Szokatlanul emelkedetten kezdi Király Levente új, harmadik verseskötetét. „Istenem, zengjek-e néked / régi nyelvezeten dús / örömöktől terhelt himnuszt, / lelkendezzek-e harsány / kikiáltóként bele szélbe:” – olvassuk az ünnepélyes, időmértékes verselésű, két áthajlást is tartalmazó sorokat az egyetlen mondatból álló nyitó vers, a Himnusz elején. A kettőspont után el is olvashatjuk a himnuszt, melynek elzengésére a kérdés irányul, a himnuszt követően pedig befejeződik a kérdés: „így?”. A szerző tehát megír egy himnuszt, melyet azonban mintegy a kérdés foglalatába helyez, önironikus gesztussal idézőjelbe tesz, hogy ezáltal úgy tegyen, mintha valójában nem írná meg, csupán rákérdezne arra, hogy megírja-e. Nem csak a kerete miatt rendhagyó ez a vers, hanem az Istenhez szóló dicséret sajátos logikája miatt is. Az alapvetően párhuzamokra és halmozásra épülő szöveg ugyanis a „minden te vagy” tételből kiindulva az Istent jellemző állítások mellé rendre odahelyezi azok ellentétét is (pl. „te vagy a minden, / semmi vagy te”). Nem meglepő, hogy a szerző a költői alkotást kérdéssé tevő szöveggel nyitja meg kötetét. Első kötetében, A legkisebb címűben (2000) és a másodikban, a Szánalmasan közelben (2005) is a költészetet, illetve a költői szerepet értelmező vers volt a nyitó darab, igaz, a mostaninál sokkal játékosabb formában. (Van egyébként Király Leventének még egy kötete, az irodalmi paródiáit összegyűjtő Így irtok én, ez 2004-ben jelent meg.) Nem csak az első, ciklusokon kívül álló vers szól a költészetről, hanem rögtön ez után az első ciklus (A másik derengő vonalai) első két darabja is. Az Első dal a következő bejelentéssel indul: „Meguntam a fecsegést.” Első ránézésre azt hihetnénk, a hat soros vers a maga rövidségével megfelel ennek a kijelentésnek. De azután a következőt olvassuk: „Mindenki fecseg, én is, / hajajj! – de azért igyekszem.” Mi ez, ha nem fecsegés? – kérdezhetnénk. „Lássuk a medvét!” – hívja föl a figyelmet a versbeszélő az utolsó előtti sorban a verszárlatra: „Kirepül madaram kerek égbe.” Ez a gyönyörű anapesztikus sor éles ellentétben áll a megelőző sorok prózaiságával. Ez nem csak a metrum miatt van így (már az előző sor is időmértékes verselésű, csak éppen az anapesztussal ellentétes lejtésű daktilusból és spondeusból áll), hanem az egyszerűségében is remek kép miatt is. A vers tárgya a kirepülő madár, és a vers, a verseskötet is kiröpülő madár. Érdemes odafigyelni arra, hogy a lírai alany, amikor arról beszél, hogy megunta a fecsegést, szembeállítja a múltat, vagyis korábbi költészetét a mostani kötettel. Király Levente újraírja a Zrínyi-féle (és persze korábbról is ismert) „Én az ki azelőtt…” toposzt. Ugyanez érvényes a ciklus második darabjára, a Felnyitásra, melyet a kötet harmadik nyitó versének tekinthetünk. Ebben a versbeszélő a rejtvényfejtés metaforáját használja arra a költészetre, melynek búcsút kíván mondani, hogy új verseszményt fogalmazzon meg: „csak a szavakat önmagukban”. Mielőtt megvizsgálom az önmagát mint újszerűt bejelentő kötet poétikai jegyeit, hadd hívjam föl a figyelmet még egy olyan versre, mely az új költői út kijelöléseként értelmezhető. Ez a Kamaszkor, ó, lázas ifjúság! (a vers fölött „ifjuság”, de a tartalomjegyzékben „ifjúság”) című, visszatekintő jellegű vers, mely a költészethez fűzött naiv várakozásokkal való leszámolást fogalmazza meg, és amely az üvöltés poézisét szembeállítja „a kiabálás, a rekedt / suttogás s a hallgatás beszédével”. (Rokona a Jelenés c. darab.)
      Mi jellemzi tehát Király Levente új kötete, a Nincs arany közép világát? A versek jelentős részét úgy jellemezhetjük, mint letisztult nyelven megírt, az élet legegyszerűbb eseményeinek számba vételén alapuló költői filozófiát. Mondhatnám azt is, hogy hétköznapi filozófiát, ha ennek a kifejezésnek nem volna rossz csengése. A szerző alapvető egzisztenciális kérdéseket érint szövegeiben. Így például a Gyávák fegyvere címűben azt – nem meglepő, hiszen: „csak a szavak önmagukban” –, hogy mi a gyávák fegyvere. (A mosoly az, legalábbis: „Azt hiszem.”) A Minden megy tovább kérdése arra irányul, hogy miért hajlamos rosszat tenni az ember, miközben tudja, hogy mi a jó. Nagyon szép darab az Életrendező elv, ez a három versszakból álló szöveg, mely első és harmadik strófájában (mindkettő nyolcsoros) egy-egy egyszerű élethelyzetet ír le, a középsőben pedig (az arany közép helyén) közli a tanulságot: „Egyik hiba javítja másikat: / minden oké.” (Hadd jegyezzem meg, szerintem jobb volna így: „a másikat”, vagy: „másikát”.) A két jelenet pedig: az autó ajtajába beletörik a kulcs, de be lehet mászni a rosszul záródó csomagtartón át – a beszélő leejt egy poharat, és már belelépne egy szilánkba, amikor meglátja az ablakon a jégvirágot. Nagyon jól sikerült szövegnek érzem az Olyan fél címűt, melynek alanya arról beszél, hogy olyan félelemről szeretne írni, amilyen talán nincs is. „Egyszer átéltem, azt hiszem, / de mivel ismerem, nem lehet az.” Lehetséges-e ilyen félelem? Hogyan lehet írni róla? Király Levente nagyon jó választ (vagyis inkább kérdést) talált erre a kérdésre. „Talán a(z) …………….?” – kérdezi, a névelő eldöntetlenségével is jelezve, hogy nem talál szót rá (hiszen nincs is mire). Ezután eredeti játékba kezd, a vers terében, a verssorok között mozog, és mozgatja az olvasót. „De hát az ugyanaz, lásd föntebb / öt sorral.” (Ott pedig ezt találjuk: „attól nem lehet félni”.) „Lásd fentebb tíz sorral” – olvassuk később, hogy számolgassuk a verssorokat, és arra bukkanjunk, hogy „Valami másnak kell lennie.” A következő sor már arra utasít, hogy tizenegy sornyit ugorjunk följebb (ahol persze ugyanaz olvasható), az ezután következő és egyben utolsó pedig megnyugtat, mondván, jól számoltunk: „Igen, másnak kell lennie.” Remek játék ez, de nagyon komoly játék, mely szellemes módon mutatja meg, hogy amit nem lehet nyelvileg megérinteni, azt csak körülírni lehet.
       Sajátos életbölcsességet fogalmaz meg a Nyugati szent. A vers főhősének, a „szentnek”, aki fölidézi Petri György alakját, az a feladata, hogy papírra vesse, amit a világgal közölni szeretne. Bár nincs sok ideje, és nem tudja, mit írjon, nyugodt, és örül, hogy datolyát és kesudiót lát maga előtt. „(Bár egy kis sör jól esne, / csak egy üveg, csak egy / üvegecske…)” Ez a szöveg kapcsolódik a korábban idézett metapoétikus versekhez, amennyiben a nagy dolgok kimondásával kapcsolatos kételynek ad hangot (vö. a Kamaszkor… c. vers fölütésével: „Hittem: mit írok, a mindenség titkát fejti meg…”). Másrészt végiggondol egy – hétköznapinak éppen nem nevezhető – élethelyzetet, és ezáltal fölmutat egy életelvet. Petri megidézése nem újdonság Király Levente költészetében. Előző kötete Petrióda című darabjában is így tett, most pedig a Jób története mottóját veszi tőle. Ebben a szövegében kapcsolódik elődje blaszfém poétikájához, hogy a szellemi lázadásnak így keressen nyelvi közeget. Istenről pl. a vers első felében a következőket mondja: „mekkora egy szemétláda”, „nyugdíjas bácsika”, „hagyta megdögleni a saját gyerekét”, „perverz Öreg köcsög”. (Vö. Petri híres-hírhedt versével, az Apokriffal: „Zakatol a szent család…”.) A zaklatottságot, az igazságkereső felháborodást jelzi, hogy, bár vannak benne írásjelek, a vers első fele lényegében egyetlen, számos al-mondatból (de nem tagmondatból) álló mondat. A bibliai történet értelmének keresése rokonítja a szöveget Kemény István Káin-verseivel, sőt, távolabbról Az ember tragédiáját is előképének tudhatja. A vers második fele, mely már mondatokra tagolódik, a meg nem értés megértéséről szól („Közben minden csak ezen múlt: nem értettem / a szavakat, s így a történetet sem. / Isten nem értelmezhető…”), hogy azután eljusson a szeretet bevallásáig: „Mindegy, mi van: / én akkor is szeretem.” Nem akarok túlozni, de azt hiszem, annyit bátran kijelenthetek, hogy a magyar irodalmi hagyomány istenes verseinek méltó folytatója ez a szöveg.
      Ez nem mondható el az Imáról és a Hegyi beszédről. Utóbbi első versszakát ide másolom: „Van egy dollárom. / Akarom, hogy tíz, száz, / ezer dollárom legyen? / Naná, hogy akarom! / Ezért követem az Urat.” A szöveget az ismétlés rendezi, az idézett kérdésföltevés még kétszer megismétlődik, egyre növekvő pénzösszeggel. Poétikai szempontból meglehetősen lapos megoldás ez. Az ismétlés hozza létre a Kraftwerket is, melyben a „Robot vagyok, magamat is / csak használom, használom” kijelentés hangzik el négyszer. Leszámítva azt, hogy a sorok tipográfiailag majdnem szabályos négyzetet rajzolnak ki, és ezzel fölidézik a robot „kockaságát”, ezt is igen „egyszerű” szövegnek gondolom. De a legelégedetlenebb a három falfirkaszerű verssel vagyok (’90, Samantha Fox, Nyelv), melyek közül álljon itt a középső teljes terjedelmében: „Beszoptuk ezt a / nagycsöcsü kurvát”. Vers ez egyáltalán? (Én nem olvasom versnek.) Nem a szóhasználattal van bajom persze, hiszen Király Levente írt már ennél cifrábbakat is (pl. a már említett Petrióda remek macsó szövegében), hanem azzal, hogy a szerző itt beérte egy ötlet rögzítésével. Mert hát beszopta, beszoptuk ezt a nőt – és akkor mi van?, kérdezhetném gonoszkodva. És ha már a feddésnél tartok, meg kell jegyeznem, hogy a Sej-haj, jó kedvem van! sem üti meg a kötet többi versének színvonalát. Ha egy alternatív (vagy álalternatív) zenekar koncertjén hallanám, nem volna kifogásom, ügyes dalszöveg lehetne, de a kötetben olvasva leginkább bosszantó, üres harsányságával tűnik ki. Túl sokféle szövegből áll a Nincs arany közép, és ez nem tesz föltétlenül jót neki.
      De térjünk vissza egy pillanatra a Hegyi beszédre! Nem mehetünk el szó nélkül ennek a szövegnek a társadalomkritikai vonása mellett. Az úgynevezett képviseleti beszédmóddal kapcsolatos kételyek miatt ma gyakorlatilag nincs – esztétikailag értékelhető – politikai költészet Magyarországon. Király Leventéé sem az, de úgy tudja beemelni költészetébe az emberi társadalom egyes jelenségeit, hogy izgalmas szövegeket hoz létre. Utóbbi megjegyzésem a kérdéses versre és a Kraftwerkre továbbra sem érvényes. Annál inkább a TV 3H-ra (a három H: „Háború, Hullák, Hitler”), A Normális Párt flyerére, vagy éppen az Utópiára (melyben „a világ spanyol kézen marad”). A Hegyi beszéd a szent szöveg profán átírása miatt kapcsolódik az „én testem” című darabhoz is, mely Krisztus testét, a kenyeret nem az eucharisztia értelmében mutatja föl, hanem a legkézzelfoghatóbb fizikai valóságában. „Ha nejlonba teszem, megfonnyad. / Ha vászonba, kiszárad. / Nincs arany közép.” A kenyér mint az ember alapvető tápláléka, az emberi élet egyik legfontosabb kelléke (vö. pl. Kenyér és bor), a civilizáció jelképe és hangsúlyosan mint vallási jelentéssel bíró tárgy, mely jelenvalóvá teszi Istent, a leghétköznapibb összefüggésben fordul itt elő. De nem azért, hogy profanizálódjék, és elveszítse eredeti jelentését, hanem azért, hogy radikális módon hívja föl a figyelmet a szövegben rejlő alapkérdésre. Ha – teszem azt – az volna a vers címe, hogy Kenyér, nem látszódnék ilyen élesen a szöveg súlya, tudniillik az, hogy itt a választások egzisztenciális tétjéről van szó. Ezen a ponton érdemes röviden szólni a kötet fölépítéséről. A verseket tárgyalva rendre egymás mellett vagy egymáshoz közel álló szövegekről beszélek, és nem az olvasói kényelmesség okán teszek így, hanem a kötet logikus rendje miatt. Az ötvenegy versből (a nyitó Himnuszból és öt eltérő hosszúságú ciklusból) álló könyv szép egységet alkot. (Király Levente köszönetet mond a gyűjtemény összeállításában nyújtott segítségéért szerkesztőjének, Sárközy Bencének és a költő Oravecz Péternek, aki egyébként az Így irtok én szellemes illusztrációiért és a Szánalmasan közel borítógrafikájáért is felelős volt. Persze nem tudhatom, hogy kinek mennyi része volt a Nincs arany közép megkomponálásában, de ha már a szerző hálás nekik, én sem vagyok rest megemlíteni őket.)
      Hadd mutassak rá a negyedik, Egem van című ciklus fölépítésére. A hat vers klasszikus gyűrűs kompozíciót alkot. Az első és az utolsó talált szöveg, olyan, mint az előző kötetben a Gém bácsi jegyzetfüzetéből származó töredékek. Most nagyapja búcsúlevelét és apja hagyatékából származó két verset mutat föl a szerző (illetve ezeket írja meg). A második és az ötödik vers egyaránt a Nyelvlecke haladóknak címet viseli, előbbit „a főnév”, utóbbit „az ige” szófaja határozza meg; a két középső pedig egy hűtőszekrény, illetve egy női táska leltárba vétele. A nyelvleckés és a leltárversek közös jegye a katalógus-jelleg, melyet az első ciklus Félelmek kalapban c. darabjában is megfigyelhettünk. A szerző izgalmasan tud játszani a költői nyelv redukciójával, mely már nem is letisztítás, hanem inkább lecsupaszítás. Nemcsak a metaforáktól (és pl. a metrumtól, a költői szöveg hagyományos ismérveitől) mentesek ezek a szövegek, hanem még a mondatoktól is. Csupán a legalapvetőbb egység, a szó marad meg bennük, és mégis koherens szövegvilágok jönnek létre. A világ szavakba tördelése helyett az egység megmutatása jellemzi a kötet utolsó versét. Az Egy nap élet, ez a remek vers a reggeltől („Felkelek.”) az éjszakáig („éjjelre boldog álmokat”) tekint végig egy napon, és miközben a múló idő terében szemléli az életet, az idő megállításáról beszél („hiszen az idő nincs”). „Bolyongásvégi nagy türelmet”, mondja a Kemény Istvántól származó mottó, a megérkezés pillanatában jelölve meg a szöveg helyzetét. Ez a vers olyan tökéletes idillt ábrázol, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, nem igaz a kötet címének állítása, miszerint nincs arany közép. Az arany közép megtalálható, két pillanat, a reggel és az este között, az időn kívül. Van arany közép

Megjelent: Bárka 2008/1