Bereményi Géza harmadik drámakötete több mint harminc év munkásságának a gyümölcse. Szerepelnek benne az 1982-ben kiadott Trilógia darabjai (Kutyák, Légköbméter, Halmi vagy a tékozló fiú), s az 1998-ban egy szál magában megjelentetett Az arany ára is. Ezeken túl további három művet (Shakespeare királynője, Laura, Az ajtó) tartalmaz a kötet, melynek címe némiképp zavaró módon ismét Az arany ára lett (bár nyilvánvalóan azért, mert az Eldorádó című film a szerző legismertebb szerzeménye). Bereményi szerencsés abban a tekintetben, hogy – a borító hátlapján lévő állítással ellentétben – mindegyik darabját bemutatták színházban. Mivel a Napkút kiadványa gyakorlatilag az alkotó eddigi teljes drámai életművét reprezentálja, talán nem ártott, de legalábbis elegánsabb lett volna az opusok születési idejét, s a premierek helyszínét és időpontját feltüntetni (már csak azért is, mert – mint ahogy azt látni fogjuk – majdnem az összes darab szorosan kötődik ahhoz a korhoz és társadalomhoz, melyben született), esetleg még egy az íróról és drámáiról értekező elő- vagy utószót mellékelni a könyvhöz – de ne legyünk telhetetlenek.

A kötetet nyitó, számomra főként Mrozeket megidéző Kutyák bővelkedik a groteszk helyzetekben: a fiatalok esküvőjén (mely itt konkrét és átvitt értelemben is a felnőtté válás, a beavatódás metaforája) – ahol kiderül a jelenlévőkről, hogy majdnem mindenki volt már mindenkinek a párja a múltban – a két család meghalt ismerősei szellemként kísértenek, a kutyák emberi nyelven beszélnek. A darab Budapesten és a szocializmus korában játszódik, ezekkel a paraméterekkel az elemeltséghez valóságosság is társul a Leonce és Léna alapgondolatát (a házasság mint szerepjáték) is felhasználó színműben. Abszurdba hajló groteszk jelenetek és a kisrealista rögvalóság kettőssége jellemzi a Légköbméter című társadalmi drámát is, amely alapszinten a nehéz lakáshelyzetről szól, azonban ennek bemutatását igazából arra használja fel, hogy a bénultságát, mozdulatlanságát modellezze a Kádár-kori társadalomnak (a lakóközösség egyetlen értelmes tagja Bereményinél egy gyermek, Emese…), melyben csak kitartással és főleg zsarolással lehet eredményt elérni, a tetteknek pedig semmi következménye nincsen. Ez a két dráma is felidézi kissé a dán királyfi történetét (például a „[t]öbb dolgok vannak földön és égen Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” mondat könnyen dekódolható átirataival), a Halmi vagy a tékozló fiú viszont egyenesen a Hamlet parafrázisának tekinthető (egy másik közös tulajdonsága a Trilógia egységeinek, hogy a generációk viszonyára, konfliktusára koncentrálnak). Ismétlődnek benne a jól ismert shakespeare-i szituációk, behelyettesíthetők a szereplők – ami persze nem jelenti azt, hogy Bereményi egyszerűen rákopírozná a jelenre a közismert tragédiát (ha a szó hagyományos értelmét vesszük, akkor az ő műve nem is tragédia), hanem módosít a karaktereken, és főképp a címszereplőén, aki nála egy közönyös, tompa, későn eszmélő alak.

Filológiai szempontból mindenképp – a három generációt is felvonultató – Az arany ára a legérdekesebb, hiszen az az Eldorádó című film, valamint A feltűrt gallér című kötetben szereplő novella drámaátirata. Nem egyszerű adaptáció, hiszen – hogy csak néhány eltérést említsek – nem kapnak szerepet benne egyáltalán a filmből ismerős ’56-os jelenetek, sem a kispróza gyermeki nézőpontja. A vallásos és az istentagadó, az erkölcsös és a pénz szaván kívül semmit sem ismerő, így alapvetően kétféle mentalitású embereket felvonultató darab hősei ki vannak szolgáltatva a változó idő (20 évet ölel fel Az arany ára) szeszélyeinek, a politikai helyzet átalakulásának. Az egyetlen nem magyar tárgyú darab, a Shakespeare királynője sok szállal kötődik az előzőekhez. Akár a Kutyákban, a Légköbméterben vagy Az arany árában, itt is csak a türelem, a kivárás vezet eredményre a nehéz helyzetekben, s az élet metaforája – mint Az arany árában – a piac, mint a szerencse forgandóságának jelölője: „A szerencse olyan, mint a piac. Ha van időd egy kissé várakozni, az árak gyakran csökkennek.” A hősöket ugyanúgy a pénz és nem a morál irányítja, mint a kötet címét is adó drámában Monorit. A Shakespeare királynője nem pusztán egy történelmi darab, nem egyedül a címszereplőről, Erzsébetről szól, hanem Shakespeare életéről is. A drámaíró hétköznapjaiba és műveinek keletkezéstörténetébe bepillantást nyújtva az élet és az irodalom (és a színház), a valóság és a fikció viszonyáról is beszél Bereményi a művében, mely a létezést a nagy klasszikus után szabadon (elvárások, szokások, gerinctelenség és haszonlesés szülte) szerepjátszások sorozatának mutatja.

A Laura – a Légköbméter Kiskatonájának problémáját továbbírva – a következmények nélküli tettek Magyarországában játszódik, 1988-ban és ’94-ben, azt is górcső alá véve, ment-e a világ elébb a rendszerváltozással. A régről ismert Bereményi-szereplőket (a Fáskerti házaspárt, mint a III/3-as ügyosztály vezetőit) is felvonultató mű figurái túl szélsőségesek, sztereotípek, szituációi eltúlzottak, sarkítottak, fordulatai hihetetlenek. Csak az menti meg a Laurát a hiteltelenségtől (vagy az sem), hogy mégiscsak musical-nek íródott, mely műfajnak nem feladata a mély összefüggések feltárása. Most először szerepeltet narrátort a szerző (s aztán Az ajtóban is egy elbeszélő-szereplőt), aki az ismert klisé („hol volt, hol nem volt, volt egyszer…”) ismétlésével meseszerűvé és – mintha csupán játékról lenne szó – színháziassá teszi a nagyon is a valóságra kacsingató ügynök-sztorit. A bibliai és mitológiai motívumokat és szereplőket felhasználó Az ajtó Szabó Magda regényének adaptációja. Az utólagos perspektívából láttatott történet az élet és az irodalom különbözőségére hívja fel a figyelmet. Ugyanazt feszegeti, mint a Shakespeare királynője. Csak míg az utóbbiban Shakespeare az ellen tiltakozik, hogy az irodalmat bárki is a valóság visszatükröztetésének lássa, itt Emerenc problémája az, hogy Anna irodalmias ígéreteit, bár szépen hangzanak, de nem váltja be a valóságban.

Konkrétan jelölt vagy az utalásokból kitalálható, hol és mikor játszódnak Bereményi drámái. Alakjai helyhez és időhöz kötöttek, meglehetősen függenek az adott kortól (veszélyes játék ennyire hozzáláncolni egy korhoz a darabokat, mert így kérdésessé válik, hogy egy másik, újabb időszak számára jelentenek-e majd valamit – hogy ez mennyire problematikus ebben az esetben, arra csak egy példa: a szocialista érát megjelenítő Trilógia darabjait nem játszották az utolsó tíz évben). Sohasem individuumok – Halmi próbál az lenni, nem is sikerül neki: a minták elutasítása miatt is lesz tulajdonságok nélküli ember –, hanem a társadalomba és a történelembe-politikába vetettek, azok játékszerei. (A történelmi-társadalmi meghatározottság mellett Bereményi drámáira az jellemző a leginkább, hogy mindegyikük valamilyen erkölcsi probléma mélyére igyekszik leásni.) Nagy részük vak, mert elfogadja, hogy a körülmények határoznak meg mindent, melyekhez ők szolgai módon alkalmazkodnak, s eszükbe sem jut saját elveik szerint élni (vannak kivételek, lásd Monorinét). Az arany ára Skultétijén kívül egyikük sem jön rá, hogy „[n]em a világgal van baj, hanem velünk”.