Lanczkor  Gábort kérdeztük  az elementáris zuhatagokról, erotikáról, közös festményekről

A Lanczkor-vers töményszesz, párlat, nem pedig limonádé. Elementáris zuhatagok... költészete folyamatos fortissimo: sűrített, tobzódó, mozgalmas képek és zeneiség, nem a csilingelő, hanem a wagneri, rézfúvós fajtából. - jellemzi a Bárka kritikájában Molnár Illés a Fehér daloskönyvet.  Dunajcsik Mátyás A Tiszta ész kötethez pedig azt ajánlja, hogy súlyos, többszöri olvasásra való. Harmadik verseskönyve, a Vissza Londonba, Mészáros Sándor szerint, a művészet egyetemes jelrendszerének megragadásáról szól.

- Nagy erők mutatkoznak a verseiben, ez való igaz. Elgondolkodtat, hogyha ilyen fiatalon ez van, mi lesz később? Ön milyen utakat lát maga előtt?

- Egy ideje (mondjuk legalább másfél éve), azért tudatosan is törekszem arra, hogy amennyire lehet, gazdaságosan használjam az írásra szánt napi energiámat és a versbe való indulataimat - lehet, hogy ez most kissé öregesen hangzott, nos, annyira azért nem komoly a dolog, de azért sokkal inkább távlati tervekben (is) kezdtem gondolkozni, mint az korábban jellemző volt rám. A vers mellett intenzíven foglalkoztatni kezdett a prózaírás is, amely eleve egy másfajta, sokkal inkább a pontosan adagolt napi energiafelhasználásról szól, legalábbis számomra. Első kisregényem el is készült időközben, s kiadásra vár.

- Erőteljes az erotika ábrázolása, például A kis rozsdafarkú-ban, az úgynevezett tabuszavak is benne vannak. Egyébként szerintem önnél, ha egyáltalán erotikáról van szó, ez valami teljesen új megközelítésben történik. Érdekes ezeknek a szavaknak az esztétikája. Lator Lászlóval beszélgettem nemrég a versei kapcsán erről, aki egy jóval idősebb korosztály képviselőjeként szintén használt a verseiben obszcén-szakrális szavakat. Úgy véli, hogy mostanában sok költő hajlamos szabadszájúan írni, mert annak keletje van, de az nem erotikus költészet. Hozzátette, hogy bár az erotika megítélése kultúra és, korfüggő; ő mindig azt próbálta meg, hogy a költészetében a szeretkezés részletei visszakapják ősi szépségüket. Későbbi lírájában az erotika egyre inkább ellenpontja a halálnak, valami menedék a pusztulás ostromgyűrűjében. Az ön generációja, és ön hogyan látja ezt a kérdést?

- Hát, először is szerintem az én generációm számára ezek a nyelvi elemek, amelyekre kérdésében utal, már nem jelentenek semmiféle tabut, sem íróként, sem befogadóként. Hogy egy közhellyel érveljek, tudomásul kéne venni, hogy a nyelv egy élő, dinamikus organizmus, ezért egy harminc alatti író 2009-ben születő művében azoknak a kifejezéseknek a szerepeltetése, melyek egy idősebb írógeneráció tagjainak esetleg még kérdésesek és problematikusak voltak és azok ma is (nem is szólva a cenzúra egykori kényszeréről), nos, számunkra ezeknek a használata, ha nem is problémamentes, mindenesetre talán kevésbé görcsös. Miért ne használhatnám versben is a fasz, pina, baszni szavakat, ha olykor bizony még a hétköznapi érintkezésben is használom őket, én ugyanúgy, mint a velem egykorúak jelentős részhalmaza, írók és nem írók egyaránt? Szerintem álszentség ezt nem figyelembe venni. Természetesen vannak sokan a fiatalok között, akiknek az élőszóbeli nyelvhasználata egy oldottabb beszédhelyzetben is közel áll egyfajta eszményi tisztasághoz, s a magam részéről tisztelem is ezeket, ahogy, tegyem hozzá, az én verseim között is találhatóak szép számmal olyanok, melyek egy emelkedettebb nyelvi karakter megvalósítására tesznek kísérletet. Hogy a hosszú kérdés további részére válaszoljak, Lator Lászlónak abban feltétlenül igaza van, hogy a fenti szavak reflektálatlan használata valóban nem vezet sok jóra. De, hogy még egy közhelyet hozzak fel, ez mással is így van a művészetben; ha valami idegen testet épít be a ember, nem árt, ha valami módon rávilágít az idegenség jellegére is.

Ami az erotika versbe emelését illeti, azzal (a határos pornográfia mellett, pl. akár a fent idézett versben, akár a Folyamisten című szövegemben) valóban tettem kísérleteket, s általánosan talán annyit mondhatok, előzetes célkitűzéseim között ezzel kapcsolatban kiemelt helyen szerepelt, hogy a megszólalásom lehetőleg mentes legyen mindenfajta érzelgősségtől és üres esztétizálástól.

- Köteteiből kiírtam néhány idézetet, azzal a megjegyzéssel, hogy  „szép!",  például a Kereszt ciklus-ból az Első versből, amikor Ádám szájába magot tesz Séth, és fa nő belőle: „Dús lombjában ezer madárcsalád lakott, gyümölcséből ezernyi vándor belakott." S a történet megy tovább: fahíd majd Krisztuskereszt lesz belőle. A szépség kedvéért még egy idézet: „És szerelme majd megadja magát" Szerintem a szépségnek is új nézőpontjára talált rá. Lehetséges ez?

- Őszinte örömmel hallom a véleményét. Még ha ezt manapság egészen ritkán is fogalmazzuk meg így, véleményem szerint az irodalom és általában a művészet mindenkori céljai között kiemelt helyen kéne, hogy szerepeljen egy bármifajta szépségeszmény megvalósítása. Hogy sikerült-e új nézőpontot hoznom e téren, azt hiszem, nem az én tisztem eldönteni. Általánosságban még az előző válaszom végével tudnék itt is érvelni: a célom egy érzelgősségtől és üres esztétizálástól mentes megszólalás lett volna, legyen bár szó az idézett vershelyeken is egy klasszikus szépségeszménnyel határos minőségről.

- Versei festőiek, filmszerűek, erőteljesen láttatnak. Olyannyira, hogy legutóbbi kötetét - Vissza Londonba - a National Galleryben és a Tate Modernben lévő képek ihlették. (A kötet képei megtekinthetők a lanczkor.blogspot.com oldalon, úgyhogy olvasás közben lehet képet is nézni, ám van, hogy csak a könyvet tudjuk magunkkal vinni.) Van köztük van Gogh, Caravaggio, El Greco, aztán Beuys, Mark Rothko, de olyan is, ahol a festő és a cím helyett csak azt említi, emelet, földszint, vagy éppen a képtár ablaka, amin át a Temzét látja. Az átlag képtárlátogatóhoz képest, ön hajlandó adni a képnek annyi figyelmet, hogy az elmesélje magát, - netán azon túl, valamit felhozzon a tudatából. Hogyan alakult, hogy festményeket versesít meg?

- Az azt hiszem, már az első és a második verseskötetemből is kitűnik, hogy számomra a képzőművészet már elég régóta az irodalomnál lényegesen fontosabb inspirációs forrást jelent. Klasszikus irodalmi ihletésűt a Zrínyi-ciklust leszámítva csak elvétve talál a verseim között, míg a képzőművészeti témáknak már az említett két kötetben való túltengése miatt is jutottam arra a következtetésre, hogy megérne a dolog akár egy egész könyvet, pláne, hogy így kiírva magamból a klasszikus képleíró tematikát annak a veszélye is nagyobb eséllyel kerülhető el, hogy kifárad a költészetemben ez a vonal. Hosszabb londoni tartózkodásom aztán a város fantasztikus képtáraival nagyszerű alkalmat adott a terv konkrét megvalósítására.

- „Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan." - idéz Molnár Illés Márai Füveskönyvéből, mintegy útmutatónak, hogyan kell ezeket a szövegeket olvasni. Szeretném elmesélni, hogy a nyaralásra elvittem magammal a Vissza Londonba kötetet és mutattam a társaság egyik fiatal tagjának. Ő a tartalomjegyzéket nézte először, hogy olyan képet válasszon, amit ismer: így az Andy Warhol: Nagy villamosszék című vershez lapozott, ami ennyi: Egy szék. - Provokatív, konkrét és ütős... Ennél szűkszavúbban írni alig lehet. Minden kép valahogy így mutatkozott be? Kérem, áruljon el egy-két műhelytitkot!

- Igazából, amikor dolgozom, igyekszem tudatosan és koncentráltan naiv maradni; a lehető legkevesebbet foglalkozni a szöveg későbbi lehetséges befogadási módozataival. Ilyen értelemben tehát, azt hiszem, nincsenek műhelytitkaim. Amikor már szaporodtak a kötet versei, láttam persze, hogy nahát, mennyi egészen rövid mondat van a szövegekben, meg hogy az írásjelek közül jóformán csak pont és vessző szerepel, s ennek aztán visszamenőleg is levontam a következményeit. Az, amit utólag magam is a kötet erényének érzek, hogy a legtöbb szöveg nem tapad szorosan a képekhez, illetve hogy lényegében jelentős részük műfaji értelemben nem is olvasható klasszikus képleíró versként, ez is csak félig-meddig volt tudatos, illetve csak a kötet írásának végső stádiumában lett egészen az.

- Talán nem véletlenül éppen a műveiről, az jutott az eszembe, hogy egy közös festmény részesei vagyunk: a versolvasó belső képét inspirálja a szöveg, meg az épp aktuális fizikai és szellemi környezete. Lehet, hogy ez a figyelemmel van kapcsolatban? Lehetséges, hogy ön is egy ilyen közös festményt óhajtott „festeni" azzal, hogy a mesterek festményeibe belefest a szövegeivel? Ahogy az olvasó, a maga olvasatával. Mi a véleménye erről?

- Igen, ez is egy lehetséges olvasata a verseknek. Utólag azért is tartottam szerencsésnek, hogy a számomra oly fontos vizuális kulturhagyomány szétírása a könyvemben ilyen szubjektívre sikeredett, mert így aztán lehetővé tesz ilyen olvasatokat is, amilyen az öné.

- Úgy tudom, készül a következő kötete. És azt is olvastam, hogy ön képzőművész, aki a saját munkáját is „megverseli". Mivel foglalkozik mostanában?

- Az előzőleg már említett kisregény mellett időközben elkészült egy Lorca-áiratokat tartalmazó vékonyka kötetem; ezek megjelenésre várnak. A vaskosnak szánt következő „rendes" verseskönyv, amelyre kérdésében utalhatott, kisebb  megszakításokkal lassan két éve készül. Ehhez kapcsolódóan, mint már volt a London-könyv egyik versének fiktív festménye, valóban születtek már és vannak még készülőben fiktív és valódi képzőművészeti munkák; ez utóbbiakat egy fotós barátommal készítjük. De hogy képzőművész lennék? Azt azért nem gondolom.

(Szepesi Dóra)