Prágai Tamás új könyve nyugodtan titulálható bátor kísérletnek, hiszen egy olyan alkotást vett elő pretextusként, amelyet a jelenkori irodalmi kánonok nem csak Kosztolányi, hanem a 20. századi magyar próza egyik kiemelkedő művének tartanak. A Pesti Kornélt természetesen akarva-akaratlanul is össze fogják hasonlítani az „előszöveggel”. A Kosztolányi-opusra való rájátszás ráadásul jócskán meghatározza az (olvasói, kritikusi) interpretációkat, a(z Esti Kornélt ismerő) befogadó első lépésben gyaníthatóan a két próza közti viszony, az analógiák és differenciák megfigyelését (is) fogja egyik fontos feladatának tartani.

            Van is mivel foglalatoskodni ebben a tekintetben, a két könyv számos strukturális, műfaji, tematikus stb. hasonlóságot mutat egymással (miközben Prágai nem követi szolgai módon Kosztolányit, sőt, bizonyos helyeken teljesen elszakad tőle). Ha leszámítjuk az eredetileg a Tengerszem c. kötetben megjelent írásokat (az Esti Kornél kalandjait, amely szám szerint huszonhárom prózát tartalmaz), az Esti Kornél ugyanúgy 18 fejezetből áll, mint Prágai könyve. A konkrét szövegek szintjén is találkozhatunk látványos hasonlóságokkal, például egy társalgás leírásánál[1] vagy a szereplők bemutatásánál.[2] Novellafüzérként és \ vagy kihagyásos szerkezetű regényként is olvasható mindkét munka. Az elbeszélők más és más időpontban csatlakoznak be a hősük életébe a különböző egységekben, úgy mesélnek el róluk történeteket, hogy azok csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, nem következik az egyik mozzanatból a következő. A főszereplők nem képzelhetőek el egységes személyiségként: mindig új és új oldalukról mutatkoznak be; olyan dolgokat tudunk meg róluk néha, amelyeket nem is sejtettünk volna az előzményekből. Nem kötött tehát az identitásuk, a jellemük (nem feltétlenül csak nekik, hanem a többi szereplőnek sem: „Nekem nincsen identitásom”- mondja a „keleti nő” a Pesti Kornélban), mert az az írás folyamatában folyton változik. Az alkotás során bármi megtörténhet, nem az az érdekes itt, ami valóságos, hanem az, ami a képzeletben játszódik le[3]. Túlzásokkal és a hétköznapi logika segítségével megmagyarázhatatlan, irreális eseményekkel találkozhatunk a könyvekben (és ez valamilyen szinten kizárja a realista megközelítésmódokat), melyek hemzsegnek a különc figuráktól. Az önéletrajziság is szembeszökő: Esti Kornél napra pontosan ugyanakkor született, mint Kosztolányi, miként kiszámolható, hogy Pesti Kornél – ha 1980-ban volt 12 éves – is 1968-ban „jött a világra”, akár Prágai. Utóbbi szerző könyvében több szerepduplázódást, rákopírozódást is megfigyelhetünk a (Pesti-Prágai duón túl): Az ál-prostituált c. részben előbb két férfi, majd két nő jelenik meg úgy, olyannyira hasonlatosan egymáshoz, mintha legalábbis ikrek lennének.

            Bizonyos – régebbi – értelmezések odáig merészkedtek, hogy Estit azonosították Kosztolányival, esetleg a szerző tudatalattijaként vagy egy másik, rejtettebb énjeként határozták meg őt. Egy másik, frissebb olvasat szerint Esti nem feleltethető meg sem Kosztolányinak, sem a szerző tudatalattijának, s az alkotó (Kosztolányi) és író hőse (Esti) inkább kétfajta írásmód metaforája (Kosztolányi, mint a klasszikus típus, harmonikus és elrendező; Esti, mint a romantikus, felforgató). Prágai Tamás még a Kosztolányiénál is nyitottabb személyiségnek mutatja hősét, aki néhol íróként jelenik meg, máskor meg lehetne egészen más is. A budapesti Maya-kultusz kezdetében kiégett alkotóként tűnik fel, unja a saját írásait, megszokásból és pénzért ír; a Kalózokban viszont az derül ki róla, hogy évek óta nem jelennek már meg szövegei. A Húsdiszkont a Közvágóhíd utcában c. részben viszont az ő darabja szerepel, egy meglódult képzeletű, szürreális látomásokkal telített alkotás. Ez utóbbi az egyik legkülönlegesebb egysége a könyvnek, de megítélésem szerint olyan nagyon és olyan sokszor nem láthatunk bele Pesti és a többi narrátor írói műhelyébe, hogy azokból messzemenő következtetéseket vonhatnánk le a stílusukat és azok különbözőségeit illetően.

            Több egymással egyenrangú, ám egymásnak egyszersmind ellentmondó érvelést is felsorakoztat a könyv, miért Pesti Kornél a főhős neve. Az első magyarázat szerint (A budapesti Maya-kultusz kezdete) azért változtatja meg Prágai István (ahogy arra az egyik szereplő is felhívja a figyelmet: az Esti Kornél kalandjaiban van egy rész, egyetlen rész, a Sakálok, ahol Estit Istvánnak[!] szólítják) a nevét Pesti Kornélra, mert kellemetlen volt neki, hogy ugyanúgy hívják, ahogy egy „közismert” irodalmi figurát. Egy másik fejtegetés szerint („Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska…”) a disszidáláshoz, a hamis útlevélhez kellett felvennie egy új nevet, s ő ezt választotta. Az átváltozásban viszont már azért hívják így, mert a fővárosban, a Duna bal partján született (csótányként, de a Gregor Samsáéval ellentétes utat bejárva emberré válik). Látható tehát, hogy annyira ellentmondanak egymásnak ezek az érvelések, hogy ezek után (de nem csak emiatt) nehéz lenne a főhőst egyetlen alakba betömörítenünk, egységes karakterként láttatnunk – talán arról lehet szó itt inkább, hogy a név nem identifikál, sok Pesti Kornél létezik, vagy megfordítva: Pesti Kornélból egy van, csupáncsak szétosztódott ezerfelé, ezerféle alakká.

            És nem elég, hogy a főszereplő megsokszorozódik, az elbeszélő személyét is váltakoztatja a szerző – akár egyetlen fejezeten belül is, több nézőpontból láttatva ugyanazt a cselekményt. De lett légyen szó bármelyik narrátorról, a történetszövés ugyanazon az elven alapul: egyszer csak belecsöppenünk egy olyan históriába, amelyről, általában nem ismerve az előzményeket, csak töredékinformációkat szerezhetünk[4]. A narrátor bennfentes hangon beszél, hiszen számára kívül-belül ismerős az elbeszélt világ, az olvasó viszont néha még a szereplők személyét is alig képes beazonosítani, mert szinte semmilyen információt nem tud meg róluk. Az elbeszélések (vagy regényrészletek) nem mondanak végig egy történetet, hol az elejük, hol a befejezésük hiányzik, néha meg éppenséggel mind a kettő. A műfajok tekintetében is széttartó Prágai Tamás kötete, amely a narrátori (fő)szólamba a hagyományostól eltérő (bár a kortárs művekben már megszokott) elemeket: lexikon-szócikket, építészeti és helytörténeti publikáció részletét, receptet, drámabetétet, rendőrségi személyleírást, ügynöki jelentést és naplórészletet épít be. A főhős családneve azt sugallhatná, hogy az összes történet Pesten játszódik s a főszereplőt minden szál ehhez a városhoz köti, de nem, még a helyszínek tekintetében sem egynemű a Pesti Kornél: bár valóban Budapest (amely ebben a kötetben mindig koszos, elviselhetetlen) szerepel a legtöbbet az események háttereként, vidéki (Szenta) és határon túli település (Szabadka) is ad helyszínt cselekménynek. (Persze azért Pesti nem világutazó, főként csak a nyolcadik és a kilencedik kerületben jár-kel; nem úgy, mint Kosztolányi főhőse.) Így tehát a főszereplő és az elbeszélő személyét, valamint a műfajt és a helyszíneket tekintve is széttartónak mutatkozik Prágai Tamás kötete.

            A mozaikosság, a széttartás kétségtelenül megnehezíti az olvasást, ami természetesen nem baj, nagyobb gond viszont, hogy a szerző mintha nem minden esetben talált volna rá a megfelelő formára és nyelvi kifejezőeszközre. A Pesti Kornélra jellemző egyfajta körülményesség, a szerző gyakran toldja meg valamilyen feleslegesnek tűnő betéttel szövegét. Néha mintha nem tudna mindent elmondani a sztoriban, amit szeretne, és ezért alkalmazna – tehát kényszerből és nem szándékosan – a történetet kizökkentő kitérőket. Épületek és szereplők bemutatásánál is beleesik ebbe a csapdába: lásd például a Nagycsarnok leírását vagy Olaszné Sárdi Etel jellemzését[5]. Ráadásul néhol magyartalan kifejezések, elhibázott szószerkezetek tarkítják a szöveget („Azt akarom, hogy bennem érezzelek”- mondja pl. a felhevült nő a férfinak a Pesti Kornélban, vagy: „komolyabb beszólások még nem csattantak el” – elcsattanó beszólások?), amelyekért természetesen igazán kár, hiszen ezek együttesen Prágai különben nagyszabású, tiszteletet parancsoló kísérletének – „továbbírni” a magyar irodalom egyik remekművét – értékéből sokat levonnak.