Kritikák



Csehy Zoltán
Virág az ember
(részlet)
Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklidészi asszonyok




    Esterházy Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című dramolettja teljesen operához illő módon kezdődik: „Rubens kiesik a képből.” A saját önarcképéből esik ki: saját önérzékelése hozta létre azt a mást, mely most identikussá válik a létrehozó énnel. Az élet mint műalkotás, mint stilizáció és fordítva. Vajon melyik arcképéből esik ki, és kieshet-e mindegyikből? Hány énje van? Rubens ki s be jár-kel fikció és referencialitás világa közt: a leginkább azért jön le, hogy jó alaposan meghaljon, hogy mindent beleadjon az énformálás e fontos tényezőjébe, hogy ne maradhasson koreografálatlanul ez a szegmens se, hogy a Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklidészi asszonyokvonal végén pont legyen, hiszen Euklidész is írja: „A vonal szélesség nélküli hosszúság. A vonal végei pontok.” Amennyiben a vonal a lét vonala, ez nyilván igaz, mert minden egyes emlékmozzanat egyetlen sorba, kontinuumba illeszthető, de ha az ecset vonalait nézzük, nagyon is van szélesség, és nagyon is van mit kezdeni a szélességgel, lehetőleg eltüntetni a vonalat és megalkotni a kiterjedést, a foltot, vagyis a felületet, aminek Euklidészt idézve ismét „csak hosszúsága és szélessége van”. Küzdelem a vonallal, a hosszúsággal, harc a felületért, ez lenne az első jelenetet egyik kulcsproblémája. A záró kép pedig kellő hőfokon tragikus: Rubensnek nincs hová visszamenni, „az eddigi képek helyén üres vászon” ragyog, talán mégiscsak több a halál, mint retorikai játék a „Rubens meghalt” mondattal. Talán itt tényleg bekövetkezik.
      Az utolsó szavak, a halál pillanatában kimondott citátumokká nemesedett fordulatok megidézése és listázása is a barokk teátralitását idézi fel: Jézus utolsó szavai indítják Esterházy listáját, s valamennyi utolsó szó gyakorlatilag ehhez a kulcsmondathoz viszonyítva nyeri el igazi értelmét. Ez az üdvtörténeti vonulat motívumrendszerében minduntalan be-beszivárog a dráma teljes szövegébe: a legpregnánsabban talán akkor, amikor az utolsó előtti képben Albertet veszik le Rubens festményéről. E ponton Rubens atyai szerepköre kifejezetten blaszfémikus karaktert nyer.
     Ha zenét kellene társítani a műhöz, több lehetőség is felmerülne. Luciano Berio Outis című művének nyitó jelenete például az öt körből álló kultúrtörténeti pokoljárás mindig azonos jelenettel indul. Outist megöli fia, Isaac. A megölt Outis helyébe lép Outis II., és itt folytatódik is a darab. Rubens is képtelen a halálra, mely ha fiziológiailag be is következik, gyakorlatilag lehetetlen, hiszen ő nem hal meg, csak beköltözik a képeibe, ahonnan időnként kiesik, hogy mindvégig tagadva tulajdonképpeni célját, újabb próbát tegyen egy sikeresebb életzárlattal. Mindkét remekmű kiválóan érzékelteti azt a folyamatot, ahogy a szarkazmus, az irónia, a transzcendencia és a látszatra bagatellizált, torokszorongató halálfélelem között vibrálni kezd a szinte öntörvényű nyelvi-zenei asszociativitás.


A teljes dolgozatot a Bárka (szeptember végén megjelenő) 2007/5-ös számában olvashatják


Esterházy Péter



Főlap

2007. szeptember 12.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png