Megkérdeztük Kemény Istvánt

A Magvető Kiadó honlapja szerint Kemény István az új Utas és holdvilágot írta meg a Kedves Ismeretlen című nagyregényével, amit titulálnak nevelődési regénynek, kalandregénynek, történelmi regénynek is. Ezen kívül szintén a Magvetőnél jelent meg Bartis Attilával közös könyvük, az Amiről lehet. Egymást kérdezik benne, három beszélgetést tartalmaz.

Bartis Attilával nemrég készítettem interjút a BárkaOnline-ra, vele személyesen tudtam beszélgetni, de most ön Berlinben van, úgyhogy levelezünk. Mit csinál ott?

Egyéves DAAD-ösztöndíjat kaptam. Ezt arra a célra adja a német állam, hogy művészek, írók, tudósok a világ minden részéből komolyabb ideig anyagi gondok nélkül dolgozhassanak Berlinben. Talán nem is kell részletesebben ecsetelni, hogy mekkora csoda egy ilyen lehetőség önmagában is, hát még egy magyar írónak. Hogy mit csinálok? Teszem, amit a DAAD kér tőlem: írok, olvasok, töröm a fejem: dolgozom. 

Nagyon izgalmasnak találtam a beszélgetőkönyvet. A műfaj egyébként is igen képlékeny kereteket ad. A könyv elején írják, hogy ez nem egy „rendes beszélgetés", később kiegészítették, több beszélgetésből szerkesztették. Honnan jött az ötlet, a beszélgetéseké, és hogy könyv legyen belőle?

Bartis Attilával sok évvel ezelőtt egyszer már nekifogtunk, hogy írásban is elbeszélgessünk egymással a világ dolgairól, ne csak mindig szóban. Aztán 2006-ban lódult meg újra a dolog, amikor a litera című irodalmi portál gyakorlatilag ugyanezt az ötletet vetette fel nekünk: beszélgessünk egymással a Nagyvizit című rovatukban. Ezután készült két anyag 2006-2007-ben, amik meg is jelentek náluk. Ezeket a szövegeket vettük elő Attilával most 2010-ben, miután közös kiadónk, a Magvető felkért minket a beszélgetőkönyvre. Átírtuk mondatról mondatra, kibővítettük új témákkal, kiirtottuk a fölösleget, egyszóval könyvet írtunk belőle.

Ha még nem tudta volna az olvasó, az Amiről lehet-ből kiderül, hogy ön és Bartis régóta barátok. Szerzőtársa azt is kiemelte, hogy ennek a barátságnak nem az irodalom a kulcsa, bár kettőjük közt nyilvánvalóan megkerülhetetlen. Mi a véleménye erről?

Nem a kulcsa, csak az alapja. Vannak számomra rendkívül kedves írók, költők, akikkel nem lettünk barátok a kölcsönös szimpátia ellenére: mindkét oldalról elég egy-egy mosoly, ha néha találkozunk: megvagy, hálisten. Másfelől én igazi barátságot soha nem tudtam kötni olyasvalakivel, akit egyáltalán nem érdekel az irodalom. Egy barátsághoz sok minden kell: hasonló világlátás (vagy éppen egymást kiegészítő), hasonló lelki alkat (vagy éppen hogy ellentétes), harmónia (vagy éppen az állandó, erős feszültség). De hogy mi a kulcsa egy barátságnak, nem tudom. Ez éppen olyan titokzatos (sőt, talán titokzatosabb), mint a szerelem. Mi a kulcsa a szerelemnek?

Érdekes volt közös pontokat felfedezni az életükben, életművükben. Például a múlt, a család, a történelem mindkettőjüknél hangsúlyos. Gondolok most itt arra a sok-sok kazettára, amiken a nagynénje meséli el önnek a család történetét.  A Kedves Ismeretlen is ebből az anyagból táplálkozott - és készül egy újabb regény...

Mostanában mindenütt azt hallani, hogy egy minden mást elnyomó jelen időben élünk. És hogy a fiatalok pláne, sőt, egyre inkább. De ez csak a felszín: minden embernek (majdnem mindegyiknek) igénye van múltra, családra, történelemre. És ha nem kapja meg, mert vacak és semmilyen a múltja, rég szétesett a családja, és a kémia érdekli, nem a történelem, akkor egyszer csak átmenekül egy másik világba: keres magának virtuális múltat, családot, történelmet. Megtanulja fejből a Harry Pottert vagy A szilmarilokat. Vagy ha író, például fantasyt ír. Én átéltem a huszadik század harmadik harmadát, van egy súlyos, de szép múltú családom, és nem a kémia érdekel, hanem a történelem. Semmi okom nem volt tehát, hogy ne ezekre alapozzam a Kedves Ismeretlent. Ami ettől még nem lett önéletrajzi regény, nem lett családregény, nem lett kalandregény, hanem csak regény. Nekem egy regény mindenről szól. Magamról, családról, történelemről, fantasyról, az egész világról (a kémiáról is). Ilyesmit akartam a Kedves Ismeretlennel, és az új regényemet is ilyennek szánom, ami bizonyos szálakon folytatása lesz az előzőnek.

Mit szól ahhoz, hogy ifjabb generációk példaképe? Hogy ihlet és hivatkoznak önre? Például Király Levente írt egy verset, amelynek szintén Egy nap az élet a címe. Az ön verse egy osztálytalálkozó nyomán született, és ő ebből mottóul választott egy fél sort: „Bolyongásvégi nagy türelmet", de kiszakítva az eredeti kontextusból saját versében újabb értelme lesz, olyan, mint egy kívánság. Király Levente egy interjúban azt mondta nekem, hogy nagyon nagyra tartja az ön versét, és hogy ez a három szó az egyik legnagyobb, amit valaha magyarul leírtak, mert benne van az Odüsszeiától kezdve valami nagyon komoly férfi tapasztalat... Mit szól ehhez?

Jó ezt hallani. A nagy dicséretet persze, de azt is, hogy nem vagyok félreértve. Mert egy olyan fajta igényességgel írok, ami akár gőgnek is tűnhet, bár nem akar az lenni: szóval, hogy tényleg azt a már emlegetett minden-t kell megcélozni. Versben, regényben. Az élettől a halálig és vissza. Ha pedig a minőség a kérdés, akkor a mérce a legnagyobbak: Homérosztól Joseph Hellerig és Tolkien-tól Petri Györgyig. Király Levente ezt a törekvést is értékeli a versemben, és ettől esik a dicséret különösen jól, mert tényleg ezt szeretném. A legkomolyabban venni a mai irodalmat. Sőt, felemelni (még feljebb, mert amúgy meglehetősen fent van!). Ha ezt jelenti a „példaképség", azt örömmel vállalom, és igyekszem megfelelni.

Hogy alakul, hogy néz ki most ez a „bolyongás végi nagy türelem"?

Nem sok van belőle, de erősen remélem, hogy még bolyongás közben vagyok...

(Szepesi Dóra)

Főoldal