Szerkeszteni, válogatott kötetet összerostálni, sokfelé elmozdító feladat és lélekállapot. Egyrészt, a válogató ismeri a művet, művön ebben az esetben a költői oeuvre eddigi kiformálódását értjük – hiszen Gömöri György költészetének alakulását, ha nem is a kezdeteitől, volt módom és kellett legyen indítékom végigkövetni és tanulmányozni –, tehát a szerkesztő feladata ebben az esetben az összes felől közelíteni az egyes darabok felé, míg egyébként az egyes, folyóiratokban, könyvekben megjelenő versekből állítja elő olvasó a nagyobb olvasatot, a fölkínálkozó Gömöri-költészet képet. Másrészt, mivel beleavatkozhat a meglévő összes arányaiba azzal, hogy a válogatás súlypontjait a maga ízlése és érzéke szerint dönti és helyezi el, magára veszi azt a felelősséget is, hogy a hitelesség határain belül megmaradva, átfesti a létezhető portrét. Nem feltétlenül idealizálja vagy stilizálja, de mindenképpen a maga kiemeléseit és elhagyásait hajtja végre azon, ami érintetlenségében természetesen más, lazább, puhább és elmosódottabb, könnyebb ecsetvonásokkal fölrakott arcképet mutat fel.
      Mintha ezt tudta volna Gömöri György, amikor az Ez, és nem más című kötete fedelére egy fiatalkori portréját tette vagy tetette, melyet nem kisebb figura festett, és hagyott kényszeresen félbe mint a nevelőapa, a több versben is megörökített és megérintett Medveczky Jenő, jelezvén, hogy ő ez, és nem más. Az idézett sortöredék, mely az egyik legszebb, Marinak (feleségnek) ajánlott szöveg, a Szonáta záró sorpárosának a kezdete, természetesen, a borítón látva egyéb konnotációk felé is elmozdítja a képzeletet, függetlenül attól, akarja-akarta-e ezt a költő, vagy sem. Az ez és nem más jelentheti azt a makacs következetességet, mellyel Gömöri György az életútján végighaladt. A horizontváltásról írott szkeptikus soraiban ezt így fogalmazza meg: Pózolni lehet persze, ripacskodni, / és nyakra-főre „váltani horizontot”, / hogy a szellemi divatok tervezői / példa gyanánt felemlegessenek, / miközben hajdan-volt személyiséged / feloldódik a medréből kicsapódó nyelv / egyre mocskosabb, habzó árvizében .
      Az ez és nem más jelenthetné természetesen, és a feltételes mód arra utal, hogy bizonyára nincs címként rögzített jelentése a mondattöredéknek, hogy a történelembe erősen és bizonyos szempontból tragikusan beágyazott-beágyazódott élet nem tette lehetővé a költő számára, ha akarta volna sem, hogy más legyen, vagy lehessen, mint ami, vagy jelesen ez. Végig kellett mennie az úton, melynek első kövein 1956 októberében koppantak a cipősarkai, és arról azóta sem tért, vagy térhetett le, azóta is rajta kopog rendületlenül.
      Az ez és nem más jelentheti egyúttal azt a választást, avagy, az idézetből ki fog tűnni, alternatíva nélküliséget, melyet a kötetnyitó, a borítón látható portrét kibontó, magyarázó, értelmező versében találunk. Ennek a fiatal (talán húszéves?) fiúnak / legfőbb tulajdonsága az, hogy ír. […] Lehet, hogy most gondolkodik, de nem ettől létezik. […] … ez a fiú azért él, azért van, hogy írjon. Lehetőségként, életcélként, funkcióként – ez van, és nem más. Az írás van. Ami persze nem olyan egyszerű létjáték, vagy életforma, vagy vállalás, vagy kötelesség annak, aki hazájától, nyelvétől és nyelve megtartó közegétől távol, emigrációban éli le az életét és írja meg a megírni valóit. Olyan évtizedeket, amelyek alatt nem lehetett biztos abban, hogy amit leírt, eljut azokhoz, akiknek leírta, akik értik a nyelvükön leírt verset, a helyettük kimondott keserveket, a félelmükkel némává takart vádakat. Hogy marad-e egyáltalán valami utána, hazajut-e a mű, vagy a más nyelvi közegben majd elporladnak az ismeretlen szavak és sehová nem kapcsolódó, kapcsolható mondatok. Ha tehát ennyi / fennmarad utánunk, – tűnődik a Mint skót humanista című versében – / már megérte; ha az igazat / (akár a falnak is) kimondhattuk, / megérte; ha a nyelv épült / s ép maradt általunk – megérte! ……………. / De aki helyettünk is helytállt, / azzal, hogy ott maradt, / ért-e még, megért-e. De aki helyettünk is helytállt, azzal, hogy ott maradt. Kevés emigráns, vagy ha jobban szeretik, nyugati magyar író szövegében találunk ennyi szeretetet, megértést, és frivolnak hangzik költészetről való beszéd esetében, objektivitást. Márai egyenesen ellenséges célpontnak tekinti naplójegyzetében Magyarországot, az összes ott maradt és született emberrel egyetemben. Gömöri tudja, jelzi, hogy az ország, ahol élt, ahol nem élhet, ami akkor – és talán ma még inkább – az otthoniaknak szinte élhetetlen, nem az árulók és kollaboránsok földje.
      Ugyanakkor, a kötetben föllelhető politikai témájú, elsősorban ötvenhatot érintő vagy megidéző verseiből egyértelműen kiderül, hogy nem ismeri a megalkuvást. A legendás Vajon s mikor lészen valahol is lakásunk Bornemissza-parafrázis, az Ez hát a hazád – / és nincs hová hazatérned, vagy a Majd / kitakarodnak egyszer a fosztogatók, vad / jelképeik is lecsurognak a kertek alá, s akkor / hirtelen feltör / az új, s örök év, s napfényből emel szebb birodalmat sorok a bizonyságai annak, hogy a Kabdebó Tamás-i kétszívűség állapotában vagy vergődésében a költőben nem tántorodott meg egy pillanatra sem a múlt felé kötő hűség és a jövőre kivetített remény.
       Azon persze oktalanság lenne tűnődni, mi lett volna Gömöri Györgyből, ha azon az őszön – jelzem, költőnk mániásan ragaszkodik az őszhöz mint évszakhoz – kötetcímbe is emeli, Őszi magánbeszéd –, ami ifjan egyértelműen nemzeti és politikai tartalmakat sejtet, míg később, az otthoni szorítások enyhülésével, megszűnésével, illetve másfajta szorításokká alakításával, az élet, a kor, az idő múlása szinonimájává formálódik. Ha azon az őszön nem. Nyilván más lett volna. Ami fontosabb, ami lett. Ez és nem más. Az ötvenhatos gyűrűről sorson, szíven, eszméleten, már beszéltünk. Nézzük a másfajta meghatározottságokat.
       Gömöri György tudós költő, illetve tudós, aki költő, de leginkább költő, aki tudós. Szerencsére nem az a fajta, aki költőnek tudós, tudósnak meg költő. Nem hiszem, hogy ebben döntést lehetne hozni, prioritást lehetne kijelölni, illetve ki lehetne játszani a kettőt egymás ellen. Remekül kamatoztatja régi magyaros tudását és jártasságát szerepverseiben, váltott hangjaiban és hangváltásaiban. Ezek a szerepversek, hangváltások nem azonosíthatóak a posztmodern által mostanában nagyon kedvelt szerepjátékkal. A maszkok mögött nem bújik el a költő, a maszkokat felemeli, beszélteti, a korhoz emeli át korukhoz kötődő, vagy köthető mondandójukat. Csak annyiban érdeklik őt a megidézet személyek, amennyire aktuális – és semmiképpen sem aktualizált –, amit el tudnak mondani.
      Az meg egyenesen a nyelvtudós bravúrja, hogy a Bem tábornok utolsó üzenete című vers második része az első rész egyetlen sorának a szövegelemzéséből áll össze, izgalmasan és bravúrosan. (idézet: 112. oldal!!!)
      Mielőtt túlságosan elmerülnék a kötetben és belemerülnék a Gömöri-versvilágba, visszafogom a gyeplőt.
      Rengeteg dologról kellene beszélnem, így inkább hozzá sem kezdek, csak a fölemlítés szintjén tartom őket.
      Nagyon izgatott például a szerkesztés során, hogy mennyire ökonomikusak a költő versei. Alig van többoldalas darab közöttük, a tömörség és aforisztikusság azonban nem teszi szárazzá vagy tudálékoskodóvá a munkákat.
       Izgalmas, ahogy a rövid formák mennyire változatos versformákban jelennek meg, ami nem csak a szerző verstanban való jártasságát és metrikai érzékét dicséri, hanem a formák közötti válogatás igényességét és tudatosságát jelenti.
      Izgalmas számomra, hogy Gömöri György úgy intellektuális költő, hogy közben nem mond le azokról a nyelvi eszközökről, képekről és alakzatokról, melyek ezt a fajta költői megszólalást csak ritkán – lásd az általa is szeretett és idézett József Attila, vagy Radnóti Miklós – jellemzik.
       Izgalmas, hogy hány kortársat és a szívünkben gyarapodó holtat, épphogy-távozót, alig-elnémultat szólít meg, idéz, vagy említ. Minden teljességigény nélkül, fejből, azokat sorolom, akikre vissza tudok emlékezni. Makkai Ádám, András Sándor, Határ Győző, Baka István, Orbán Ottó, Vörösmarty Mihály, Horváth Elemér, Petőfi Sándor, Füst Milán, Márai Sándor, Balassi Bálint, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Puskin, és sorolhatnánk még hosszan. És mennyire jó érzés leírni, hogy az ő világában, vagy patetikusabban, az ő szívében, megfér együtt Szentkuthy Miklós, vagy Petri György Nagy Lászlóval vagy Fodor Andrással.
       Izgalmas lenne kitérni arra, hogy hogyan hatott a fordítás-gyakorlat és –irodalom a primér alkotások létrejöttére, hiszen Gömöri György kiváló fordító, több nyelvből fordít több nyelvre, ezek közül, talán, a Gömöri-poétika szempontjából a lengyel a legszámottevőbb.
      Még sok izgalmas kezdetű mondatot hagyva el, egyet nem mellőzhetek. Izgalmas lenne költészetének arra a vonulatára kitérni, de már így is túl hosszúra nyúlt ez a bevezető, melyet úgy címkézhetünk föl a legegyszerűbben: szerelmi költészet. Nos, nagyon kevés olyan költőt találunk a magyar nyelven írók között, akik a feleségüknek írták-írják a szerelmes verseket, akik nem pusztán szerelmi lírát művelnek, hanem szerelmes-házastársi költészetet teremtenek. Hirtelen Petőfi jut eszembe, meg Radnóti még, és más nem nagyon… Mari, aki külön kötetet is kapott a neki írt versekkel megtöltve, a társ, a szerelem és a vágy kimeríthetetlen tárgya is egyszerre. Kevés költőnek van bátorsága ahhoz, hogy kimondja társának, mindenfajta körülírás nélkül, az utolsó megváltó szót: „szeretlek”. Gömöri Györgynek van.
       Ne csodálkozzanak hát, hogy nagy kedvvel rostáltam meg a költői életművet, kihagyva sok jó verset a legjobbaknak ítélt közül. Vagy nem is így igaz. Ami benne van, az nekem kellett bele. De szeretném jelezni itt és most: a kimaradtak is megérnének egy misét. Vagy akár többet is…

* Elhangzott a költő londoni kötetbemutatóján 2007. április 18-án a Magyar Kulturális Intézetben.

Megjelent: Bárka 2008/1