Kritikák

 

 borito_csempesz-page-001.jpg

 

Nagygéci Kovács József

 

Nyilvánvaló

Szakács István Péter: Csempészáru

 

Az erdélyi író, Szakács István Péter nyolcadik kötete Csempészáru címmel jelent meg tavaly decemberben. A kötet különlegessége, hogy a kiváló csíkszeredai grafikus, Siklódy Ferenc képei kísérik a szövegeket. Illusztrátorként szerepel a belső borítón, de a könyvet forgatva egyértelmű, hogy a rajzok egyenrangú társai Szakács szövegeinek.

A kötet, alcíme szerint, apokrifeket tartalmaz, azaz a szó eredeti értelmében olyan szövegeket, melyek nem tagjai az elfogadott kánonnak, nem hivatalosak. A könyv fülszövege szerint „apokrif az, amit eltitkolnak, ami törvényen kívül áll”, ez a mondat ugyan a bibliai apokrifekre nem áll, mindenesetre a szerző játékba hívó elképzeléséhez teljes mértékben illeszkedik: nem hivatalos, másképpen képzelt, átírt, megváltoztatott, máshogyan ismert történetek kerültek bele a könyvbe.  Nemcsak bibliai parafrázisok, hanem a kötet másik harmadában mesék átiratai, a harmadik harmadban pedig Szindbád-történetek, utóbbiak Krúdy-modort utánzó formában. Ezzel együtt, tekintve, hogy a 21. század Európájában szinte nincsenek is titkok, éppen, hogy nem a titkolt igazságok előhozásához kellenek módszerek, hanem a nyilvánvaló, egyértelmű bölcsességek közléséhez kell a mai szerzőknek látszólag titokzatos módszereket igénybe venniük. A közölni kívánt igazságok így valóban csempészáruk lesznek, de hát ritka az a kor, amikor nem azoknak kellett volt lenniük. De ami így kell, hogy közkinccsé álljon, az ettől még evidens, világos, nyilvánvaló. A mai kor szerzőinek a vázolt feladat egyszerre nehéz és egyszerre triviálisan megoldható. Nyilvánvaló, hogy ez a dolguk. Nyilvánvaló, hogy a maguk módján meg is oldják. 

A Más mesék alcímű első részben látszólag modern (vagyis annak gondolt) formájú meseváltozatok szerepelnek. Ezek annyiban mindenképpen mesék, hogy az így ismert szövegek általános sablonjai szerepelnek bennük: van király, trónterem, mesebeli számok, csodás események. Ebből a szempontból nem másak ezek a mesék. A történetek ráadásul ugyanúgy a boldogulás lehetőségeit kutatják, ugyanúgy a győzelmes vég felé igyekeznek vinni hőseiket. Amiben viszont más mesék: a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” történetzáró formulák véletlenül sem kerülnek elő. Épp ellenkezőleg, Szakács más meséiben nyitott kérdések maradnak, vagy nehezebb esetben, mint például a ciklust záró A szörnyeteg című írásban egyenesen a végén fordul igazán rosszra minden, illetve bomlik ki az eleve rossz.

A tanmesék kevés „eltitkolt” üzenettel operálnak, annál inkább találunk enigmatikus részeket a következő ciklusban, a Felemás evangéliumok címűben. A kötet terjedelmi szempontból is meghatározó része bibliai történetekből kinövő elbeszéléseket tartalmaz, rengeteg ó- és újszövetségi idézettel, illetve a minden korban igen népszerű apokrif-idézetekkel. (Utóbbiak egyébként éppen azt példázzák, hogy a pszeudokanonikus iratok messze nincsenek eltitkolva. Triviális példa ezen belül az „Oldani vágyom és oldódni vágyom”-kezdetű, Weöres Sándor-fordításként ismert – János apostolhoz köthető – apokrif acta Krisztus-himnusza. A kötet ezen fejezetében szerepel a címadó, Csempészáru című írás is. A történet az Édenkerttől indulva viszi az olvasót, és az innen származó magok sorsán keresztül ismerhetjük meg a szereplőket. A szöveggel innentől kezdve számos probléma akad. Az élet fájáról származó gyümölcsmagok a novella végén már almamagokként szerepelnek, pedig egy átlagos bibliaolvasó is tudja, hogy a másik, a jó és rossz tudásának fája sem feltétlenül almafa volt, a Biblia nem említ fajtát. A Genezis szerint az Édenben álló élet fája ráadásul nem volt tiltva az első emberpár elől a bűneset előtt. Így a szöveget indító felvetés eleve elhibázott, történetesen, hogy az élet fájának magja elültetve terem egy gyümölcsöt (almát), amit aztán egy Mária(!) nevű cigánylány fog jóízűen elfogyasztani. Szakácsnak tehát sikerül egy igazi apokrifet létrehozni, a szó kevert értelmében. Egy kicsi bibliai utalás, egy rész modern szcéna, egy rész keleti misztikum. A szinkretista novella, ha létezik, pont ilyen. Ezt lehet szeretni, de még átlagos bibliai olvasottsággal is bosszantó lehet tartalmilag. Érdekes, hogy maga a szerző is érezhette ezt: mikor a történet végén az almát elfogyasztó cigánylányt megnevezi, a főhős elmosolyodik a helyzet komikumán. Talán szerencsésebb lett volna nem adni nevet a lánykának. És ez igaz a szövegekre általában is: szerencsésebb lett volna több titkot, kevesebb megfejtést adni az olvasónak. Így, sok esetben – többek között a címadó írásban – a szöveg nem nő túl A Da Vinci-kód tartalmi keretein, még akkor sem, ha Szakács profi novellista, technikailag messze felette áll a lektűrszerzőknek.

Kár, és éppen azért kár, mert ezekben az írásokban a Szakács István Péter írásaira oly jellemző erények is mind ott sorakoznak. Remekül teremt atmoszférát (Krisztus teste), bravúrosak a jellemrajzai (A másik megváltó), nyelvi és helyzetkomikumban is erős. Azokban a novellákban, ahol a tragikumé a főszerep, kellően mély és titokzatos (Evező, vitorla és kormánylapát nélkül).

A fent sorolt erősségeket a kötet záró ciklusába felvett Szindbád-történetekben is megtaláljuk. Szindbád-változatok a címe a három írást sorakoztató kötetzáró fejezetnek, és a szerkesztő dicséretére legyen mondva, jó, hogy ezekkel végződik a kötet. A novellák címei némi modorosságot rejtenek (lásd „ifjonti ábrándok”, „eltékozolt vágyak”), de a szövegek helytállnak.

Mert az elbeszélések ott billegnek a Krúdy-utánérzés modorossága és az elbeszélői nyelv adaptáltsága határán, és csak nagyon ritkán zuhannak le. A szövegek, ha tapasztalt Krúdy-olvasót találnak, örömet okoznak, és azt sejtem, hogy Szakács olvasói között elsősorban ők (mi, teszem hozzá a magam részéről) lehetnek. Az ifjúság elmúlásának fájó, de az eltelt és megélt múltnak örömteli krónikása és az ő bölcsessége, a boldogság hajszolása, az élet felfedezhetetlen és talán éppen ebben megragadható értelme adják a novellák tőkesúlyát, miközben a forma – a megidézett Mesterhez illően – könnyed, légies. A történetek nem igazi történetek, mindegyikük egy-egy több képből összeálló jelenetsor, melyek igazán nem számíthatnak apokrifnek, hiszen nem csak a Szindbád-novellákból lehetnek ismerősek, hanem sokkal inkább az életünkből. Hol lelhető fel a boldogság: az öröklét börtönében, vagy a múló élet szabadságában (Szindbád és a velencei tükör titka)? Jó-e Szindbádnak, hogy „visszavonult, és ebbe a sétálóutcai garnizonba költözött, a hajdani kuplerájtól és az apácazárdától egyenlő távolságra” (Szindbád és az ifjonti ábrándok bűvös lámpafénye)? Vagy talán ott található meg az ember szabadsága és boldogsága, ahol a leírható valóság, amit Szindbád, az író mániákusan kutat, egyszer csak más dimenzióba kerül? A kötetzáró novellában ezt Áron, a volt iskolatárs így mondja, szembesítésként: a „történeteidben volt egy pont, ahol a hétköznapi világ átbillent egy másik dimenzióba”.

Szakács István Péter novelláskötetében fellelhetők ezek a pontok. Nem feltétlenül ott, ahol a szerző – érezhetően – ezeket el kívánta helyezni. Hogy ez erénye vagy hibája-e a kötetnek, az olvasó eldöntheti. Mindenesetre a Csempészáru ezeket akarhatta, ha akarta, becsempészni a mindennapjainkba. Ott, ahol ez az akarat nem volt készakart és erőltetett, sikerült. Mindehhez a Bookart kiadó adott szép keretet, a tartalomhoz méltó formával. Vida Gábor szerkesztői munkáját is dicséret illeti, ütem- és arányérzék jellemzi a szerkesztést.         

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2017. december 15.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Könyvfesztivál, 2018 Könyvet a szórványba! Sayfo Omar és sikerregénye Békéscsabán Így gondozd a kultúrádat!
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Pécsi Györgyi tárcáiMarkó Béla tárcái
Versek
Zalán Tibor verseiMarkó Béla: KérésBirtalan Ferenc verseiBogdán László Vaszilij Bogdanov-versei
Prózák
Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novelláiPataki Tamás: HungarooptimizmusHálára kötelezett emberek
Kritikák
Világunk takargatnivaló darabjaMándy-portré és korrajz egyszerrePusztulás gyerekszemmelCélia, avagy a nem létező főhős
Esszék, tanulmányok
A kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornellA Bárka-díjasok (és antológiájuk)
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA