Vincze Ferenc
Az én nézőpontjai
„A világ abroszán legkritikusabb hely,
Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt,
A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt
Középpontban lévén, tisztán kimutatja,
Milyen még az ember s főldünk ábrázatja."
Csokonai Vitéz Mihály: Marosvásárhelyi gondolatok
A mottóként választott Csokonai-vers a szemlélődés helyének kiválasztásával kezdődik, azzal, ahogy a költeményben megszólaló lírai én kijelöli és fellép arra a helyre, „Vásárhely kies halmára", ahonnan belátja szemével az egész vidéket. Nemcsak a hely kijelölése történik meg ezzel a gesztussal, hanem egyúttal a lírai én helyzete és magatartása is meghatározásra kerül: letekintés és mozdulatlanság jellemzi, csupán a szem és az elme mozog, melyek befogják a láthatót és megtapasztalhatót. Mozdulatlanság és mozgás, szemlélődés és tapasztalat. Csokonai szövege nem véletlen választás, hagyományként, példaként, akár előzményként tekinthető, mikor Győrffy Ákos Nem mozdulUtána című önreflexív szövegben ilyennek látjuk a hangot: „Egy hang, / amit általában hajlamos vagyok / az ördögnek tulajdonítani, / mintha súgná, szenvtelenül / mondjak ki szörnyűségeket". A Mi lenne az című versben pedig a hely jellemzése: „olyan szavakat, / melyeknek csak ezen a helyen, / erről a helyről kiabálva / van értelmük...". Az állandóan váltakozó helyszínek ellenére mégis fontos a hely, hiszen egyfelől érvényt szereznek a mondanivaló számára, másfelől éppen a sokféleség a biztosítéka a sokféle tapasztalatnak. című kötetét olvassuk. Csokonaival ellentétben Győrffy szövegeiben nem egy jelképes hely kiválasztása történik meg, hiszen a helyszínek kijelölése folyamatos: vízpart, magasles, mező, vagy a múltba tekintő emlékező helyzete. A hely vagy helyszín szorosan összefonódik a megszólaló magatartásával: a hang, mely a mozdulatlan szemlélő tapasztalatait elmondja és megfogalmazza.
Az állandóan váltakozó helyszínek ellenére mégis fontos a hely, hiszen egyfelől érvényt szereznek a mondanivaló számára, másfelől éppen a sokféleség a biztosítéka a sokféle tapasztalatnak.
A vízpart visszatérő helyszín, s a víz visszatérő szimbólum, minduntalan felbukkan mindkettő (pl. Közeli, A halott öböl, Négy mondat a hegyről és a tóról). A végtelenség és a tükrözés jelentései kapcsolódnak hozzájuk, az, ahogy a partról szemlélő megpillantja a tájat, az eget vagy akár saját magát a víztükrön. És ez a tükröződés nem csupán a láthatót mutatja meg, hanem elindítja az emlékezés folyamatát is, és egy olyan lírai én hangját halljuk, aki akár az elmúltat is fel tudja fejteni a jelenből. Ahogyan a kocsmában a pultnak támasztott szarvasbika feje kapcsán megidéződik a hajnal, az erdőből felbukkanó agancskorona rövid pillanata, majd a lövés villanása (Ugyanannyira), úgy tünedezik elő egy megfakult, a nagymamát ábrázoló fénykép kapcsán a múlt szövedéke, az ismeretlen katona sírja, az átlőtt sisak, egy évszám (A völgy emlékei). Szintén visszatérő helyszín az emelkedő teteje, a hegy, ahonnan széles pillantást lehet vetni mind előre, mind hátra. „Befejezni, mondtam az emelkedő tetején. Megálltam, / lenéztem a nyílegyenes kaptatóra." - olvassuk a Jéghideg rózsagyökér című vers felütéseként, ahogyan az Akutagava noteszéből című ciklus első darabja is hasonlóan kezdődik: „Ha reggelenként nem látta a túlparti hegyeket / a köd miatt, megnyugodott." S ide kapcsolható a Leírás című szöveg kezdete is: „A menedékház teraszán pipázom." Versfelütések, melyek jól láthatóan egy kiemelkedő ponton jelölik ki a szemlélődő lírai én helyét, s ez a pont biztosítja a látás lehetőségét. A látásét, mely nem csak a fizikai valóság befogását jelenti, hanem egyúttal az idő legyőzését is. A visszatérő és hasonló helykijelölések és a lírai én ezekben elfoglalt helye és magatartása megerősíti a befogadóban a világot befogni, meglátni akaró individuum képzetét. A kiválasztott helyszínek, a környezet - a szövegbeli utalásoknak is köszönhetően - létrehozzák a magaslesen ülő vadász alakját: „A vadak látványa tart életben, mondod / magadnak a vadászlesen." (Akutagava noteszéből, X.)
A látás helyének kijelölése nemcsak a helyszín és a lírai én szemlélődő magatartása szempontjából fontos; ezzel egyidőben az individuum egyúttal el is távolítja magától a szemlélődés tárgyát: az embert, az emlékeket, az eseményeket, a történéseket. A tájat viszont nem: a kijelölt helyszínek szinte minden esetben a természetben találhatók, mintha egyedül a természet lenne az, ami nem eltávolítható, vagy amit nem akar eltávolítani („Lehet-e, hogy valaki inkább már táj" - Táj). Az emlékekről, emberekről való megszólalás szenvtelen, leírásszerű, érzelemmentes. A hang nem azért szólal meg, hogy érzelmeket közvetítsen, hanem hogy leírjon, bemutasson képeket, eseményeket, emlékeket. A befogadó képeket és jeleneteket lát. A kamera semleges, mozdulatlan, csak éppen mindig máshová állítják. Kicsit színházszerű minden, ahogyan a Nincs, ami című versben: ott a színpad, emitt a néző, nincs érintkezés, a kapcsolatot csupán a látás jelenti. Mintha az ember teljesen elidegenedett volna saját világától, mintha már nem akarna és nem is tudna beleszólni az események menetébe. Frontális színház, a néző megkapja a cselekményt, aztán kezdjen vele, amit tud.
Győrffy Ákos kötetének - az eddig elmondottak mellett - egyik legfontosabb eleme a történet. Történeteket látunk, lassú vagy éppen gyors cselekmények követik egymást, s az elbeszélt jeleneteknek hőse, cselekménye, akár még végkifejlete is van. A hang szenvtelen, a lírai én nem akar többet mondani a látottnál, nem akar értelmezni, csak megmutatni. A történettel megmutatni egy érzést, egy hangulatot, valamit, ami nem látható, nem megragadható. „Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom, / hanem valami egészen mást, azt, amit képzelek." - olvassuk a Négy mondat a hegyről és a tóról című versben, melynek szerkezete a tó tükröződését játssza el, ugyanakkor rámutat arra, hogy a megtapasztalt fizikai valóság mögött kezd élni a képzelet. A megmutatott történetek sokasága, azaz súlyos jelenléte megengedi azt a kijelentést, miszerint Győrffy Ákos ezen kötete erősen epikus jellegű. Az emlékek, cselekmények leírásának igénye meghatározza a szövegek megszólalási módját, a lírai én folyamatosan olyan helyzetbe hozza magát, ahonnan mesélni kell és lehet. És a történetek, ahogy a leírások is, az elgondolkozás lehetőségét hordozzák magukban, azt a lehetőséget, melynek kihasználásával a megjelenített események mögött megláthatunk valami mást. Ez a „más" viszont nem elmondva és kimondva jön létre, hanem éppen a kimondatlanság révén: az elmondott történetekben nincs semmi különös, szinte alig történik valami, és mégis erőteljesen érződik az elmondás kényszere. Gyakran rövid, alig bővített mondatok következnek egymás után, melyek rövidségükkel a megszakítottság érzetét keltik, ugyanakkor folyamatosságuk, fogyni nem akarásuk rámutat az elmondás szükségszerűségére. S éppen a mesélés milyensége az, ami néha fellebbenti a fátylat a hétköznapi történetekről.
„Milyen még az ember s főldünk ábrázatja." - írja Csokonai a mottóul választott versben, s talán így összegezhetjük Győrffy Ákos kötetéről mondottakat. Egyfelől egy olyan szemlélődő egyén körvonalai bontakoznak ki előttünk, aki nem akar és nem tud beleszólni a körülötte folyó dolgok alakulásába, aki csak szenvtelenül közvetíti a megtörténteket. Másfelől a mozdulatlanul álló és tapasztalatokat vadászó megfigyelő alakja válik láthatóvá, aki éppen mozdulatlanságának köszönhetően időt nyer, vagy időt szerez a gondolkodáshoz, és éppen a lesen figyelő vadász némasága és mozdulatlansága az, ami útjára indítja az értelmezést. Mind a megszólalóét, mind az olvasóét, hiszen egyik sem mozdul.
Győrffy Ákos: Nem mozdul. Budapest, Magvető, 2007.
Ára: 1990 Ft.
Megjelent a Bárka 2009/2. számában
