Hanti Krisztina

Közös dobbanásaink

Tóth Erzsébet: Szívhangok

Íróiskolák már az első órán óva intenek mindenkit a klisék, a légből kapott hasonlatok alkalmazásától, én most mégis ezzel kezdem, s majd folytatom is. Tóth Erzsébet leginkább arra a taxisofőrre hasonlít, aki egy hosszabb külföldi utazás után a lehető legpontosabb összefoglalást tudja adni a távollétünkben bekövetkező változásokról a reptértől a városba vezető út alatt. Véleményt alkot, kimondja helyettünk a vélt igazságot, és mi akaratlanul hiszünk neki, mert abban a helyzetben ő az egyetlen, akire támaszkodni lehet. Ugyanúgy például, ahogy az aktualitások terén Tóth Erzsébetre lehet támaszkodni. De hát, mégis „... milyen író az, akinek csak forgácsai vannak? Aki csak a tárcáiból éldegél?" (Félközép) Azt hiszem, kizárólag mérvadó írószemélyiségeknek, közéleti szereplőknek jut az a kiváltság, hogy tárcát írhatnak a napilapok hasábjain. „Agyad félközép tartományában mindig van tíz-húsz tárcára való készenlétben, álmodban is le tudsz pötyögni kettőt-hármat..." (Félközép) - szól az idézet magyarázatként a Magyar Nemzetben, később a Magyar Hírlapban közölt szövegek megszületésére. Úgy tűnik, az író kezében (az esszé mellett) ez a leghatékonyabb eszköz, hogy felemelje a szavát, tetszést és nemtetszést nyilvánítson egy számára jelentős kérdésben. A jó tárca akkor éri el a célját, ha a műfajilag megkövetelt rövidségét és tömörségét a legteljesebben tudja kitölteni a gondolatiság.

Tóth Erzsébet évek óta gyakorolja a tárcaírást. Jól tudja, hogyan használja ki a műfaji keretek kínálta lehetőségeket. Rutinosan mindig belecsempész valamilyen könnyed vagy éppen súlyos, „fordulatot" hozó elemet, humort, iróniát, rapszódiát, női témát és/vagy túlérzékenységet stb., amelyek új mederbe terelik a gondolatok folyamát, és más oldalról világítják meg az addig megfogalmazottakat. Nem kizárólag a napi aktualitások foglalkoztatják, sok történet ösztönzi elmélkedésre a saját múltjából is. A személyes hang, az érzelemgazdagság is alátámasztja azt a kritikusi meggyőződést, hogy ezek a tárcák, valójában a publicisztikán túlnövő szépirodalmi igényességgel megírt szövegek. A legmegragadóbb történetek mindegyike visszaemlékezés az önfeledt gyermekkorra. Például arra, hogy milyennek látta a nagymamát kislányként, majd évekkel később kiszolgáltatottan a kórházi betegágyán, kontyától megfosztva. Hogy mit jelentettek számára a nyírségi nyarak - a Sóstó környékével kapcsolatos későbbi élményeiről, újból és újból előkerülő, irodalmi idézetekkel kiegészített érzelmes szövegrészekből kaphatunk képet. Valamennyi egykori személyes történetből összetartó, szeretetben, egymásra figyelésben élő nagycsalád rajzolódik ki. „Engem először nagymamám vitt el a templomba, úgy, hogy már a saját lábamon mentem, négy-ötéves lehettem, a húgom három se volt még talán, ő fogott kézen bennünket, jól bebugyolált kis krampuszokat, el kellett mennünk otthonról, amíg szüleink feldíszítették a fát, és ahogy nekünk mondták: a Jézuska meghozza az ajándékokat. Nagymama meg elsétált velünk a templomba, odavezetett az oltárhoz, és megmutatta a jászolban fekvő Kisjézust." (Mintha csak futna).

Valójában nehéz eldönteni, mi miatt érdemesebb Tóth Erzsébet tárcáit olvasni, rám (az én elméletektől és még ki tudja mi mástól torzult kritikus-agyamra) talán a szövegek személyessége jobban hatott, sokkal mélyebben érintett, mint a közéleti hang mondjuk egy kerületi politikai rendezvényen elhangzó ünnepi szónoklat esetén. Az viszont könnyen eldönthető, hogy „szakmailag" melyik írói magatartás, stílus a divatosabb. Manapság sajnos egyik sem. Ám, amin keresztül meg lehet ragadni ezeket a szépirodalmi igényű tárcákat az a hétköznapiság. A közönséges halandó, egyszerű olvasó, ha kezébe veszi a napilapot a reggeli gőzölgő kávé és forró pirítós mellett ülve (ideális állapot!), esetleg a villamoson zötykölődve, vagy, mint én, a sajtószemle összeállításakor, akaratlanul is azzal szembesül, hogy a tárcaíró helyette szól és érez, helyette és érte hívja fel a figyelmet, olvas be, mutat fityiszt stb., hogy már megint nincs ez így jól! Attól válnak ezek a szövegek emberközelivé és szerethetővé, hogy tulajdonképpen bármelyikünk lehetne nemcsak a szereplőjük, de a megalkotójuk is. „Nem volt időm sokáig örülni, porszívózni kellett."(A tavasz első napja), amit persze senki sem szeret. Ugyanúgy, mint orvoshoz járkálni sem, (még akkor sem, ha a megnevezett személy jóképű férfi, mint a szerző történetében) és ott fölösleges kérdésekre válaszolni: „van-e esetleg valamilyen eltitkolt betegsége?". Kit ne bántott volna már újra és újra egy szakítás emléke és kinek az anyukája ne álmodta volna azt, hogy a tulajdon lányát mutatják a tévében, mondjuk Parti Nagy Lajos helyett, vagy amikor éppen átveszi a Nobel-díjat?

Többször kiderül a lejegyzett élettörténetekből az is, hogy Tóth Erzsébet íróként és emberként is szociálisan érzékeny teremtmény. Amikor saját sorsáról, írói létéről beszél a szegénység a legtöbbször előkerülő téma, ami aztán átvezet a nélkülöző pályatársak általános gondjaira: hogy az Írószövetség mosdójában nemcsak papír nincs, de tavaly óta már ellopták a tükröt is; hogy egy könyv kiadása sem a szerzőnek, sem a szponzornak nem éri meg stb. A saját nincstelenségét finom iróniával szemléli (például, amikor azért nem megy el egy fontos rendezvényre, mert nincs pénze buszjegyre), a másokét elkeseredetten. Így az élelmiszert vásárló anya és fia esetét, akik pironkodva visszateszik a kasszánál az üveg almalevet, hiszen arra már nincs keret. Egyszerre szívbemarkoló és felháborító az az írás, amelyikben arról számol be, hogy hónapokig nézeget egy vágyott könyvet a kirakatban, és végül a bolt teázó részében olvassa ki. Hasonló érzéseket kelt az olvasóban a Mazsolafelezők című tárca, amelyben az író úgy dönt (vagy inkább a körülmények döntenek úgy helyette), hogy a péksütemény felét el kell tenni másnapra. Amint azonban végül kiderül, hogy mindkét fél, s így az egész túrós táska csupán félbe szelt mazsolaszemeket tartalmaz rögtön ironikusan közelít a témához. Ha mazsolafelezőként dolgozhatna a mazsolafelező gyárban legalább félállásban, talán fel sem tűnne senkinek, hogy alkalom adtán „... egyet-egyet bekap[...]. Egészben!".

Az egyik szövegben leírja, hogy az agy miként használja védekező mechanizmusként a felejtést, „Teljesen elfelejti az ember a nagyon bántó vagy fájó eseményeket. Úgy tesz, mintha meg sem történt volna." (Szürkület) Tóth Erzsébet íróként hasonlóan alkalmazza a leheletnyi iróniát az elviselhetőbb, élhetőbb élet metódusaként.

„ - Mit is mondtál, mennyi az a sírhelybérlet?

Ha közéleti témáról ír, vagyis aktuális, égető (néha politikai) kérdéseket feszeget mondandójával, a reformálni vágyó népnevelő szerepét ölti magára. Bár meg kell jegyezni, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy a konzervatív eszmék megszállottja volna, sokkal inkább úgy lehet fogalmazni, hogy az általános emberi hanyatlás, korcsosulás, és szellemi, erkölcsi romlás ellen emeli föl a szavát. Például, hogy az olimpiai közvetítésben lekeverik a nemzeti himnuszokat, vagy hogy egy nemzeti ünnep alkalmával már nem szokás kitenni a zászlót a házfalakra. Bizonyságot tesz arról, hogy irodalmi műveltsége mellett, rendkívül tájékozott a világ dolgairól, otthonosan mozog a különféle televíziós csatornák kínálta hír,- és show műsorok területén is. A Zsanett-ügy kapcsán így neki elsősorban egy Vörösmarty idézet ugrik be: „S az agg föld tán vendéghajat veszen" (Vendéghaj, vagy amit akartok)

Ha végeztünk a reggeli kávéval, ideje végre belátni, hogy Tóth Erzsébet írásainak szellemi következményei vannak. Igazságtartalmuk és hétköznapiságuk miatt sokakat megérintenek. És hozzá az EKG jól látható elváltozást jelez, közös dobbanásokat.

Megjelent a Bárka 2009/2. számában

Főlap