik, mondja a költő.
Isten kinyilatkoztat, én megnyilatkozom, mondja az asztal mögött ülve közönségének a költő.
Úgy szeretnék szólni, hogy nem használok szavakat, vagy még úgy sem, mondja a költő az Írószövetség klubjának asztala mögött ülve.
Pillangók röpdösnek körül - gondolatok, mondja kötetbemutatóján a költő.
Földi jó nincs, mondja életéről egy kérdésre válaszolva a költő.
Az isteni állam polgára szeretnék már csak lenni, mondja a költő, aki lassan két évtizede, hogy átmenekült a háború elől Adáról Magyarországra - ahol azóta sem talált hazára.
A költőt Szűgyi Zoltánnak hívják.
Új kötetének címe: Pillangóversek.
A költő ritkán szólal meg. Nem ezért, de éppen ezért is, nagyon oda kellene figyelnünk rá!
Most is.
Hogy ne csak az isteni állam polgára akarjon még lenni, hanem isten földi állampolgára is... És ne fehérben és énekelve...
+
+

(vasárnap, 2009. november 8.)

Ezek a vasárnap délutánok! Olyan piszmogósak tudnak lenni. Ha nem vidéken vagyunk a felmenőknél, magányosan telnek el itt Pesten. Társas magányban. Feleségem a nappaliban vagy a konyhában, örök rendet tesz az örök rendtehetetlenségben, vagy főz holnapra a gyerekeknek, néha lop magának kis időt kuporgásra, olvasásra, Sára lányom valahol a lakásban, fekszik vagy a csudamasináját piszkálgatja, Judit vizsgára készül, ilyenkor nem lát és nem hall, és örökké csukott szobájából nem ad ki hangokat.
Reggeli együtt, ebéd együtt, gondolom, vacsora is együtt. Azután, ki ki a maga dolgára. Vagy, dologtalanságára. Rákóczi korával foglalkozom, a kurucokkal, már nem is vagyok annyira buta belőle. Levél-üzenet, Tóth Erzsinek Ratkó-díjat ítéltek oda. Örülök neki, szerettem Ratkót, Tóth Erzsit most is szeretem. Jó, ha olyanok kapnak díjat, akiket szeretek. (Tavaly Elek Tibor kapta, tőle is jött korholó levél az előbb. Vasárnap délután az embert azért a levelek is elérik.)
A Ratkó-díj kuratóriumi titkára, Antall István (gondolom, ő az aláíratlan laudáció szerzője) Arany János nevelt lányának nevezi Tóthot, és az Arctalan nemzedék legerősebb karaktereként tartja számon.
Az Arctalan nemzedék fölemlegetése most különösen szíven üt, ezen a délutánon. Egymásra torlódó holmijaim között Jankovics Gabriella Gammy elkallódott levelére bukkantam az előbb, amelyben egy másik elkallódott levelet küldött el. A sárgán sárga borítékon Halász-lakás van a nevem alatt feltüntetve, tehát, a Blaha Lujza utca 14-be írták a levelet, ahol pár évig albérletben laktunk a feleségemmel. Arany Sas-idők, hajnalban beállító és csak napok múltán arrébb álló barátok, akik közül - meg sem merem számolni hányan - többen már nem élnek. A legendás idők, hümmögök, amelyek, valljuk be, akkoriban nem is tűntek annyira legendásnak. A kézzel megcímzett borítékon 1979. szeptember 19-i a keltezés. A levelet kézzel írták, és Szolnokon adták fel, a Mikszáth utca 17. II. emelet 46-ból.

Kedves Tibor!
Egy kósza ötletem támadt, mit szólsz hozzá? Hallottam most egy fiatal előadóművész csajt, aki igen jól mondott verset. Sokkal jobban, emberibben, mint ezek a fatökű színészek. Debrecenben él, a neve Tilles Ágnes. Akkor támadt az alábbi ötletem, mikor hallottam. Mi lenne, ha összeszednétek egy csomó verset, ami kb. egy órahosszás műsort kitenne, méghozzá a fiatal nemzedék java terméséből valami markáns koncepció alapján válogatva, a Társaság tetszése szerint. Olyanoktól, akiket vállaltok, akikkel szívesen szerepeltek együtt. Ebből csinálna egy műsort, komplett előadóestet Tilles Ágnes, ezt boldogan vállalná. Mi itt a környéken biztosítanánk neki egy csomó fellépést, gondolom, szerepelhetne Mozgó-esteken is, stb. Szóval erről kérdezem a véleményedet, illetve a többiekét is. Majd megírod.
Jövő héten megyek Pestre, a Mozgóhoz is, lehet, hogy találkozunk. Csütörtökön este lehetséges, hogy tiszteletemet teszem a Társaság asztalánál a Hungáriában. Akkor majd beszélünk.
Barátsággal üdvözöllek, Szolnok, 1979. IX. 18. Körmendi Lajos

Ennyi a levél. Hirtelen nagyon sokat mond el arról, mennyivel sűrűbben éltünk még akkoriban. Bennünk volt, hogy akartunk lenni. Nem tudom, Tilles Ági, akivel a közelmúltban egy kiállítás-megnyitón találkoztunk Szombathelyen, megcsinálta-e a vers-estet.  Nem tudom, összeszedtük-e a verseket. Nem tudom, egyáltalán megmutattam-e a levelet a többieknek. Többieken a Csütörtök Esti Társaság tagjait értette Lajos, a Társaság a Hungária (hajdani New York) (most nem tudom, mi éppenséggel) Kávéházban ülésezett, ahogy az a nevében is benne volt, éppen csütörtökönként. S kik voltak a többiek? Talán az Arctalan nemzedék tagjai. S hogy ezek kik voltak? Ki tudta akkor? És ki tudja már vagy még? Mindenesetre, abban az időben, pedig se mobiltelefon, se ímél nem volt még, meg tudtuk keresni, találni egymást. Levélben, utcai hívással, avagy, csütörtökön egyszerűen bementünk a Hungáriába, ahová ma már nem hogy be se merném tenni a lábamat - be se engednének. Néha kérdeznek fiatalabb pályatársaim, milyen volt akkor. Hát... ilyen is. Vagy, ilyenszerű...

+

+

+

(szombat, 2009. október 31.)

Sok, kicsit sok nagyon. Lehetnék büszke is, de inkább megvisel. Nem áll rá a lelkem, kimerült vagyok, ráadásul meg is fáztam. Az ember nehezen viseli a kudarcot. Sokkal nehezebben, én, el a sikert.
Négy színházi bemutató egy hónapon belül. Ez akár siker is lehet.  Az kell legyen, az eszemnek. De a szervezetem, az idegrendszerem, az agyam vergődik, menekül, fel-felbukik közben.
Szegeden, szeptember legvégén, a Kövér Béla Bábszínházban kezdődik a sor. Semmit se tudtam róla egy értesítésen kívül, melyben az állt, hogy lesz, az interneten nem találtam adatot arról, ki rendezi, ki tervezi, ki viszi véghez. Végül kellemes csalódás a Színház a Kíváncsi Hörcsög Fogadóban darab előadása, Kövér László, igazgató könnyed rendezésében, Mátravölgyi Ákos szellemes tervezésével, a színészek ízléssel végigvitt komédiázásával. Jó tempókkal épül a játék, átjönnek a szóviccek, fordulatok, ismétlések, dolgoznak a helyzetkomikumok, sok invencióval megy, aminek mennie kell, vagy lehet.
Október elején bemutató a Stúdió K-ban. Egy évvel a Rettentő görög vitéz rettentően sikeres - milyen jó ezt leírni - menetelésének kezdete után. Bátorság, elvakultság vagy ostobaság. Vagy, csak szeretünk dolgozni Fodorral. Vakkacsa tojások. Itt más a helyzet. Tamással szinte a darab bemutatójának a napjáig együtt dolgozunk a szövegen, a szituációk kialakításán, az anyag letisztításán (tizenegy hónapon keresztül!!!). Szophoklész-Bornemissza, Shakespeare, Molière, Csehov és Ibsen parodizálva, kigúnyolva, zárójelbe téve, felszíni átfestésekkel, mély- és szétfúrásokkal - szigorúan tizennyolc éven felülre. Fodor nyilatkozik egy rádiónak. Most képzeljék el, mondja, itt van az e heti Élet és Irodalom a kezemben, benne egy oldalnyi Zalán-haiku éppen. Nehéz fölfejtegetni őket, hosszú, kemény és kíméletlen szellemi munka. Most gondolják el, hogy több ezer ilyen haikut kell egyetlen este egy előadásban egymás után, irgalmatlan tempóban abszolválniuk... Belegondolni is rossz. Aki eljön, az nevet, hatalmasan kacag, ez a fontos... Legfeljebb hazafelé menet, vagy otthon fejteget föl, abszolvál és utóabszolvál, de nem kötelezően ezt se.
Piatra Neamtban azt a Katonák, katonák című darabomat adták elő a múlt hétvégén, amelynek ősbemutatója pár évvel ezelőtt Székelyudvarhelyen volt, Pinczés István rendezésében (botrány ez előadáson Debrecenben, Kisvárdán...). Akkor és ott határozta el Szabó K. István rendező, hogy ő is megcsinálja valahol, valamikor, máshol és máshogy ezt a darabot. Megcsinálta egy moldvai ékszerdoboz-színházban, az ottani román színészekkel, szintén nagyon erős előadásban. A darabot George Volceanov fordította le számára, ő ma a románok első számú Shakespeare-fordítója (mellesleg, Volceanov ültette át román nyelvre az és néhány akvarell című verseskötetemet is).
Betegen érkezem meg Piatra Neamtból, de nincs idő megállásra, fekvésre, már Kecskeméten vagyok, ahol a Csipkerózsika című Grimm-átdolgozásom összpróbáját nézem, Réczei Tamás rendezésben. Minden darabnak megvan a maga sorsa, a Csipkerózsikáé is egészen különös. Szívós Károly kért fel annak idején a Kolibriban egy bábdarab megírására a Grimm-meséből. A darabból Kiszely Ágnes színházában, a Cirókában rendezett előadást. Ezt látta Molnár Piroska, aki a kaposvári színházban élőszínészekkel és Kacsóh Pongrác zenéjével képzelte el a versben megírt játékot. (Ekkor tudom meg, hogy Kacsó a János vitéz híressé vált zenéit és dalait eredetileg egy bukott Csipkerózsika-darabhoz írta. A bukás után a jobbnak vélt dallamokat - kék tó, tiszta tó... stb. - átmenti a Petőfi-mű alapján készült adaptációba.) Most pedig, a fiatal rendező jóvoltából, ismét visszakerül a hajdani munkám Kecskemétre, de most nem a Cirókába, hanem a Katona József Színház nagyszínpadára.
Az összpróba ígéretes, Réczei jól és kedvvel, jókedvű színészekkel dolgozik a szövegen. Kedden bemutató. Zötyög velem a vonat Cegléd felé, Abony felé, élőim és halottaim felé. Beteg vagyok. Teli vagyok kifáradással, remegéssel, csontomig átfáztam, és átjár valami ismeretlen okú vagy eredetű félelem. Jó lenne örülni egyszer, örülni annak, ami van, vagyok, amivé tesznek - magamnak, akitől néha olyan messzire ellököttnek érzem magamat. Olyan jó lenne egyszer, még, teli szájjal nevetni!

(Szerda, 2009. október 14.)

NO-NÓRA. YES, HELMER. NO-HELMER. YES-NÓRA. NO, HELMER! NO HELMER. De hol mi lesz a no-yes-Nórával? Nézem a tokiói Natori Színház előadását a Jókai Vigadójában. Öszvérprodukció, no-színészek és a modern színészet eszközit használó művészek a színpadon. A vegyítés ötlete revelatív, ám, már maga az ötlet tartalmazza önmaga kiáltóan erős közhelyét. Nórát nem egy, hanem két színésznő játssza. Az egyik, a no-Nóra ruháiban, álarcával és eszközeivel ellátva, a másik a modern Nóra, fekete pulóver, fekete szoknya, utóbbit időnként fellebbenti Rank doktor, már csak a harisnyajáték miatt, a szerepet játszó lány sárga - vagy arany? - kendőt köt a derekára, mintha egy utcán flangáló tini lenne, és nem akarná, hogy a seggét bámulják elhaladtában az idősödő bácsik. A két Nóra, nyilván, együtt mutatja fel a Babaház lakójának szolgai és lázadó lényét, a néző onnan tudja meg, mi zajlik Nórában, amikor zajlik valami a két énje között, hogy vagy a bölcs beletörődős no-maszkos alakja, vagy a fiatal lány atletikusan mozgó lénye állítódik a színpad centrális pontjára, játszik közelebb hozzánk.
Mori Micuja rendező két színésze remekül megérzékíti Nóra kettős-állapotait, a belső küzdelmet kívül megküzdetve velük a láthatóban (megjegyezhetjük, a no-Nórát egy hetvenes éveiben járó férfi alakítja kiválóan, robbanékonyan és zseniálisan), jellemfejlődést azonban ez a forma nem tud felmutatni. Csak jellemváltozást. A no-alakokhoz kialakítható viszony is darabosabb, merevebb, mint egyébként lehetne, ez időnként ijesztően jó, máskor hiányokat szakít a nézőben. Zseniális például Helmer halálosan merev mozgása és kéztartása, érzelmekre képtelen, álarcszerű festett no-arca; maga a tipegő, (meg)hajlásra képtelennek tetsző figura, aki szoborszerűségével, egy hangon tartott beszédével Nóra félelmetes ellenfelévé növi ki magát - nem a kis törtető pöcs-hivatalnokot látjuk rendelkezni és ítélkezni, mint norvég kollégája esetében, hanem egy változásra és változtatásra képtelen szomorú despotáét. Az ő figurájához mérve súlytalan és bizonyos szempontból koncepción kívüli mind Rank doktor, mint Krogstadt modern színházi formákra húzott alakítása.
Az ősi és a modern megütköztetése a hagyományos és modern színjátszás eszközeivel feltétlenül izgalmas kísérlet, izgalmasabb, mint ha láttunk volna egy „igazi" no-színházi előadást, vagy egy japán modernszínházi Nórát.  A színpadi reveláció kedvéért még annak az apróságnak nem nevezhető észrevételtől is eltekinthetünk, hogy a forma követelményeinek súlyosan áldozatul dobódott az írott Ibseni mű: szereplők vesztek el és ki a játékból, helyzeteket kórussal helyettesített a rendező, magyarán, az eljátszást az elmondás epikus színház (megengedőbben, a görög tragédiák kórusokat használó színpada) felé elmutató gesztusok váltották föl.  Magyarán, Nóra-zanza érkezett meg befogadói tudatunkba egy izgalmas, általunk alig ismert, ha ismert is szokatlan és sok pontján érthetetlen vagy fölfejthetetlen japán szertartásszínházon keresztül.
A lényeg fönt van a színpadon, mondja a remek, rendkívül pontosan lejátszott előadásról kifelé jövet a tanítványom. Elgondolkodom rajta, mint teszem valahányszor, amikor nagybátyám beszélgetéseink egy-egy pontján, két pohár bor között, váratlanul csak annyit mond: lényeg a lényeg. Már csak ezt kellene eldöntenünk, miben mi a lényeg, és a lényeg azonosítható-e azzal, aminek a lényegiségét képezi, tehát, az ami lényeg-e, illetve is-e egyben.

(vasárnap, 2009. szeptember 13.)

Vissza az emlékezet gépén Lisszabonba, rendezgetem a fényképeket a laptopomban. Néhány fotó a Berardo Gyűjteményből, melynek a címe valami ilyesmi: Kockáztasd a valóst, vagy inkább: A valóság kockázata, amelynek a pontos címe amúgy Risk the Real, megállít. Akkor is, most is el kell tűnődjem rajtuk, vagy inkább fölöttük. „A Berardo Gyűjtemény Múzeumában fellelhető műalkotások sokszínűsége megmutatja, hogy az alkotók milyen mértékben fordították a mimézist - a valós utánzását - saját maga ellen változatos eszközökkel, mint például a visszavonulás, az irodalmiság, illetve az elkülönbözés. Azáltal, hogy magába foglalja az építészeti, nyelvészeti, szociális és politikai szerkesztésmódokat, az alaknak az előbb említett új céljai túllépik a már megszokott figuratív-absztrakt, illetve realizmus-idealizmus dichotómiákat." - olvasható az eligazító brosúrában. Hát, el vagyunk igazítva.