Kritikák

 


 

kanysany

Ekler Andrea

"a vers értelme az élet értelme"
Kányádi Sándor lírája 1989-90 után

„Mindig azt akartam, hogy ne hagyjon el a hit: a szellem

nagy alkotásai objektívebbek nálunk. Azok fognak

megítélni bennünket."

(Zbigniew Herbert: Lelkecske. Mihályi Zsuzsa ford.)

 

1989, a Sörény és koponya[1] című kötet sikerét követően, az 1990-es évektől az összegző, szintetizáló jelleg Kányádi Sándor versesköteteinek szerkesztésében is megnyilvánult. Más kötetei mellett, három fontos versgyűjteménye jelent meg, új verseket is magukba foglalva. A Valaki jár a fák hegyén[2], a Felemás őszi versek[3] és három kötetben verseinek, műfordításainak gyűjteménye (Tűnődés csillagok alatt, Isten háta mögött, Éjfél utáni nyelv[4]). Míg az előbbi két kötetet a szerző maga, a háromkötetes gyűjteményt Tarján Tamás „rostálta egybe", megörvendeztetve az olvasókat, s újabb kihívás elé állítva az irodalomkutatókat, kritikusokat.

A kötetek szintetizáló jellege, s Kányádi Sándor életművének népszerűsége az olvasók körében az életmű kutatóit, s a kritikusokat is összegzésre késztette. Az életmű 1990 előtti recepciója is igen bőséges, értő olvasatokban gazdag (gondoljunk például Láng Gusztáv, Cs. Gyímesi Éva, Görömbei András, Kántor Lajos, Márkus Béla, Szakolczay Lajos írásaira). Az 1990-es évektől, főként a Felemás őszi versek megjelenését követően tágabb szakmai érdeklődést váltott ki az életmű, a szemléleti különbségek erőteljesebben kerültek felszínre - nem is az adott kötet, inkább az azt megelőző művek - főként Kányádi Sándor poétikai- és nyelvszemléletének, költészetfelfogásának, a lírai én pozíciójának, a hagyományos és modern kérdésének megítélésében, s szintézisteremtő jellegéből adódóan.

Arról, hogy az olvasói kánonok mennyire nem esnek egybe a „szakmai" kánonokkal, hosszan lehetne értekezni. Példa erre Kányádi Sándor költészete is. Az olvasók körében rendkívül népszerű szerző műveinek recepciójában a meghatározó fordulatot az 1990 után megjelenő monografikus kötetek, tematikus, összegző tanulmányok hozták. Előbbiek: Pécsi Györgyi monográfiája[5], Ködöböcz Gábor, Bertha Zoltán és Murvai Olga kötetei[6], valamint a Kossuth Egyetemi Kiadó sorozatában megjelent Tanulmányok Kányádi Sándorról című gyűjtemény (az 1956 és 2003 közötti recepcióból), Márkus Béla szerkesztésében[7]. Utóbbiak közül kiemelkednek Bertha Zoltán, Pécsi Györgyi, Szakolczay Lajos, Görömbei András, Márkus Béla, Nagy Gábor, Bitskey István és Ködöböcz Gábor tanulmányai.

Az 1989-90-es fordulat sok szempontból nem hozta meg a várt változásokat Romániában (sem). Nem szűnt meg a nemzetiségi probléma, az iskolák, a nyelv kérdése problematikus maradt, nem szólva „csángók" sorsáról. Ehhez társult egy általános morális válság, veszélyeztetettség-érzet, félelem a letűntnek remélt „rendszer" folytathatóságától. Az átjárhatóság az anyaország, s főként „nyugat" felé, radikális (ellentmondásos) változást okozott fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Az új szituáció, szellemi hatások szembenézésre, az alkotói önértelmezés újragondolására késztette a szerzők nagy részét, így Kányádi Sándort is. Az új szellemi, poétikai irányzatok zöme az úgynevezett népi, nemzeti hagyománnyal szemben definiálta magát, az új kánonokból negligálva az irodalom e szegmensét, megkérdőjelezve létjogosultságát. Hogyan lehetett az önazonosság, identitás megőrzésével, egy megkezdett út töretlen folytatásával elnyerni „mindkét oldal" elismerését? Kányádi Sándor a Felemás őszi versek[8] című kötetével adott erre választ. Pécsi Györgyi megfogalmazásában: „A 'népi', az 'elkötelezett', a 'nemzeti sorsirodalom költője' hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor költészete - ahogy Csiki László fölfigyelt rá - mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig."[9] Nem radikális változásról van tehát szó, Kányádi Sándor költészete organikusan fejlődik, alakul. Összegző tanulmányában Bertha Zoltán is kiemeli[10], hogy Kányádi Sándor verseiben az 1989-90-es fordulatot követően is hangsúlyosak a közérzeti diagnózisok, morális ítéletek, melyek azonban konkrétságuk mellett, abból fakadóan áltanos értékválságra, fenyegetettségre utalnak. Azonban ez sem volt idegen Kányádi Sándor fordulatot megelőző költészetétől. Cs. Gyímesi Éva már egy 1978-as írásában megállapítja: „reflexiói rendszerint az emberi-erkölcsi jelképteremtés igényével zárják a költeményeket. Ezek a zárlatok ritkán válnak didaktikussá"[11]. Mennyiben változik a Sörény és koponyában kiteljesedő sorsköltészet, a kisebbségi létről való gondolkodás, egyén és közösség kapcsolatának egzisztenciális vizsgálata?

A Kuplé a vörös villamosról prognózisa, a mellékdal költői kérdései nyilvánvaló bölcs emberismereten, történelmi tapasztalaton alapuló beteljesült látomásokká váltak. A  „döcögést" érzékeltető ritmus már önmagában is ironikus, de a vers egészét meghatározza a keserű irónia, önirónia. Múlt és jelen jövőbe mutató egybevetése, összehasonítása gyakori Kányádi Sándor költészetében. Az idősíkok eggyé olvadva oldják múlt és jelen oppozícióját, a változatlanság veszélyét hangsúlyozva. Rendszerek, hatalmak külsődleges játékában az ember idomított játékosként száll le és fel ugyanarra a „villamosra". A vers könnyednek tűnő játékossága fokozza azt a feszültséget, amely vágyott, várt és bekövetkezett között feszül. „belül történt mi megesett", így marad a céltalan tülekedés, „hite-volt-nics nincstelen" állapotban, magára hagyottan. Nemcsak a szűkebb közösség felé irányul a (z ismétlem szó kurziválásával, megtörésével jelentéstöbbletet nyerő, korok kritikáját összegző) megszólítás, jó tanács: „nem szeretném ha lépre mennél / félre ne értsd ismét/lem testvér / nem sirató csak szomorú". A mellékdalban módosulva visszatérő ismétlés poétikailag is kifejezi a költői kérdésre („de holtvágányra döcögött-e / vajon a veres villamos / eljárt-e az idő fölötte // s nem lesz-é vajon visszatérte") történelmileg érkezett sajnálatos választ. A válaszok pedig emlékeztetnek azokra a problémákra, amelyekről például Sütő András is szól az Erdélyi változatlanságok[12] kötet több írásában. „jó Herceg mondd mikor lesz vége / és lesz-e új a nap alatt / és akaratunk ellenére / még meddig boldogítanak" - írja Kányádi Sándor a villoni Ballada Ajánlásában. A változatlanság frappáns összefoglalása a Jövendőmondás, A. E. lapjaiból, Ady szeretet-teli, aggódó kegyetlen kritikusságával, kívülről szemlélni tudó, cselekvő benn-létével, mégis inkább Petőfis indulatával. Noha Kányádi Sándor kritikus szemléletű verseit ebben az időszakban az irónia hatja át, ezúttal a keserűség, reményvesztettség kerekedik felül - „csak kussolás csak senyvedés / a bátrak belehalnak / újabb ámítók jönnek és / nem lesznek forradalmak" A történelemben többször ismétlődő, nemzedékek tragédiájává váló „változatlanságot" konzerváló, kiszolgáló számító, elvtelen, szélkakas-magatartás kritikája a Mintha csak tréfa, melynek a „fele se tréfa", mesteri nyelvi játékával, mely „nem babra megy" - „itt vagyunk ahonnan elin- / dultunk bekötött szemmel vissza- / érkeztünk hihihi oda ahonnan / elindultunk csak éppen az / életünk telt el időközben". A nincstelen, magány-állapotot idézi a Nagycsütörtökön is, felelevenítve a Dsida-vers drámáját, nagycsütörtök feszültségét. Az egymásra sorjázó sorok mintha egyszuszra kiszakadt egyetlen mondattá állnának össze. A keserű korkritika egy tendenciát jelez, kíméletlen iróniával, a közbeszéd, néhol a szleng nyelvi „erejével". Súlyosabb ez egyén és közösség szembekerülésénél, mely valójában az egyén beláthatatlan következményű kiszakadása a közösségből, mindennemű szakrális és profán hagyományból, közösségi életből. Az időhiány felszínes léttapasztalatával a „nagycsütörtöktől" az örökkévalóságig terjedő idő helyeződik szembe, a rohanással a várakozás, szemlélődés, elmélyülés létélménye. A nyilvánvaló kritika mellett az ember létminősége a tét, az egyetemes megváltás reményének elvesztésével egy általános értékvesztés, a semmi felé vezető út beteljesülni látszó látomása vetül az olvasó elé. Újabb „zord idők"-et idéznek a „körömversek" is. A fizikai lehetőségek és a szellemi, mentális, morális tendenciák ellentétes úton járnak „új esztendő új / évszázad új évezred / időkarambol"-jában (Lerágott körmökre). A kiüresedő töredezettség, melyet a nyelvi, formai „minimalizmus" hangsúlyossá tesz, kiemeli a teljességigényt, az igénytelenség, hiábavalóság, állandó hazugság tapasztalata mellett a lehetőségek behatároltságát. A depoetizált Két makáma „lejegyzője" az ember vélt hatalmából, az „egyenlőbbek" visszaéléseiből eredő bűnök, különösen az erőszak ellen tiltakozik. A Konkrét költeményben is értékrendek ütköznek, a vallási, népi, archaikus, kulturális tradíció és a több versben is feltűnő, tisztelt, szeretett édesapa példája a mindennapi praktikum, panel-civilizáció álságos létformájának áldozataként életképtelennek bizonyulnak. A lépcsőházi karácsonyi este, éjszaka ideje, tere múltbéli történetek és egy fenyegető új évezred felé nyílik Olyan világ felé, amelyben a szent család nemcsak hajlékot, de takarót sem kapna... Olyan világ felé, amelyben tours-i Szent Márton, az édesapa, a kalendáriumi „bölcsesség", a gyermek bizonyosságát megtöri a relativitás. Miként a kalendáriumi megfigyelés, a „nehéz idők" tapasztalati tudása is elhalványulni látszik, pedig az is, ki hol „fázik", lakásban-e vagy lépcsőházban, esetleges.  Nem érvek, ellenérvek, letűnni látszó és eljövendő létmódok viaskodása ez. A vívódó ember drámai lelki tusájában a harc az emberhez méltó emberi létért, a morális, fizikai pusztulással szemben folyik. A motívumból életművében jelképpé nőtt fa a népek, a nyelvek, a vallások, az élet metaforájaként a vers legerőteljesebb képe, mely univerzálissá növeli a „féreggé zsugorodott" két hajléktalan sorsát. „a terebélyes bükkel együtt / él a szíjas gyertyán a mindig remegő / nyárfa és az örökösen egyenruhában / feszítő fenyőfákra föl-fölpillogó / szűzies nyír /.../ de jaj ha valamelyik félét-fajtát / kivágják tépik-nyüvik kiszorítják / közülük mert akkor még a föld a / talaj összetétele is megváltozik" Sorsköltészet ez is, nem példázat, hanem kritikus szembesítés. Az Azt bünteti, akit szeretben is a sorsközösség válik hangsúlyossá, ezúttal a pogrom utáni zsinagóga képéből kiindulva. A Gázkorszak e megváltozott összetételű föld, „a most még vegetáló vegetáció", az ember pillanatnyi látszaturalmának, kiszolgáltatottá válásának, pusztításának, önpusztításának apokaliptikus látomása. Ez teljesedik ki a korszak egyik meghatározó - a recepció által méltán preferált - hosszúversében, a Sörény és koponyában.

Az 1990-es évektől ahogy ezt Nagy Gábor is megállapítja, korántsem húzódik vissza tematikájában a szülőföld, identitás kérdése[13]. Kányádi Sándor látja a hatalmi harcokat, a pitiáner ellenségeskedést, annak veszélyeit, hogy az emberek nem „egy hatalom" ellen, hanem egymással szemben foglalnak állást, különböző vehemenciával. A változatlanság, a fenyegető folytatólagosság mellett ennek is hangot ad az Előre gyártott elemek hattyúdalokhoz Pilinszkysen lényegre törő soraiban. A tudatlan, felkészületlen szélsőségek, a tudás, megélt lét nélküli üres szófutamok, hangoskodó pillanatemberek felelőtlen játszadozásának bírálata a Tojáshéj fölirat és a Földigérő kokár dapántlika. Nem véletlen Kányádi Sándor költészetében a történetiség történelemi példák nagy száma, a történelmi létösszegzések sora.

A Kányádi Sándor által versekben megidézett történetek olyanok, amelyeket kényszerűen vagy szabad akaratunkból megélhetünk, találkozhatunk velük, kiválaszthatjuk őket, körülvesznek bennünket, ott vannak akkor is, ha inkább elfordulnánk tőlük. Kétirányúak ezek a versek, a konkrétból nyitnak az általános felé, s az „ember" történetei a „saját" történetben összegződnek. A történetek különböző síkjai teszik összetetté időben, térben is a verseket, melyekben nemcsak a linearitás törik meg, de a „kizökkent" idő az „örök körforgást" is veszélyezteti. A párhuzamos történetek különböző nézőpontokból láttatják az adott pillanatot, párhuzamosan létező világok feszülnek egymásnak úgy, hogy lényegében nem is tudnak egymásról. A lírai én ekkor krónikás, kapocs, összekötő szerepbe kerül (Ólomrajz). Ez nyilvánvalóan társul egy vállalt értékőrző, értékmentő attitűddel. Ezért is olyan hangsúlyos Kányádi Sándor költészetében az emlék, emlékezés szerepe. Ebben összegződnek a személyes, családi, közösségi történetek, történelmek, mitológiák, magánmitológiák, az ember ismétlődő történetei.  (Emlékezetem) „Végtelennek tűnő némafilmtekercse / Mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit / Örököltem a mítoszokig visszamenőleg, / Még az ősködről is őrzök egy-két kockát." - írja már 1965-ös versében, hiszen az összetett időszemlélet, történetiség a hatvanas évektől jelen van lírájában.

Az identitás fontossága, integritás őrzése szorosan kapcsolódik ezekben a versekben a nyelv, nyelviség kérdésével. Kányádi Sándor versnyelvében ötvöződnek a hagyományos, modern és posztmodern elemek, technikák, játékok, de ez sosem válik öncélú játszadozássá. Nyelvszemléletében éppoly hangsúlyos az identitás kérdése, a nyelv leépülése, felszámolása, letűnése elleni küzdelem, mint a verseiben is megfigyelhető toleranciáé, humanizmusé. „azért élünk mi, magyarok, mert Isten választott népe vagyunk, és a mi nyelvünk a legcsodálatosabb nyelv a világon, mint ahogy Isten választott népe a zsidó, a román és így tovább, még a francia is. És teljesen természetes, hogy a nyelv, amelyen kommunikálni tudnak egymással, az Isten kiválasztott nyelve. (...) ha tolerálnánk a másik személy, a másik nemzet küldetéses mániáját, akkor soha nem lenne háborúság a népek között. (...) lehet cél az is, hogy Isten kiválasztott nyelvét - a minden nemzet számára egyetlenegyet! - vigyük tovább egészen az utolsó ítéletig."[14] - nyilatkozta egy interjúban.

A nyelv Kányádi Sándor verseiben ugyanakkor a költészet nyelve, valóban „minden nyelvnek talán / a vers adja meg leginkább / a szépségét / és fordítva is". A barát Zbigniew Herbert emlékének ajánlott Eretnek táviratok montázsszerűen kapcsolódó részeiben, „párbeszédeiben" a nyelvszemlélet már néhol nyelvfilozófiába csap át „a vers a nyelv szobra /.../ és állandó hiányérzetünk / ébrentartója".  Ennek gyakorlati megnyilatkozása a háromkötetes kiadásban versei mellett szereplő műfordítások sora. Fordításai éppúgy visszahatottak alkotásaira, mint például Németh László esetében. Kányádi Sándor merített a román költészetből is, a Zbigniew Herberttel foytatott „párbeszédhez" hasonló dialógus alakul ki az ő és például Baconsky vagy Ioan Alexandru költészete között.

Az összegző, szintetizáló jelleg nemcsak a „nyelv" kérdésében, de a Kányádi-versek motívumai terén is megnyilvánul. Ködöböcz Gábor már a Fától fáig értelmezése kapcsán felhívta a figyelmet a motívumok jelentéstágulására, kiterjedésére: „A Kányádi versvilágában kezdettől fontos szerepet játszó motívumok (fa, nyárfa, ló, csengő, sörény, farkas, hold, nap, ág, erdő stb.) ... - a szintézis- és példázatteremtő törekvésnek megfelelően - a korábbi jelentések által is feldúsulva, allúziókban gazdagodva válhatnak a sorsmítosz emblematikus hordozóivá, a létérzékelést ontológiai mélységekben egyetemes érvénnyel megragadó komplex metaforákká."[15] A létösszegzésben e metaforákká, jelképekké nőtt motívumok jelentései is szintetizálódnak. A kilencvenes évektől különösen hangsúlyossá válnak a fa, ló, kutya, könyv motívumok, a szülőföld, gyökerek, hazatérés mítoszához kapcsolódva, részben visszakanyarodva Kányádi Sándor „magánmitológiájában" a kezdetekhez (Sörény és koponya, Nagycsütörtökön, Egy fenyőfára, Lerágott körmökre, Négy évszak, Issza versei, A város, Öreg nyírfa, Mint öreg fát az őszi nap)

Verseiben a rendszerező, visszatekintő, összegző jelleg már a Valaki jár a fák hegyén kötetet is meghatározta. Racionális és mitikus egybefonódása, találkozása, vallás, néphit, mitológia, különböző világok keveredése, a szülőfalu-nagyvilág, természet-város együtteséből is adódik képi, intellektuális gazdagsága, sokszínűsége, mely nem hivalkodó, nem manipulatív mesterségbeli játék, éppen könnyed természetessége a legszembetűnőbb.

A létösszegzés, szintetizálás, az emlékezés, történetiség hangsúlyai, a gyökerek, szülőföld meghatározó jellege, az Isten-élmény, hit újabb és újabb átgondolása, a pusztulás víziói, a példázatok, látomások, apokaliptikus képek súlya, az idő központi szerepe szorosan összefügg a halál, hazatérés tematikájával. Az egyéni, közösségi, egyetemes halállal, pusztulással való szembenézés számos változata jelenik meg ezekben a versekben. A szembenézés hol kiüresedett, illúziók nélküli (Ahogy, Távolodóban), vagy hittel, megbékéléssel, várakozással teli (Aztán, Levéltöredékek), hol az emlék állítása válik benne hangsúlyossá (Eretnek táviratok, Levéltöredékek). A legmegejtőbb, a magyar irodalom egyik legszebb „apasiratója", a Levéltöredékek. Az apa alakja is része Kányádi Sándor magánmitológiájának, az édesapa által képviselt létmód, értékek a példázatokban, apokaliptikus látomásokban, morális kérdésekben, vagy éppen a halállal farkasszemet nézve is viszonyítási pontot jelentenek. (A hazatérés mítoszával függ össze a korosodás, az édesapához való külső jegyekben is megvalósuló hasonulás vissza-visszatérő említése.) Ezekben a „dialógusokban" a vallomásos odafordulás, szembenézés válik hangsúlyossá - „te aki úgy vártad s fogadtad a halált / mint a jól megművelt szépen elboronált / őszi föld a magot / úgy van-e mondd amint megíratott".

A számvetés része a hivatás, költészetfelfogás, kanonizáció kérdése is. „Az én foglalkozásom olyan, hogy majd csak a halálom után derül ki, volt-e értelme annak a sok versnek, amit életemben megírtam. Ha a késői utódok találnak majd valami érdemlegeset írásaimban, akkor talán elmondhatom, nem volt értelmetlen vesződség munkálkodásom."[16]

A Szelíd fohászban az alkotás maradandósága, a befogadás válik hangsúlyossá, hogy az alkotó ne valljon szégyent műveivel. Számos versben firtatja Kányádi Sándor a költő, költészet szerepét, lehetőségeit (Vagyunk amíg, Földigérő kokár dapántlika, Fehéringes vers, Affektált ars poetica). Márkus Béla felveti a költészet társadalmi szerepének kérdését: „bár Kányádi Sándor a romániai magyar olvasók körében a legnépszerűbb élő költő, a költészet társadalmi szerepéről neki sincsenek a jelen kor által visszaigazolt jó tapasztalatai."[17], A Kuplé vagy a Rövid fohász is erre utal. Az Eretnek táviratok „dialógusaiban", monológjaiban vagy a Ballada néhány sorában viszont a költő- és költészeteszményhez való hűséget emeli ki: „mint csökönyös szamarak / megvetettem büszkén a lábam / nem fogott jó szó jobb falat / sem ostorra sem ösztökére / föl nem hagytam az utamat".

A Nekem az ég hitvallás, egyben visszatekintve összegzése egy útnak, amelyen eltéríthetetlenül halad, haladt.

„hogyan tovább?" - kérdezi Sütő András. „ugyanúgy, mint eddig. (...) sorskérdéseink foglyaként, (...) Kollektív létünk omlásának krónikásaként... (...) sajátosságunk méltóságának védelmezőjeként. Az emberhez méltó emberi lét egyetemes igazságának megszállottjaként."[18] Ez Kányádi Sándor költészetében sem program, hanem emberi, esztétikai igényből fakadóan alkotás, költői küzdelem az emberért, egy elveszni látszó, törékeny, tünékeny emberi létért. Pátosz nélkül, szerényen, bölcsességgel, humorral, néhol iróniával, s olyan természetességgel, amellyel „találkozva" az olvasó megborzong, szembesítő ereje által feszengeni kezd, amely felkavarja az érzéseket, gondolatokat, amely kizökkent a pillanatból, hogy láthatóvá váljék a folyamat, amely eltávolít a szűk provinciától, hogy egyetemességének ontológiai súlyát megtapasztalva, visszatérhessen a pillanathoz, a gyökerekhez. „Hiszen a vers értelme az élet értelme."[19] Ezért még oly válságos időkben is hallgassunk Kányádi Sándor, a költők, a költészet hívó szavára: „holnap is legyek a vendégetek / holnap is legyetek a vendégeim" (Vége felé 3. /a mese vége/).

 

 

megjelent a Bárka 2009/2. számában


 

[1] Csokonai Kiadó, Debrecen

[2] Magyar Könyvklub, Budapest, 1997; 2. jav. kiad. Magyar Könyvklub - Polis Kiadó, Budapest - Kolozsvár, 1997

[3] Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002; jav. kiad. uo. 2002

[4] Kányádi Sándor: Egyberostált versek és műfordítások. I. Tűnődés csillagok alatt. 2007; II. Isten háta mögött. 2008; III. Éjfél utáni nyelv. 2008. Egyberostálta, szerkesztette: Tarján Tamás. Helikon Kiadó

[5] Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram, Pozsony, 2003

[6] Ködöböcz Gábor: Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002; Bertha Zoltán: Fekete-piros versek költője - Kányádi Sándor. Hungarovox Kiadó, Bp. 2006; Murvai Olga: Vers-rekviem - Kismonográfia Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című poémájáról. Kolozsvár, 2005

[7] Tanulmányok Kányádi Sándorról. Szerk. Márkus Béla. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004.

[8] Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002; jav. kiad. uo. 2002

[9] Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003. 9.

[10] Fekete-piros versek költője. In Bertha Zoltán: Fekete-piros versek költője - Kányádi Sándor. Hungarovox Kiadó, Bp. 2006. 31.

[11] Cs. Gyímesi Éva: Kányádi Sándor. In Tanulmányok Kányádi Sándorról. Szerk.: Márkus Béla, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004. 119.

[12] Sütő András: Erdélyi változatlanságok. Szerk.: Cs. Nagy Ibolya. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001

[13] Nagy Gábor: A szülőföld és az anyanyelv. Forrás, 2004. 5.

[14] Nem is olyan reménytelen a feltámadás. Kányádi Sándor, Romániában élő Kossuth-díjas magyar költő monológját lejegyezte Berki Antal. http://es. Fullnet.hu/9833/Interju0.htm

[15] Ködöböcz Gábor: A változat- és motívumösszegzés alakzatai Kányádi Sándor költészetében. Kortárs, 2002. 7.

[16] Nem is olyan reménytelen a feltámadás

[17] Márkus Béla: Bot és batyu. In Tanulmányok Kányádi Sándorról. 154.

[18] Sütő András: Mert minden madár... In Erdélyi változatlanságok. Szerk.: Cs. Nagy Ibolya, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001. 10.

[19] Sütő András: Az Olvasóhoz. uo. 5.

 

2009. május 08.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png