Krupp József
Van arany közép
Király Levente: Nincs arany közép. Magvető. 2007. 



     Szokatlanul emelkedetten kezdi Király Levente új, harmadik verseskötetét. „Istenem, zengjek-e néked / régi nyelvezeten dús / örömöktől terhelt himnuszt, / lelkendezzek-e harsány / kikiáltóként bele szélbe:” – olvassuk az ünnepélyes, időmértékes verselésű, két áthajlást is tartalmazó sorokat az egyetlen mondatból álló nyitó vers, a Himnusz elején. A kettőspont után el is olvashatjuk a himnuszt, melynek elzengésére a kérdés irányul, a himnuszt követően pedig befejeződik a kérdés: „így?”. A szerző tehát megír egy himnuszt, melyet azonban mintegy a kérdés foglalatába helyez, önironikus gesztussal idézőjelbe tesz, hogy ezáltal úgy tegyen, mintha valójában nem írná meg, csupán rákérdezne arra, hogy megírja-e. Nem csak a kerete miatt rendhagyó ez a vers, hanem az Istenhez szóló dicséret sajátos logikája miatt is. Az alapvetően párhuzamokra és halmozásra épülő szöveg ugyanis a „minden te vagy” tételből kiindulva az Istent jellemző állítások mellé rendre odahelyezi azok ellentétét is (pl. „te vagy a minden, / semmi vagy te”). Nem meglepő, hogy a szerző a költői alkotást kérdéssé tevő szöveggel nyitja meg kötetét. Első kötetében, A legkisebb címűben (2000) és a másodikban, a Szánalmasan közelben (2005) is a költészetet, illetve a költői szerepet értelmező vers volt a nyitó darab, igaz, a mostaninál sokkal játékosabb formában. (Van egyébként Király Leventének még egy kötete, az irodalmi paródiáit összegyűjtő Így irtok én, ez 2004-ben jelent meg.) Nem csak az első, ciklusokon kívül álló vers szól a költészetről, hanem rögtön ez után az első ciklus (A másik derengő vonalai) első két darabja is. Az Első dal a következő bejelentéssel indul: „Meguntam a fecsegést.” Első ránézésre azt hihetnénk, a hat soros vers a maga rövidségével megfelel ennek a kijelentésnek. De azután a következőt olvassuk: „Mindenki fecseg, én is, / hajajj! – de azért igyekszem.” Mi ez, ha nem fecsegés? – kérdezhetnénk. „Lássuk a medvét!” – hívja föl a figyelmet a versbeszélő az utolsó előtti sorban a verszárlatra: „Kirepül madaram kerek égbe.” Ez a gyönyörű anapesztikus sor éles ellentétben áll a megelőző sorok prózaiságával. Ez nem csak a metrum miatt van így (már az előző sor is időmértékes verselésű, csak éppen az anapesztussal ellentétes lejtésű daktilusból és spondeusból áll), hanem az egyszerűségében is remek kép miatt is. A vers tárgya a kirepülő madár, és a vers, a verseskötet is kiröpülő madár. Érdemes odafigyelni arra, hogy a lírai alany, amikor arról beszél, hogy megunta a fecsegést, szembeállítja a múltat, vagyis korábbi költészetét a mostani kötettel. Király Levente újraírja a Zrínyi-féle (és persze korábbról is ismert) „Én az ki azelőtt…” toposzt. Ugyanez érvényes a ciklus második darabjára, a Felnyitásra, melyet a kötet harmadik nyitó versének tekinthetünk. Ebben a versbeszélő a rejtvényfejtés metaforáját használja arra a költészetre, melynek búcsút kíván mondani, hogy új verseszményt fogalmazzon meg: „csak a szavakat önmagukban”. Mielőtt megvizsgálom az önmagát mint újszerűt bejelentő kötet poétikai jegyeit, hadd hívjam föl a figyelmet még egy olyan versre, mely az új költői út kijelöléseként értelmezhető. Ez a Kamaszkor, ó, lázas ifjúság! (a vers fölött „ifjuság”, de a tartalomjegyzékben „ifjúság”) című, visszatekintő jellegű vers, mely a költészethez fűzött naiv várakozásokkal való leszámolást fogalmazza meg, és amely az üvöltés poézisét szembeállítja „a kiabálás, a rekedt / suttogás s a hallgatás beszédével”. (Rokona a Jelenés c. darab.)
Király Levente      Mi jellemzi tehát Király Levente új kötete, a Nincs arany közép világát? A versek jelentős részét úgy jellemezhetjük, mint letisztult nyelven megírt, az élet legegyszerűbb eseményeinek számba vételén alapuló költői filozófiát. Mondhatnám azt is, hogy hétköznapi filozófiát, ha ennek a kifejezésnek nem volna rossz csengése. A szerző alapvető egzisztenciális kérdéseket érint szövegeiben. Így például a Gyávák fegyvere címűben azt – nem meglepő, hiszen: „csak a szavak önmagukban” –, hogy mi a gyávák fegyvere. (A mosoly az, legalábbis: „Azt hiszem.”) A Minden megy tovább kérdése arra irányul, hogy miért hajlamos rosszat tenni az ember, miközben tudja, hogy mi a jó. Nagyon szép darab az Életrendező elv, ez a három versszakból álló szöveg, mely első és harmadik strófájában (mindkettő nyolcsoros) egy-egy egyszerű élethelyzetet ír le, a középsőben pedig (az arany közép helyén) közli a tanulságot: „Egyik hiba javítja másikat: / minden oké.” (Hadd jegyezzem meg, szerintem jobb volna így: „a másikat”, vagy: „másikát”.) A két jelenet pedig: az autó ajtajába beletörik a kulcs, de be lehet mászni a rosszul záródó csomagtartón át – a beszélő leejt egy poharat, és már belelépne egy szilánkba, amikor meglátja az ablakon a jégvirágot. Nagyon jól sikerült szövegnek érzem az Olyan fél címűt, melynek alanya arról beszél, hogy olyan félelemről szeretne írni, amilyen talán nincs is. „Egyszer átéltem, azt hiszem, / de mivel ismerem, nem lehet az.” Lehetséges-e ilyen félelem? Hogyan lehet írni róla? Király Levente nagyon jó választ (vagyis inkább kérdést) talált erre a kérdésre. „Talán a(z) …………….?” – kérdezi, a névelő eldöntetlenségével is jelezve, hogy nem talál szót rá (hiszen nincs is mire). Ezután eredeti játékba kezd, a vers terében, a verssorok között mozog, és mozgatja az olvasót. „De hát az ugyanaz, lásd föntebb / öt sorral.” (Ott pedig ezt találjuk: „attól nem lehet félni”.) „Lásd fentebb tíz sorral” – olvassuk később, hogy számolgassuk a verssorokat, és arra bukkanjunk, hogy „Valami másnak kell lennie.” A következő sor már arra utasít, hogy tizenegy sornyit ugorjunk följebb (ahol persze ugyanaz olvasható), az ezután következő és egyben utolsó pedig megnyugtat, mondván, jól számoltunk: „Igen, másnak kell lennie.” Remek játék ez, de nagyon komoly játék, mely szellemes módon mutatja meg, hogy amit nem lehet nyelvileg megérinteni, azt csak körülírni lehet.
       Sajátos életbölcsességet fogalmaz meg a Nyugati szent. A vers főhősének, a „szentnek”, aki fölidézi Petri György alakját, az a feladata, hogy papírra vesse, amit a világgal közölni szeretne. Bár nincs sok ideje, és nem tudja, mit írjon, nyugodt, és örül, hogy datolyát és kesudiót lát maga előtt. „(Bár egy kis sör jól esne, / csak egy üveg, csak egy / üvegecske…)” Ez a szöveg kapcsolódik a korábban idézett metapoétikus versekhez, amennyiben a nagy dolgok kimondásával kapcsolatos kételynek ad hangot (vö. a Kamaszkor… c. vers fölütésével: „Hittem: mit írok, a mindenség titkát fejti meg…”). Másrészt végiggondol egy – hétköznapinak éppen nem nevezhető – élethelyzetet, és ezáltal fölmutat egy életelvet. Petri megidézése nem újdonság Király Levente költészetében. Előző kötete Petrióda című darabjában is így tett, most pedig a Jób története mottóját veszi tőle. Ebben a szövegében kapcsolódik elődje blaszfém poétikájához, hogy a szellemi lázadásnak így keressen nyelvi közeget. Istenről pl. a vers első felében a következőket mondja: „mekkora egy szemétláda”, „nyugdíjas bácsika”, „hagyta megdögleni a saját gyerekét”, „perverz Öreg köcsög”. (Vö. Petri híres-hírhedt versével, az Apokriffal: „Zakatol a szent család…”.) A zaklatottságot, az igazságkereső felháborodást jelzi, hogy, bár vannak benne írásjelek, a vers első fele lényegében egyetlen, számos al-mondatból (de nem tagmondatból) álló mondat. A bibliai történet értelmének keresése rokonítja a szöveget Kemény István Káin-verseivel, sőt, távolabbról Az ember tragédiáját is előképének tudhatja. A vers második fele, mely már mondatokra tagolódik, a meg nem értés megértéséről szól („Közben minden csak ezen múlt: nem értettem / a szavakat, s így a történetet sem. / Isten nem értelmezhető…”), hogy azután eljusson a szeretet bevallásáig: „Mindegy, mi van: / én akkor is szeretem.” Nem akarok túlozni, de azt hiszem, annyit bátran kijelenthetek, hogy a magyar irodalmi hagyomány istenes verseinek méltó folytatója ez a szöveg.
      Ez nem mondható el az Imáról és a Hegyi beszédről. Utóbbi első versszakát ide másolom: „Van egy dollárom. / Akarom, hogy tíz, száz, / ezer dollárom legyen? / Naná, hogy akarom! / Ezért követem az Urat.” A szöveget az ismétlés rendezi, az idézett kérdésföltevés még kétszer megismétlődik, egyre növekvő pénzösszeggel. Poétikai szempontból meglehetősen lapos megoldás ez. Az ismétlés hozza létre a Kraftwerket is, melyben a „Robot vagyok, magamat is / csak használom, használom” kijelentés hangzik el négyszer. Leszámítva azt, hogy a sorok tipográfiailag majdnem szabályos négyzetet rajzolnak ki, és ezzel fölidézik a robot „kockaságát”, ezt is igen „egyszerű” szövegnek gondolom. De a legelégedetlenebb a három falfirkaszerű verssel vagyok (’90, Samantha Fox, Nyelv), melyek közül álljon itt a középső teljes terjedelmében: „Beszoptuk ezt a / nagycsöcsü kurvát”. Vers ez egyáltalán? (Én nem olvasom versnek.) Nem a szóhasználattal van bajom persze, hiszen Király Levente írt már ennél cifrábbakat is (pl. a már említett Petrióda remek macsó szövegében), hanem azzal, hogy a szerző itt beérte egy ötlet rögzítésével. Mert hát beszopta, beszoptuk ezt a nőt – és akkor mi van?, kérdezhetném gonoszkodva. És ha már a feddésnél tartok, meg kell jegyeznem, hogy a Sej-haj, jó kedvem van! sem üti meg a kötet többi versének színvonalát. Ha egy alternatív (vagy álalternatív) zenekar koncertjén hallanám, nem volna kifogásom, ügyes dalszöveg lehetne, de a kötetben olvasva leginkább bosszantó, üres harsányságával tűnik ki. Túl sokféle szövegből áll a Nincs arany közép, és ez nem tesz föltétlenül jót neki.
      De térjünk vissza egy pillanatra a Hegyi beszédre! Nem mehetünk el szó nélkül ennek a szövegnek a társadalomkritikai vonása mellett. Az úgynevezett képviseleti beszédmóddal kapcsolatos kételyek miatt ma gyakorlatilag nincs – esztétikailag értékelhető – politikai költészet Magyarországon. Király Leventéé sem az, de úgy tudja beemelni költészetébe az emberi társadalom egyes jelenségeit, hogy izgalmas szövegeket hoz létre. Utóbbi megjegyzésem a kérdéses versre és a Kraftwerkre továbbra sem érvényes. Annál inkább a TV 3H-ra (a három H: „Háború, Hullák, Hitler”), A Normális Párt flyerére, vagy éppen az Utópiára (melyben „a világ spanyol kézen marad”). A Hegyi beszéd a szent szöveg profán átírása miatt kapcsolódik az „én testem” című darabhoz is, mely Krisztus testét, a kenyeret nem az eucharisztia értelmében mutatja föl, hanem a legkézzelfoghatóbb fizikai valóságában. „Ha nejlonba teszem, megfonnyad. / Ha vászonba, kiszárad. / Nincs arany közép.” A kenyér mint az ember alapvető tápláléka, az emberi élet egyik legfontosabb kelléke (vö. pl. Kenyér és bor), a civilizáció jelképe és hangsúlyosan mint vallási jelentéssel bíró tárgy, mely jelenvalóvá teszi Istent, a leghétköznapibb összefüggésben fordul itt elő. De nem azért, hogy profanizálódjék, és elveszítse eredeti jelentését, hanem azért, hogy radikális módon hívja föl a figyelmet a szövegben rejlő alapkérdésre. Ha – teszem azt – az volna a vers címe, hogy Kenyér, nem látszódnék ilyen élesen a szöveg súlya, tudniillik az, hogy itt a választások egzisztenciális tétjéről van szó. Ezen a ponton érdemes röviden szólni a kötet fölépítéséről. A verseket tárgyalva rendre egymás mellett vagy egymáshoz közel álló szövegekről beszélek, és nem az olvasói kényelmesség okán teszek így, hanem a kötet logikus rendje miatt. Az ötvenegy versből (a nyitó Himnuszból és öt eltérő hosszúságú ciklusból) álló könyv szép egységet alkot. (Király Levente köszönetet mond a gyűjtemény összeállításában nyújtott segítségéért szerkesztőjének, Sárközy Bencének és a költő Oravecz Péternek, aki egyébként az Így irtok én szellemes illusztrációiért és a Szánalmasan közel borítógrafikájáért is felelős volt. Persze nem tudhatom, hogy kinek mennyi része volt a Nincs arany közép megkomponálásában, de ha már a szerző hálás nekik, én sem vagyok rest megemlíteni őket.)
      Hadd mutassak rá a negyedik, Egem van című ciklus fölépítésére. A hat vers klasszikus gyűrűs kompozíciót alkot. Az első és az utolsó talált szöveg, olyan, mint az előző kötetben a Gém bácsi jegyzetfüzetéből származó töredékek. Most nagyapja búcsúlevelét és apja hagyatékából származó két verset mutat föl a szerző (illetve ezeket írja meg). A második és az ötödik vers egyaránt a Nyelvlecke haladóknak címet viseli, előbbit „a főnév”, utóbbit „az ige” szófaja határozza meg; a két középső pedig egy hűtőszekrény, illetve egy női táska leltárba vétele. A nyelvleckés és a leltárversek közös jegye a katalógus-jelleg, melyet az első ciklus Félelmek kalapban c. darabjában is megfigyelhettünk. A szerző izgalmasan tud játszani a költői nyelv redukciójával, mely már nem is letisztítás, hanem inkább lecsupaszítás. Nemcsak a metaforáktól (és pl. a metrumtól, a költői szöveg hagyományos ismérveitől) mentesek ezek a szövegek, hanem még a mondatoktól is. Csupán a legalapvetőbb egység, a szó marad meg bennük, és mégis koherens szövegvilágok jönnek létre. A világ szavakba tördelése helyett az egység megmutatása jellemzi a kötet utolsó versét. Az Egy nap élet, ez a remek vers a reggeltől („Felkelek.”) az éjszakáig („éjjelre boldog álmokat”) tekint végig egy napon, és miközben a múló idő terében szemléli az életet, az idő megállításáról beszél („hiszen az idő nincs”). „Bolyongásvégi nagy türelmet”, mondja a Kemény Istvántól származó mottó, a megérkezés pillanatában jelölve meg a szöveg helyzetét. Ez a vers olyan tökéletes idillt ábrázol, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, nem igaz a kötet címének állítása, miszerint nincs arany közép. Az arany közép megtalálható, két pillanat, a reggel és az este között, az időn kívül. Van arany közép


Megjelent: Bárka 2008/1






Főlap

2008. február 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Újból pályázható a JAKkendő-díjÁtadták a Déry-díjakatFerdinandy György estje BékéscsabánMegnyílt a Frankfurti Könyvvásár Méhes György tehetségkutató pályázat
Útról való
Benedek Szabolcs útról valójaFekete Vince útról valójaTarján Tamás útról valójaBalázs Imre József útról valója Halász Margit útról valója
Versek
Fecske Csaba verseiJuhász Tibor versei Nagy Gábor verseiÁfra János verseiPapp-Für János versei
Prózák
Benedek Szabolcs regényrészlete 1956-rólSchreiner Dénes: IdőszakadékAz érckakas szélrózsája BirodalomGrendel Lajos elbeszélése
Kritikák, esszék
Papp Attila Zsolt VízimozijárólFerdinandy György esszéjeFényűző átkelés a transzerdélyi expresszel„Otthon” és „idegenben” Csehy Zoltán Villányi László kötetéről
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Bejelentkezés
A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA