Bene Zoltán

Materialista mítoszok

Szathmári Sándor neve, ha ismerősen cseng, akkor az leginkább az 1941-ben megjelent Gulliver utazása Kazohiniába című gulliveriádájának köszönhető, amelyért Karinthy Frigyes (a szerző  amúgy neki ajánlotta regényét) - amint azt Keresztury Dezső írja egy helyen - „odaadta volna minden ilyen szándékú művét". Szathmári (polgári nevén Szathmáry) egyébiránt gépészmérnökként kereste a kenyerét, ám társadalmi kérdések legalább annyira foglalkoztatták, mint technológiai érdekességek. Első nagyszabású műve, a Hiába címet viselő regénytrilógia jóllehet úttörő munka volt, megelőzte Orwell kommunizmusról szóló disztópiáit, évtizedekig mégis kiadatlan maradt, mert mikor elkészült vele, nem vállalta föl, később pedig politikai okokból gondolni sem lehetett a megjelentetésére.

A második világháborút követően említett gulliveriádája Kazohinia címen többször is napvilágot látott, mindannyiszor (részben a cenzúra, részben írói önkezűség által) módosított változatban. Emellett eszperantó nyelven közölték elbeszéléseit, s a hetvenes évek elején adta ki a Gondolat egy fantasztikus novellagyűjteményét magyarul, Gépvilág címen. Eme fantasztikusnak aposztrofált novellákat csakugyan lehetséges sci-fiként olvasni, ám filozófiai traktátusnak vagy parabolának éppolyan jogosan tekinthetjük őket, mint (science) fiction-nek - Szathmári ebben is hasonlít két nagy (felvállalt) elődjéhez, Madách Imréhez és Karinthy Frigyeshez.

A Gépvilág és más fantasztikus elbeszélések című kötet képes fantasztikus élményeket szerezni az olvasónak. Zseniális, ahogyan a Püthagorasz című elbeszélésben lelepleződik a politika valódi viszonyulása a kultúrához; ahogyan Atlantisz utolsó napjainak groteszk abszurditását megismerhetjük a Hamis jós olvastán; vagy ahogyan a Tökéletes alattvaló keserű végkövetkeztetésével szembesülünk. Voltaképpen valamennyi történet a hatalomról szól, kíméletlen leleplezéssel, éleslátással, s a fantasztikum máza nagyon is reális tartalmakat leplez.

Szathmári néhol krónikás hangnemet üt meg, máshol a legendák, mítoszok világába vezeti olvasóját, miként Káin és Ábel című történetében, amely egy ősközösségi társadalom képével indul: a testvérek vadászok, egyben egy-egy nagycsalád fejei, akik a kardfogú tigris ellen összefogva jönnek rá arra, hogy együttesen könnyebben boldogulnak. Békésen, nyugodtan él együtt Káin és Ábel nemzetsége. Mígnem a kígyó, megunván paradicsomi magányát, felkeresi Káint, és csak annyit kérdez: nem fél-e Ábeltől? Káin nem is érti a kérdést, mire a kígyó sejtelmesen elárulja neki, hogy Ábelék több fegyverrel bírnak, mint Káin emberei. Ezt követően a hüllő Ábelhoz megy, „és elmondja ott is ugyanezt Káinról."  És ezzel a gyanakvás és a viszály magvai elvettettek. A történet ettől kezdve a gyanakvás légkörében zajlik, majd óhatatlanul kenyértörésre kerül a sor, a csetepatéban Ábel elesik. Káin megsiratja, majd kihirdeti a békétlenség végét, valamint azt, hogy ettől fogva, aki nem alkalmazkodik a közösség szabályaihoz, annak büntetés lesz a része. Csakhogy addigra a viszálykodás már az emberi faj sajátjává válik: Hánok, Káin fia apja beszédéből a zsarnokság összetéveszthetetlen jegyeit véli kihallani, újabb harc következik hát, melyben Hánok emberei agyonverik Káin híveit, köztük magát Káint. Kisvártatva azonban megjelenik Hánok ellenzéke is, s Hánokot ugyanolyan zsarnoknak látja, mint ő korábban az apját. Hánok ellenfelei szerint „az emberi természetet kellene megváltoztatni, hogy maga a gyűlölködés szűnjön meg." Hiába vélekednek azonban így, ők sem tesznek másként, mint elődeik: ellenségképet alkotnak - ezúttal Hánok szőkeségében találva meg a hibát a maguk barnaságával szemben. Szathmári sajátos, fanyar, karinthys humorát érjük tetten ebben a végkifejletben, egyszersmind az erőszak örök, megállíthatatlan körforgását. Csak a retorika változik, a célok és az indíttatás állandó.

Szathmári történeteiben nagyszerűen kombinálja a mitologikus elemeket a (történet)tudomány eredményeivel, s ezenközben új mítoszokat teremt, amelyek egyikében Atlantiszt saját szűklátókörűsége pusztítja el, másikában Püthagorasszal kisszerű politikusok játszadoznak, a harmadikban Kolumbusz küzd reménytelenül a sötét babonasággal, a negyedikben Káin és Ábel miben sem különböznek egymástól (igaz, ezáltal szimbólumokként sem értelmezhetőek, cserében viszont maga az egész történet válik szimbólummá, parabolává), és így tovább.

Szathmári novellái olyan mítoszok, amelyek mögül materializmus és racionalizmus sejlik elő, s ez a paradoxon önmagában állandó feszültséget biztosít a szövegekben. Leginkább úgy tekinthetünk rájuk, mint az emberi alaptermészet mitikus paraboláira: sokat árulnak el rólunk, magunknak.

Szathmári Sándor: Gépvilág és más fantasztikus elbeszélések, Budapest, Gondolat, 1972