A Magvető Kiadó gondozásában jelent meg Szőcs Géza Limpopo című regénye, amelynek igényes külleméhez Egyed Tibor litográfiái is hozzájárulnak. A lineáris kronológiát követő regényt a szerkesztés vakmerősége és a nyelvi humor teszi változatossá. A 151 mini-feje­zetre tagolt szövegtest azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy az elbeszélés töredezett és parttalan… éppen annyira amennyire egy strucckisasszony gondolatai azok lehetnek.
      A struccokról szóló foghíjas ismereteinket, miszerint a nagy testükhöz képest aránytalanul pici az agyuk, lenyelik a csillogó tárgya­kat és homokba dugják a fejüket s egyetlen erényük, hogy gyorsan futnak, korrigálja e furcsa napló, amelyet Szőcs Géza valahol Erdélyben, egy felszámolt struccfarm udvarán egy „kiszáradt aranyhalas medence repedező fenekén” egy nyitott aktatáskában talált.
      A „találtszöveg” „gyorsírási kulcsait” szorgalma­san megfejtette, s a maga szerkesztői logikája szerint adta közre. Mint a kötet bevezetőjé­ben írja, az egyes fejezetek sorrendjét maga állapította meg az elbeszélés lineáris logikáját követve. A rövid fejezetekre való szövegtago­lás azt a benyomást is keltheti az olvasóban, hogy valamiféle „titkos” szöveget olvas. E szerkesztési módszer nem volt idegen a szent szövegek, így a Biblia szöveggondozóitól sem, akik a folyamatos szöveget az értelmezés meg­könnyítése végett fejezetekre tagolták. Szőcs Géza is hasonlóan jár el, bár leszögezi, „bár­mely más sorrend elképzelhető, így is-úgy is kiderül minden”.
      A mérsékelt égövre keveredett struccok egy baromfitelepen éldegélnek, köztük Limpopo is, a fiatal strucclány. Bár életük körülhatárolt és őrök által felügyelt, mégsem egyhangú. Talán még elégedett is, hiszen gondoskod­nak róluk, s látszólagos szabadságuk is adott. (Kiszökhetnek a kerítés lyukain, s visszatér­hetnek súlyos következmények nélkül. De ha szökni próbálnak, büntetésből levágják a szárnytollukat!) Limpopo kisasszony némileg kilóg a sorból, mivel kíváncsi természete arra sarkallja, hogy szüntelenül kérdezzen. Kérdései s a lehetséges válaszok kutatása önvizsgá­latra késztetik, míg megfogalmazódik benne a felismerés, hogy akinek szárnya van, annak repülnie is kellene. Kíváncsi strucclányként Limpopo ismeri „népe” történetét, legendáit és mítoszait, s tudja, hogy a távoli Afrikában van a hazája, otthona. Így születik meg benne a remény, amely célt ad szűkre szabott és körülhatárolt kis életének. „Haza akartam, haza­jutni végül ” jutnak eszembe Pilinszky János Apokrifjének sorai e madárnapló olvastán. Majd egy másik vers jut eszembe, Dsida Je­nő Nagycsütörtökének első szavai: „Nem volt csatlakozás.” Székelykocsárd számos ponton kerül elő Limpopo szövegében, átszállóhely­ként, a remény szimbólumaként, s metafizi­kai elmélkedések mataforájaként is.
„ – Hol van a mennyország?
Állítólag a lé­lekben van, mi­ként a pokol is.
Egy helyen?
Igen.
Egyszerre vagy egymás után?
Olyan le­het ez, mint a székelykocsárdi váróterem. Az egyik bejára­tára az van írva, hogy első osztályú váróterem, a másikra, hogy másodosztályú.
És valójában hányad osztályú?
Valójában egy folyosó.”
      A naplóíró szerint az „őshovába” vezető úton, ha Kocsárdig eljutnak, minden bizonnyal sikerülni is fog vállalkozásuk. „mint ki sötétben titkos útnak indul / végzetes földön, csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis, szembe sorssal, / s finom ideggel érzi messzi­ről / nyomán lopódzó ellenségeit.” – fogalma­zott Dsida, s sorait akár Limpopo is idézhet­né. A strucckisasszony számára szárnyának léte a repülés képességének nyilvánvaló me­mentója. Így fogalmazódik meg benne a felis­merés: „Úgy látszik a repülés elfelejthető. De miért nyesték le a szárnyaink végét, és csak a miénket, a szökevényekét, azon kívül, hogy meg akartak büntetni? Mert attól félnek, hogy egyszercsak elrepülünk vissza Afrikába! Mert a repülés újra megtanulható!” Limpopo hisz abban, hogy fajtája ismét megtanulhat repülni, s hamarosan oktatójuk is akad Albi, az albatrosz személyében, aki a szimbolisták (!) kocsiján érkezett a telepre, s aki szorgal­masan tanítgatja a lelkes fiatalokat a repülés tudományára. (Limpopo naplója szellemes olvasmány, amely bővelkedik történelmi, irodalmi, művelődéstörténeti utalásokban, ily módon megadva olvasójának azt a tapasz­talati lehetőséget, hogy alámerüljön a közös kulturális emlékek vizében. S bár szorosan nem tartoznak az elbeszélés „fővonalához” mégis színesítik azt ezen utalások. Érdekes je­lenség a nagysörényű oroszlán is, aki megírta a Bokorbéli víg napjaim című művét, s kinek külön fejezet jutott e naplóban.) A strucckis­asszony repüléstanulási kísérletét társai kez­detben pártolják, de lelkesedésük nem tart sokáig, sokan elpártolnak tőle, rögeszmés te­remtésnek tartják. Nem véletlen, hogy egyre több időt tölt Svarc, a bagoly társaságában, akivel megoszthatja kérdéseit és felismeréseit, s kitől útmutatást és tanácsot remél.
      Szőcs Géza Limpopója a felejtés elleni küz­delemről is szól. A struccok, mint kiderül, olykor tudatosan is felejtenek. Megtanulnak szavakat, fogalmakat felejteni, s elsőként megpróbálják nyelvükből kitörölni a szeretet szót. Az emlékezés és felejtés problémáját járja kö­rül e regény, még ha olykor könnyed strucclé­pésben is. Augustinus óta ismételgetjük, hogy az emlékezet „a múlt jelene.” Ily módon az emlékezet döntő módon hozzájárul a szemé­lyes identitáshoz, olyannyira, hogy Locke azt a személyes identitás legfontosabb ismertető­jegyének tartja. Azonban a strucc, akárcsak az ember, nem egyedül emlékezik, hanem mások emlékeinek segítségével, így nem vé­letlen, hogy e naplóbejegyzésekből nem hi­ányoznak a struccok mítoszai sem, amelyek erőt adnak Limpopónak a repülési kísérletek sikertelenségének idején. S minthogy nyelvi közegként az elbeszélés közös mind az emlékezés mind a történelem számára, a struccok magatartása, a tudatos nyelvi, fogalmi felejtés beláthatatlan veszélyeket hordoz magában. Hiszen az elbeszélés legmélyebb struktú­rái (kezdet, közép, vég), valamely probléma (például: repülés) megoldása (feszültség, feloldódás-sorsforduló) jellemzik a struccok tu­lajdonképpeni egzisztenciáját. Limpopo naplójából megtanulhatjuk, nem annak a módja lényeges, hogy életünket utólag miként beszéljük el, hanem az, hogy miként éljük meg azt. Így az egyes strucc mint Paul Ricoeur írja: „csak élet-történet implicit konstruálá­sa (és állandó revíziója) révén éri el, illetve szerzi meg identitását.” E megállapítás nem csupán egyes lényekre igaz, hanem egy adott közösségről is elmondható, hogy elbeszélések mentén és elbeszélések révén szerveződik. A struccnapló egyik fejezetében az elbeszélő a mi szócska értelmét próbálja megfejteni. A struccok meghökkennek azon, hogy mi­lyen sok mindenre használják a mi szócskát. Ahogy az egyes strucc implicit élettörténetek lévén létezik, úgy a közösség is olyan történet révén létezik, amelyben a közös emlékezet és a jövőre irányuló tervezés összegződik, így a struccközösség esetében is a társadalmilag megélt jelen a múltból és a jövőből meríti értelmét. Ennek tükrében válik érdekessé a napló egyik beszámolója. „Tisztelt struccgyűlés, döntenünk kell. Kik vagyunk és mihez akarunk kezdeni magunkkal? (…) Mármint, hogy mik akarunk lenni. Ilyen lehetőségek például: a csürhe, a nyáj, a konda, a csor­da, a horda, a falka, a „lakosság”, a népség, a gulya, a tömeg, a köztársaság, a falanszter. (…) Csürhe – tizenhárom szavazat. Csürhe vagyunk és csürhe is akarunk maradni – je­lentette ki a végén Patyomkó-Patvaros Pista.” Majd Limpopo hozzáteszi: „milyen hosszú is a történelmi fejlődés útja, amíg a csürhéből csorda lesz.” Szőcs Géza Limpopója minthogy olyan fogalmak köré épül, mint a rabság, sza­badság, otthon, hontalanság, a régvoltba (ta­lán az aranykorba) való visszavágyódás, történelmi parabolaként is olvasható. Limpopo felismeri a szabadulás lehetséges módját, de véleménye megosztja azt a szűk közösséget, amelyben él. Mégis vállalja a rászabott szerepet, s hirdetni kezdi az igét a repülés, azaz a szabadság megtanulásáról. Limpopo kitartása azokra a prófétákéra emlékeztet, akik a végeláthatatlan rabság időszakában évtizedeken keresztül hirdették a babiloni fogságból való szabadulást, lelki alkata azonban mentes minden zordságtól, lelkesedése, magatartása amellyel felismeréseit hirdeti sokkal inkább hasonlít a 19. és 20. század költőiéhez. Ily módon Limpopo naplója felelősségről is beszél, a mostanság sokszor emlegetett írás­tudói felelősségről, annak súlyáról egy olyan zavaros korban, amikor a struccok mérsékelt égövön élnek, otthontalanul, önrendelke­zésük hiányában valamikor a rendszerváltás utáni években kiszolgáltatva őreiknek. Nem nehéz magunkra ismernünk e struccközösség történetében, sorsában, még ha a párhuzam nem is túl hízelgő. E „találtnapló” azonban arra is figyelmeztet, hogy amíg egy közösség­nek adatik egy Limpopója, esélye is adatik a szabadság megtanulására.
      Minthogy Limpopo értelmes strucckisasszony, Svarc bagollyal beszélgetve mind többször próbálkozik a lét értelmére vonatkozó kérdéskísérletekkel, még ha nem is olyan szabatosan fogalmaz, mint egy filozófus. Hi­szen mint Heidegger írta, ami a lét értelmére vonatkozó kérdést illeti, az olyan kérdés, ami a történelmi kezdetektől máig foglalkoztatja gondolkodásunkat. Ez az élet és a természet értelmére és céljára, az értékekre és világ, a kozmosz miértjére és céljára feltett kérdés. Míg a fizika, a metafizika és a teológia összetartoztak, a tudomány is megkísérelte fel­tenni a fenti alapkérdéseket, amióta azonban Kant rámutatott, hogy morális lényként fel kell tennünk a dolgok értelmére vonatkozó kérdést, tudósként azonban nem lehetséges ezekre válaszolni, azóta a tudományok e kérdéshez tartózkodóan viszonyulnak. Limpopo pedig makacsul kérdez.
      Az utolsó fejezetek egyikében olvasha­tó Limpopo legmegrendítőbb beszámolója, amely a telepen töltött utolsó éjszakát doku­mentálja. Mivel a struccok órái megszámlál­tattak, s reggel az őrök a baromfifeldolgozóba akarják szállítani őket, Limpopo és néhány társa úgy dönt, hogy hajnalban megpróbál elrepülni. A kételyek éjszakája ez, valamikép­pen a Gecsemáné kertre emlékeztet. Minden strucc alszik, egyedül Limpopo és Svarc éber. „Nem tudom, van-e lelkem, de ha igen, ma éjszaka talán sikerülni fog megtisztítanom” – mondja Limpopo, később pedig társait fél­ti: „Vajon hányan leszünk? Hányan fogunk akarni – és hányan fognak tudni – holnap a magasba emelkedni és elindulni velem?” Két­ségek közt („hátha nincs is Szerző, csak egy elszabadult narratíva?”) ismeri fel, hogy nincs félnivalója, „hiszen Az, Aki Kimondta A Vi­lágot, rólam is tudta, hogy mit akart általam mondani.”

Megjelent: Bárka 2008/1