Kritikák

 

 meg_se_kinaltak.jpg

 

Fazekas Sándor

 

Kis magyar rendszergazdák

Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak

 

Bödőcs Tibor immár jelenség. Nagyon izgalmas, ahogyan a kulturális térben mozog, az erre adott reakciók pedig rettentően tanulságosak. Az irodalmi, illetve kulturális közeg – valljuk meg férfiasan – nem nagyon tud vele mit kezdeni. Első könyvével egy csapásra a piac legtöbb példányt eladó szereplőjévé vált (utcahosszal), és ezt sokan nehezen tudják neki megbocsájtani. Az irodalmár elit köreiben nem ritkán kíséri fanyalgás – Nádas Péter negatív reakciója az őt karikírozó Bödőcs-paródiára szimptomatikusnak is tekinthető –, miközben az olvasók szabályosan megőrülnek érte. Noha alig egy hónapja jelent meg a második kötete, már az első reakciók is hasonló megosztottságot mutatnak. A magas irodalom szempontjából kritizálják a könyvet, pedig az ő célja és közönsége más, mint, mondjuk, Krasznahorkai Lászlóé. Gazdálkodik a jelenlétével, az idejével, évekre előre megtervezi a lépéseit, minden interjúja tudatos üzenetet hordoz. Ilyen a könyv is. Bödőcs betartotta a regényírók mindenkori aranyszabályát: arról írj, amit a legjobban ismersz. A helyzetek, a mondatok, a poénok a vidéki magyar valóságból fakadnak, mégis megemelte, aládúcolta a szerző a képzőművészet, az irodalom, a közélet és a popkultúra elemeivel; az irodalomkedvelő olvasó amolyan „pop-posztmodern” irodalmi kollázsként is olvashatja a művet, a képzőművészet pedig szintén átjárja a sorokat. Van benne egy kis magyar politikatörténet, abból a korból, amikor még Kádár volt a rendszergazda, aztán harsány színekkel a váltás diszkrét mámora következik (az a szakasz nyomokban Zámbó Jimmyt is tartalmaz), majd a jelen meghatározó politikusai is feltűnnek, köztük a „Kicsi”, ahogyan ő nevezi. Helyenként talán túlságosan belemegy ebbe a témába, de ez ízlés kérdése, meg aztán az is igaz, hogy itt nem egy politológus kezében van a mikrofon, vagyis hát a kisfröccs. A vidéki melós perspektívájából látjuk az eseményeket, akit „meg se kínáltak” lehetőséggel, pedig igény lett volna rá. Csak hát másképpen alakult. Valahogy elment mellettük minden esély.

A szöveg váza egy végtelenül szomorú, lassú lepusztulástörténet, tokkal-vonóval, azaz alkoholizmussal, válással, rákkal, de hát közben meg folyamatosan történik valami érdekes, és a szöveg vicces. A szerző azt mondotta egyik interjújában, hogy Thuróczy Szabolcs hangján megy a fejében a kötetben olvasható egyszemélyes műsor, az én fejemben azonban Pepin bácsi hangján megy a sztori, azaz a Sörgyári capriccio felejthetetlen karakterét szinkronizáló Kern Andrással. „Unatkozik?! Vásároljon mosómedvét!!” Merthogy persze, amint azt várni lehetett, Hrabal sokat segít a karakter stílusának kialakításában. Rengeteg ismerős története van a számunkra; aki beszélt már hasonló szabású karakterrel, az tudja, a figura mennyire hiteles. Becsapós a dolog, hiszen bár nyilván sok fiktív sztori is belekerül, maguk a történések is sokszor hitelesek, hiszen időnként saját élményanyagát dolgozza bele a karakterbe (mint londoni útjának élményeit, például). Itt pedig felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy Oszkár meddig Ferus, és honnantól Bödőcs? Erre mindenkinek meglehet a maga verziója. Anekdotafüzért hallhatunk, amelyből a kis magyar valóság megannyi eleme köszön vissza, egy szokatlan nézőpontból, és vicces megvilágításban. Ott is poénos, ahol pedig nem feltétlenül kellene annak lennie, ugyanakkor annak örvendtem, hogy kapunk némi kisfröccsbe pácolt, ironikus életfilozófiát is. Az iróniára és az öniróniára különösen nagy szükség van manapság. Hiánycikk, némiképp még az irodalmi piacon is. A szerző önnön nagyszerűségébe és fontosságába vetett hit nem tolakszik az arcunkba.

A humorbonbonok, -labdacsok, -pasztillák mögött azonban van komoly mondandója is a könyvnek. Hangot ad egy olyan társadalmi rétegnek, amely meglehetősen széles, ugyanakkor a kultúrában alig-alig jelenik meg. A vidéki melós nemigen kapott mikrofont mostanában, s ahogyan a kötet beharangozóját olvastam, nagyon megörültem egy lehetőségnek, amely felé még jobban elmehetett volna a szöveg. Nagy hagyománya van a magyar irodalomban a magyar falut látszólag hipernaturalista módon, valójában személyes sérelmekből táplálkozóan gyalázni, mint kulturális értelemben terméketlen földet, ahol a mélyszegénység kiirtotta az emberi érzést a közösség minden egyes tagjából. Akik ezt megírták, mind ebből a „terméketlen” talajból sarjadtak ki mégis. Borbély Szilárd Nincstelenekje volt ennek az itt most némiképp sommásan jellemzett irányzatnak a legutóbbi képviselője; tudjuk, hogy milyen tragikus volt a sorsa, de a magyar vidék azért nem csak ilyen. Milbacher Róbert regénye, a Szűz Mária jegyese is derűsebb képet fest a vidéki magyar valóságról, Bödőcs pedig, bár könnyedebbre veszi a műfajt: figurája szerethető, és képes a szeretetre. (Szálinger Balázs remek fülszövege is ez utóbbi vonásra irányítja az olvasó figyelmét.) A kötet narrátora persze egyáltalán nem harcos prédikátor-térítő, aki sulykolni szeretné saját igazát, inkább csak egy falusi kocsma teraszán üldögélő idősödő melósra emlékeztet, aki kedvesen és kicsit piásan elmeséli, mi a helyzet, de nem akar beléptetni bennünket az egyházba, vagy, mondjuk, valamelyik pártba. Szép és elgondolkodtató olvasmány is lehetne, bár a folyamatos poénzuhatag néha gátolja a sötétebb tartalmak kibontását, de így is jó, és így nyilván „jobban csúszik”.

Ez a könyv remek mű, de azért talán nem remekmű. „Ha […] egy képpel kellene jellemeznem népem lelkét, ez lenne az, ez a szofi marbis dobozban.” Számos jó mondat, pontos helyzet, egy jó karakter, amelynek saját nyelve van, éles blendéjű valóságábrázolás, önirónia, társadalmi problémák könnyed hangnemben való felvetése: sok minden viszi ezt a könyvet, és nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy megmondjuk: ez is bestseller lesz. Én azonban, hálátlan módon, már várom a harmadikat: több karaktert (nőket is, nem csupán néma szereplőként), fordulatos cselekményt és minden fontos karakternek saját nyelvet kérek majd; az útnak nincs vége. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen, a könyv jó, könnyed, ugyanakkor tartalmas és üdítő olvasmány. De hát a szerző maximalizmusa jelen esetben átragadt a kritikusra is. A már korábban kialakított munkamódszer szerint, ha nem jön közbe semmi, az a könyv két év múlva, 2021 őszén fog megérkezni. Bízom benne, hogy még jobb lesz, hiszen a már – többszörösen – megidézett nagyság, Esterházy szép szavaival élve: bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá.

Bödőcs fejlődése egyedi utat jár be, és nem követ külső szabályokat; ars poeticája jól kiolvasható az utolsó fejezetekből. Itt a szereplő és a narrátor közötti válaszfal izgalmasan áttetszővé válik. „Kezedben van a tolvajkulcs, a vallomásom”, írja, a kritikus pedig nem másolja ide a vonatkozó oldalakat, nem is rántja őket néhány jól hangzó, sommás summázatba. Most úgy érzi, nem ez a dolga, inkább figyelmeztet: a könnyed és felszínesnek tűnő fecsegés fölött – akárcsak a korábban felidézett nagy elődök esetében – itt is komoly mondanivalók sejlenek fel. Célja azonban mégis a tömegigények kielégítése elsősorban: nekik szivárogtat valamit a magaskultúrából, emészthető és könnyen befogadható formában. Nézetem szerint ez a program teljességgel védhető, még ha nagy támadási felületet ad is az ún. „igényes” kritikusok számára. Az ő igényességük abban áll, hogy idejétmúlt sémáikba igyekeznek gyömöszölni Bödőcsöt, majd pedig ledorongolják, hogy nem fér bele. Hát, igen. Ezen az úton még nem jártak előtte, Hofi sem. Kéretik a cenzori szigort kissé visszább venni, és figyelemmel lenni arra, hogy Bödőcs az az ember, aki Esterházy után újra képes volt bedobni a köztudatba Hrabal nevét, és már az első könyvével is szinte populáris irányba végrehajtott kultúrmissziót teljesített. A sok ezer olvasó pedig hadd mélyedjen el az előnyökben! Ha valaki csupán szórakozik rajta egy jót, mindezen megfontolásokat mellőzve, azzal sincsen az égvilágon semmi probléma. Talán így értendő Magyar Oszkár megjegyzése: a kritikusok véleménye nem érdekli. Az eddigi reakciókat látva van némi igaza, hiszen vagy ledorongolják, vagy az egekbe magasztalják a munkáját. Az olvasók azonban imádják – és ez a lényeg.

 

Helikon Kiadó, 2019.

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.


Főoldal

2020. február 13.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA