„[K]i a fene az a Pogácsás?”- hangzik el a kérdés Fehér Béla regényében egy lépcsőházi tömegjelenet során, mert még a lakótömbjükben sem ismeri mindenki a főhős családját. Nos, az Alszik a doki Betlehemben éppen az ilyen figurákról, a hétköznapok névtelen alakjairól szól. (Mondanám, hogy a vesztesekről, de azért van egy-két anyagi értelemben vett győztes is a rokonság köréből – nem úgy a főszereplő, aki valóban az egyik, ha nem a legnagyobb vesztes a könyvben.) Kisemberekről, a kisember alulnézeti perspektívájából, amelyben könnyedén megfogannak az összeesküvés-elméletek: ebből a kriminalizált nézőpontból Magyarország en bloc a maffia terepének látszik, és egy olyan hely, ahol a politika mindenre rátette a kezét. Fehér gazdagon jeleníti meg a hétköznapi ember gondolkodásmódjának ezt a jellegzetességét, a szöveg hemzseg a közbeszédből vett panelektől, a nyilvánosság divatos tendenciáitól (pl. a politikai korrektség szólamától), illetve az ország és a politika még ennél is divatosabb ostorozásától. További szín a prózaszövetben, hogy a narrátor beszéde tele van szlenges fordulatokkal, különösen a káromkodások tekintetében. Stílusára a közvetlenség jellemző, gyakran kiszól az olvasókhoz, tegezve őket. Mintha a beszélt nyelvet hallanánk, a szöveg tele van olyan narrációs formulákkal, mint amikor valaki élőszóban mesél el másoknak egy történetet. Az alulnézeti perspektíva, a kisemberi gondolkodásmód és a szleng használata előnyére válik a könyvnek, mint ahogy azok a meglehetősen vicces betétek is, melyekben az egyszerű emberek lapos humorát, elrontott szólásokat vagy a becsülettel viselt szegénység toposzát figurázza ki az alkotó”.

Az Alszik a doki Betlehemben távolabbról a kisemberek, közelebbről a Pogácsás család története, melybe az egyes szám első személyű elbeszélő, Janika avat be minket. Ő a família legifjabb tagja, 1990-ben érettségizett, tehát 1971-es vagy ’72-es születésű, ha hinni lehet neki (később kitérek rá, miért kell gyanakodni szavai hallatán). Huszonöt éves, amikor visszaemlékezik (tehát a regény jelen ideje 1997-re tehető), eddigre már volt újságárus a Nyugati pályaudvarnál, és dolgozott díszállat-kereskedésben, illetve autómosóban, „most” pedig munka nélkül tengeti napjait egy a haverjai által lopott buszban. Az ő szemszögéből, hol tisztább, hol drogtól torzult tudatállapotából ismerjük meg a rokonságot. Fehér Béla regénye olvasható nemzedék-, család- és családtörténeti regényként is. Nemzedékregényként, mert a szülők és a gyermekek viszonya fontos szerephez jut benne: pontos és kíméletlen rajzot kapunk a kispályás, a család kényelmét, valódi jólétét biztosítani képtelen apáról, Pogácsás Lajosról és a gyermekeivel csak látszatra törődő anyáról, Gál Máriáról; s nem csak róluk, hanem fiukkal és lányukkal való kapcsolatukról (természetesen a szülők és a nagyszülők viszonya is interpretálható a nemzedékregényi perspektíva felől). Családregényként, mert az oldalági irányú rokonságot is górcső alá veszi a könyv: Janika és nővére, Hajnalka (Hajnalka a sikeresebb abban a tekintetben, hogy neki legalább, ha nem is tisztességes úton, de lesz lakása), valamint Gál Mária és két fivére viszonyát (a két fiú a disszidálás után hamarosan meggazdagszik, míg lánytestvérük szegényesen él – míg le nem cseréli férjét, ekkor már ő is belekóstolhat a jólétbe). Családtörténeti regényként, mert a regény három generáció históriáját meséli el különböző részletességgel (érdekes, hogy csak az anyai ágról esik szó, az apairól nem): a nagyszülők Nagyváradról menekültek „át” 1944-ben, kétszobás házrészüket elhagyva. Gál Nándor, a nagypapa, az egykori szakszervezeti bizalmi megőrül (feltűnően sok a bolond vagy bolondos személy a regényben: „Nándi bácsi” mellett Koncsa mamuska is őrült, de nem teljesen tiszta az elbeszélő és Lebeny sem a drog, az elbeszélő apja a munkája, Mandula pedig a jellemgyengesége és a valóság elől való menekülése miatt), de tulajdonképpen az unoka, Janika sem jár jobban. A főszereplő-narrátor sorsát nézve (akár nemzedék-, akár család- vagy családtörténeti regényről beszélünk) hanyatlástörténetet beszél el Fehér. Még ha nincs is már Janikának nagyon hová alábukni, hiszen a többiek sincsenek sokkal feljebb nála, azért ő még a szüleihez, a nővéréhez és szinte az összes őséhez képest is negatívabb életpályát fut be.

Pogácsás János közlései a valóságosság álcáját viselik magukon. Ennek a látszatnak a megteremtésében több eszköz is szerepet játszik. Többek közt az, hogy nagyon is valóságos helyeken, főként Budapesten, és nagyon is kézzelfogható időpontokban, leginkább a rendszerváltozáskor (Fehér Béla regénye a rendszerváltozás története is, melynek következményeit az egyes ember életére kiszámíthatatlannak mutatja, nagy felemelkedések és bukások szemtanúi lehetünk itt – de szépirodalmi szempontból talán ez lenne a legérdektelenebb megközelítési mód) és a 90-es években játszódik a cselekmény. Azzal a módszerrel is becsap minket a narrátor, és az írás dokumentatív jellegét hangsúlyozza, ahogy beidézi a szereplők szövegét. „Ezek most Fillenbaum nagymama szavai”, mondja, s eztán jön az „egyenes idézet”, amelyet a nagyi így zár le: „[í]gy történt”. A könyvbe szándékosan belerejtett hibák eredményeképp azonban lassan gyanakodni kezd az olvasó, s nem veszi már készpénznek az elbeszélő szavait. Legfőképp az időpontokat hibázza el Janika: előbb arról beszél, hogy „Hajnalka általában minden szombaton meghívta ebédre” az apját (11.), aztán azt állítja: „Pogácsás Lajos minden vasárnap (…) a lányánál [Hajnalkánál] ebédelt” (180.). De nem csak napok, évek tekintetében is téveszt. Lehetetlen kisilabizálni az elmondásából, mikor hagyta el őket az anyja: először úgy tűnik, ’89-ben elköltözött, aztán – az elbeszélő szerint – még ’96-ban is a férjével van és vitatkozik. Ezt megfejelve még egy olyan verzióval is előáll János, hogy nem is az anyja, hanem az apja hagyta el a családot… A legkézenfekvőbb magyarázata ezekre a fiú módosult tudatállapota, hiszen Janika folyton drogozik, és olyan állapotba kerül, amelyben a valóság álomképekkel, képzelgésekkel és látomásokkal keveredik. A belőtt Janika képes a család bármely tagját maga elé idézni a világ végén, a káposztási erdőben álló buszban, ahol Lebennyel és annak csajával, Kisbukszával laknak.

Az Alszik a doki Betlehemben a kisemberek, egy család és a rendszerváltás története, de az árvaság regénye is. Janika barátai közül többen, Lebeny és Fosztó is gyermekotthonban nevelkedett, sőt, Lebeny tolvajbandája kizárólag apa és anya nélkül felnőtt férfiakból áll. De bizonyos tekintetben Janika sincs jobb helyzetben náluk: apja elárulja neki, hogy nem tervezték a születését, később pedig néha magukra hagyták őt és nővérét a szülők, megesett, hogy egyikük sem volt otthon velük éjszaka, és „[ú]gy ébredtünk, mint az árvák”. Nem kapnak segítséget az élethez szüleiktől. És talán itt a rendszerváltozás is beilleszthető ebbe a gondolatkörbe: hiszen ez a folyamat volt az, amely az addig biztonsághoz szokott emberek alól kihúzta a talajt, árvává téve azokat, akik képtelenek voltak maguk irányítani a sorsukat – akár Janika, aki egy a rendszerváltozás sok árvája közül. Bedrogozva a fekhelyét a buszban jászolnak, Kisbukszát Máriának, saját magát pedig az árva Kisjézusnak képzeli. Egyik lázálmában egy betlehemesben látja viszont magát, mint egy gipszjézus, körülötte a háromkirályok. A Jézus-történet mellett a Jancsi és Juliskát, illetve a Micimackót is bevonja a szöveg játékterébe Fehér: az előbbit úgy mondja el Janika nőnapi ajándékként [!], de tulajdonképpen bosszúból, gyerekesen dacolva a vele különösebben sohasem törődő anyjának, hogy Jancsi az öreg, ronda boszorkányt választja – mert szépnek látja őt – Juliska helyett (itt tudni kell azt is, hogy az elbeszélő találkozgat egy Bögi Juli nevű lánnyal, aki eléggé csúnya). A Micimackó azért érdekes, mert Milne címszereplője bizonyos szempontból hasonló módon él, mint az elbeszélő-főhős: nincsenek nagy céljai, elvan; csak az a nagy különbség kettejük között, hogy míg ő valósággal lubickol az önként választott, belülről jövő „taoizmusában”, a narrátor inkább belesodródott ebbe az életformába, és nem is érzi abban olyan jól magát. További adalék, hogy Mandulának, Hajnalka férjének a kedvenc könyve a Micimackó – Mandula meg éppen a filozofálgatásba őrül bele, amely itt mint a cselekvés hiánya, a valódi, gyakorlati élet elkerülése jelenik meg. Így a Micimackó-történet Fehérnél duplán, Janika és Mandula sorsát nézve is rosszul sül el.

Fehér Béla Örkénynek ajánlott művében három mottót is felhasznál. Az „egypercesek mesterétől” vett idézet („És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.”) a célja vesztett élet (ilyen Janikáé is) és egyben a magyar társadalom kritikája is, mint amely képtelen értelmes dolgokért, összefogva küzdeni. A másik citátum („Úristenit ennek a replás életnek…”) Fejes Endrétől van. A Rozsdatemetőre már tematikusan is utal a szerző, hiszen Bögi Juli kiselejtezett holmik (a rozsdatemető tele van kiselejtezett tárgyakkal) adásvételéből él. És mindkétszer olyan helyzetben hangzik el az idézethez hasonló mondat („ebben az elátkozott, leprás életben egyszer, érted, legalább egyetlenegyszer máshonnan akartam érkezni” [13.]; „Az indián esőáztatta pofája felderül: miért nem mondtad neki, hogy száradjon a babfőzelék a replás pofátokra!” [201.]) Fehérnél, amikor a hős, Pogácsás Lajos, illetve a fia megelégelve a kiszolgáltatottságot, végre változtatni akar az életén (bár a változás csak látszólagos lesz). A harmadik mottó („Merre Balázs testvér, de merre? \ Azt mondom én, testvér, jobb lesz, ha semerre…”), mely a beletörődés és a változtatni akarás témájával szorosan összefügg, Ady Két kuruc beszélget c. verséből van. A teljes kilátástalanságot sugalló versre többszörösen rájátszik Fehér. A sorsról a „merre? kérdésére” felelve beszél Mandula is a könyvben: „ha az ember a sarkon nem jobbra indul, hanem balra, akkor minden másképpen alakul, de ha tegyük fel, jobbra megy, és csak a következő sarkon fordul balra, akkor megint merőben más lesz a helyzet, és ha semerre nem fordul, csak megy egyenesen, akkor pláne…” [kiemelés tőlem – D.F.]. (A főhős indián neve: Egyenes Kecske.) „[M]ost merre, Balázs testvér?”- kérdezi a nagyapa hátizsákja [!] az elbeszélőtől, amikor az rászánja magát, hogy elköltözzön otthonról Lebenyék buszába. Viszont rá kell jöjjön, hogy „ez a busz nem megy sehová”, egy helyben áll, így nem jut semmire az életben. A jármű és Pogácsás János egy erdőben van, ha akarjuk, abban a bizonyos dantei erdőben eltévedve. János vívódik, maradjon-e a csalóka biztonságban, vagy menjen, de végül elindul, bár kint, amerre „az égboltnak kellene ragyognia, nem lát se múltat, se jövőt, se fényt, se dicsőséget”, de megpróbálja: nem tér jobbra, nem tér balra, egyenesen halad előre. Otthagyja a buszt, ám ekkorra elmeállapota teljesen beszámíthatatlanná válik. Egy vécékagylóval beszélget az úton, és mintha önazonosságát végleg elveszítené, az elbeszélés egyes szám első személyből egyes szám harmadikra vált.