Kritikák

 

 ginsberg.jpg

 

Koncz Tamás

 

Hümmögni a végén

Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg

 

Az önmagunkkal való szembesülés nem objektív tapasztalat: saját figyelme bűvöli el, viszi tévútra a megfigyelőt – az én visszképe a megfigyelés pillanatában is csal, harminc-negyven év távlatából pedig már úgy torzít, mint az elvarázsolt kastély tükrei. Bár egyértelmű válasz nincs, mégis ezek – ki voltam, ki vagyok, ugyanaz vagyok-e ebben a változó testben – Markó Béla új verseskötetének lángnyelvként mardosó fő kérdései.

Az öt ciklust felvonultató Bocsáss meg, Ginsberg úgy létösszegző mű, hogy közben nem von le magvas konklúziót, nem akar egyről a kettőre jutni. Ehelyett, mint csalódott bogárgyűjtő az elszáradt szárnyak, testek tömegét, elénk szórja a kétellyé töppedt egykori bizonyosságokat: a gyerekkor hitét, a kamaszkor dühét, a fiatal felnőtt-lét önhittségét – mindazt, ami egykor mozdíthatatlannak tűnt, és később könnyűnek találtatott.

A verseskötet címadó versével így Markó nem is annyira Allen Ginsbergtől, mint képlékeny önmagától kér bocsánatot. Ginsberg Üvöltésének kétségbeesett ereje az erdélyi költő-politikus korosztályát is megrázta (különösen a prágai tavasz és párizsi diáklázadás tudatában), ám a lázadás végül kényelemmé szelídült, az egykori trapéznadrágos lázadókból jóllakott, papucsos professzorok, miniszterek lettek – köztük a szerző is –, már ha képesek voltak a sokszor a túlélést jelentő kompromisszum elérésére. „Igen, nemzedékem legjobbjai voltak azok is, / akik végül életben maradtak, / de elfelejtették, hogy mire vártak, / nem szaggatják fáról a cseresznyét, / nem cseresznyéznek egy fáról a madarakkal, / jól érzik magukat a bolyhos házikabátban, / és ha azt a szót hallják, hogy szabadság, / legelőször a nyári vakációra gondolnak, / hosszan nézegetik a bedekkereket.” – fogalmaz Markó. Azt is elismeri, hogy az 1989-ben elnyert szabadság sem volt tartható, az új álmokat pedig ők, a túlélők csak a hajdani álmok megtagadásával tudták valóra váltani.

A tapasztalatok illuzórikus voltára már az önironikus nyitóvers is rámutat, amely Erdély létét teszi idézőjelbe: az Erdélyi dal a B-kategóriás vámpírfilmek országát mutatja be, a fenyőfás, székelykapus díszletet, ahol a statiszta-parasztok nyakán harapás nyoma sötétlik – ahol a Segesvárra érkező amerikai turista, de a Hargitán feszítő mélymagyar is megkapja a neki szánt fikciós kínálatot. „Ház is van itt, és ember is van / bár lehet, képzelgés csupán, / attól vagyunk, hogy visszanéz ránk / valaki egy kanyar után. / Attól vagyunk, hogy látogatnak, / s nem test vagyunk, csupán tudat, / figyelnek engem, mégsem látnak, / csak nézik saját arcukat” – írja a költő, odaszúrva a nemzeti nagylét igazolását Erdélyből merítő „táposoknak”, de az igényt kiszolgáló erdélyieknek is.

Markó Béla tehát kiindulópontként kérdőjelezi meg az erdélyi identitást, amely annyiféle, ahányan látják – horrordíszlet, transzszilván idea, egy ország, haza lehetősége –, aztán fordított Arkhimédészként jár el, és Erdély bizonytalan, imbolygó pontjára épít fel mindent, ami csak fontos lehet.

A kettősség érzése finomabban vagy erősebben végig ott vibrál a versekben, a gyerekkori emlékeket feldolgozó Cukorspárga-ciklustól kezdve a kötetzáró Rúzsfoltok utolsó verséig. A Cukorspárga verseinél a szerző mesterségbeli tudását dicséri, hogy a kiskorára visszatekintő narrátor egyszerre ifjú és öreg tapasztalata átjárja, de nem hamisítja meg az emlékezést. Így maradhat romlatlan élmény, ahogy a szülők rémülten, lehalkított rádió mellett figyelik az 56-os forradalomról szóló rádiótudósítást, amit a román szolgálatok is zavarnak (Varázsszem). Paradox, ahogy a félelemtől tompított zajok mint kerti neszek épülnek be a gyerek félálmába: „így aztán távoli tücsökcirpeléssé / szelídült a vad puskaropogás, / mint egy nyugalmas nyári estén / odakint a fűben az apró, / ártalmatlan tücsök-géppisztolyok, / és a tankok dübörgése is olyan volt, / akár a sündisznók puffanása a bokrok között / vagy a galambok lusta tollászkodása / fölöttünk az ereszcsatornán, / a Molotov-koktélok csattanása pedig / inkább a nedves gyufasercenéshez hasonlított”.

A feszültség a tudatosság küszöbe alatt jelenik meg a gyereklétben, sőt válik elfogadhatóvá: hogy egy feljelentés miatt felakaszthatja magát a szomszéd fiú, és emiatt aztán anyja is véget vet életének, épp olyan természetes egy tízéves számára, mint az, amikor barátjával cserebogárszárnyat gyűjt iskola után. A ciklus legszebb, címadó versében mégsincs rejtett sötétség: a Cukorspárga egy karácsonyfaállítás történetén keresztül tanít az élet egyensúlyára, arra, hogy a nem látható szépségnek is lehet megtartó ereje.

A kezdeti szabadversek után aztán Markó műfajt vált: váltakozva alkalmazza a kedvelt szonettformát és a szabad sorokat. Szonettformában folytatódik a második, Előjelek-ciklus, amely a kötet „istenes verseit” tartalmazza: a narrátor dallamos vitába kezd az Úrral, félrímes, ölelkező rímes szonettjeiben hívja, és mágikus gesztussal próbálja szóra bírni az egyre távolibbnak érzett Teremtőt. Az idézés egy-egy vers vagy sor erejéig talán sikerül –  főleg akkor, amikor Markó nem enged a kísértésnek, és a jól hangzó rímpárok helyett a teljes képre koncentrál. A világmatéria régi-új anyagából kukázó és alkotó hajléktalan Isten története (Téli zsoltár) például kiforrott, komplex allegória, de erős vers a Vesszőkosár is, amely a Megváltót ábrázolja a saját (gyümölcs)húsát feláldozó meggyfa képében. A ciklus legjobbjai egyszerre szólnak az istenkeresésről és a múlandóság csendes szemléléséről, ami megint csak sajátos feszültséget teremt. Markó azonban nem tudja megőrizni az utolsó hangig ezt a minőséget; komoly hiba, hogy egy jó rím kedvéért a legnagyobb szavakat is képes bevetni, és úgy lövi el az Istenem / nincs nekem-típusú rímpárokat, ahogy egy alternatív rockbanda tenné, ráadásul hasonlóan túlzó alanyisággal. Legalább tucatszor szerepel a kötet verseiben az ördög, ennél is többször az angyal szó, melyeknek olykor van jelentősége, de inkább tűnnek sanzonos rímtölteléknek.

A Bocsáss meg, Ginsberg legsúlytalanabb ciklusának a több alkalmi szonettet – művészköszöntőt, kiállításra írt szöveget, búcsúverset – tartalmazó Angyalhajat érzem, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt is akadnak kiemelkedő darabok. Például a Csak kék, amely a szín ismételt szerepeltetésével hitelesen adja vissza az Őszikék-sorozat tűnődő melankóliáját: „Igen, most már reggeltől estig / egyetlen szín lesz: őszi kék, / a szilva húsa betakarja / saját csonttá fagyott szívét” – írja a költő, és a dallamosan szikár, gyönyörű versszak megtartja a ráépülő teljes szonettet.

A két utolsó ciklus (Fogyóleltár, Rúzsfoltok) végül újabb, erős hangulatváltást hoz a szonettformával akarva-akaratlanul is könnyedebbé váló kötetben: a szabadverses narráció ridegebbé, szürkébbé válik, hetvenes évei felé közelítő költő-államférfi önmarcangoló módon vet számot sebeivel és csalódásaival. Ugyan nem csodálkozik rá, verseiből mégis kiderül, mennyire váratlan dolog belesodródni egy forradalomba, vérontásba; és hogy ez a forradalom aztán csak formai változásokat hoz, de a szabadság ígéretét nem teljesíti be – a szabadság ugyanis, amelyre Ginsberg és a forradalmárok vágynak, nem elérhető.

Ahogy sok más dolog sem: a versek emlékeztetnek rá, hogy a legnagyobb vágy és szeretet ellenére is lehetetlen eggyé válni a másik emberrel (Közös szobor), bár életében, hibáiban osztozunk vele (Hibaszázalék). A költő távolságtartóan mutatja az öregedő test kiszolgáltatottságát és saját, nagylelkűségnek álcázott önzését is.

Szenvtelensége az önvizsgálat eszköze: a feltárt énrétegek, emlékek között kutat saját maga után – ám az így feltárt élet csak visszatekintve tűnik valódinak. „Ott kellett volna maradni / bűnben, mocsokban, lázadásban, / hallgatni, ahogy énekelnek az állatok, / a szelíd vadak, az Animals, / elkárhozni egy földöntúli részegségben” – összegez Markó Béla (Rúzsfoltok). Hiszen az Üvöltésből végül csak kétkedő hümmögés marad. A számon kért Isten pedig rejtőzik, hallgat – és csak remélhetjük, hogy ott van a függöny mögött.

 

Pesti Kalligram, Budapest, 2018.

 

Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.


Főoldal

2019. április 09.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Versek
Fodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei Falusi Márton versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA