Soltész Márton
Nyugat és vadnyugat
Utószó Grendel Lajos modern magyar irodalomtörténetéhez
A nagy indiánregényeket idéző, vadnyugati hangulatú borító csak fokozta azt a roppant kíváncsiságot, ami Grendel Lajos A modern magyar irodalom története című könyve kapcsán elfogott. Azt hittem, ezzel irodalmi életünk népes családjában mindenki így van, de csalódnom kellett. Kevesen és keveset írtak erről a könyvről - legalábbis eddig -, ami, úgy hallottam, a szerzőnek nagy szomorúságot okozott. Joggal. Mert ugyan melyikünk vállalkozna ma arra teljesen egyedül, Pozsonyból, aktív íróként és egyetemi tanárként, hogy az ún. „Spenót" és „Sóska" tizenkét kötetének monumentalitása mellett, illetve a Magyar irodalom történetei (újabban ez meg „Saláta" néven fut) körüli viták után egységes narratívában, egyetlen ötszáz oldalas könyv keretei között gondolja el a magyar irodalmi modernség történetét? Megjegyzem: hasonló metodológiai szkepszis tükröződik Fried István Magyar irodalom (történet) című, szintén 2010-es könyvében.
És különben is: mi az oka ennek a hálátlanságnak? El vagyunk látva talán nagyszerűbbnél nagyszerűbb modern magyar irodalomtörténetekkel? Úgy értem: minden évben megjelenik három-négy a legnagyobbak műhelyéből? Vagy a Jauß nevével fémjelzett, korántsem problémátlan „paradigmaváltás" óta irodalomtörténetről nem is beszélhetünk? És végül: szükségünk van-e irodalomtörténetre, van-e egyáltalán valaki, akinek szüksége volna rá? De ezek persze csak költői kérdések egy nem-költőtől. A magam részéről úgy látom, kimondottan modern magyar irodalomtörténetre van szükségünk; és volna szükségünk rá minden évben, de legalábbis öt évente biztosan. Mert öt évente revideálnunk kellene összes állításainkat, ahogy erre Kosztolányi Dezső a Nyugat hasábjain már 1914-ben rámutatott. Újra és újra föl kellene tennünk - értelmezőközösségként és egyénileg is - bizonyos kérdéseket. Ezt tette meg most egy író.
Máris adódik a következő kérdés: írói kérdéseket tett föl ez az író vagy irodalomtörténészi kérdéseket? (És persze: létezik-e érték- vagy minőségi különbség a kettő között? Legitimebb-e bármelyik a másiknál?) Anélkül, hogy a zárójelek közé (vissza)szorított fölvetésekre felelnék, Grendel Lajos új könyvének problematikáját és egyben legfőbb bizonyító erejét annak a feszültségnek a megmutatásában jelölném meg, amely a professzionális irodalomtudomány és a nyelv művészei között indukálódott a huszadik század folyamán. Ugyanakkor az is jogos fölvetés lehet, hogy a kötet szerzője nem tudta eldönteni, végül mit is akar megírni: egy tudományos - azaz szakirodalmi bázisként, rendszeres és korszerű fogalomgyűjteményként, egzakt tudástárként használható - irodalomtörténetet, vagy egy különlegesen magas olvasottságú nyelvművész szubjektív olvasástörténetét.
Ezek keveredése általában mindkét oldalon értékvesztéssel jár, hiszen egyfelől módszertani zavarokat és/vagy irodalomtörténeti közhelyek beemelését, másfelől az írói kompetencia korlátozását vonja maga után. Nem tudom például, hogy Illyés Gyula Puszták népe című művéről miért A magyar líra a két világháború között című fejezetben beszél a szerző, ahogy azt sem, hogy Mikszáthot miért kapcsolja össze még mindig az éles dzsentrikritikával - ezzel jelentősen alulértékelve annak modernségét -, amikor Nálunk, New Hontban című regényében egy Kálmán bácsi nevű elbeszélő figurát mozgatva - talán éppen a Két választás Magyarországon című Mikszáth-regénynek a szerzőt és elbeszélőt azonos név alá rendelő narratív technikájára játszva rá - a „nagy palóc" műveit a posztmodern szövegközösségébe vonta. (Nem is beszélve arról, hogy az utóbbi években az angolszász romance-teória felől közelítő Nyilasy Balázs tanulmányai a Mikszáth művészetére rásütött anekdotizmus elvi épületét alapjaiban rengették meg.) Az mindenesetre biztos, hogy Grendel szépírói nyelve újra és újra keseredetten próbál megszabadulni az irodalomtörténeti zsargon szorításából, s ez bizony egy-két helyen nyelvi zűrzavart eredményezett (pl.: „Szó ami szó, Adyt afféle, az irodalom templomába sáros csizmával beslattyogó pozőr parasztnak látják"(50); „hatalmasra növesztett énközpontúság"(53); „József Attila és Radnóti Miklós csapnivaló avantgárd verseket írt"(170) stb.).
Általánosságban is igaz e kötetre, hogy szerzője kevés figyelmet fordított a kortárs diszkurzus bemutatására. Így a legújabb kutatások friss és aktuális kérdései helyett még mindig „a magyar irodalom megkésettségéről"(165), az egyes költői életművek „folytathatóságáról"(49; 60-61) van szó. Vallom, hogy egyetlen költészet sem folytatható; aki egy másik költő líráját akarja folytatni, az sosem válik költővé. Az igazi költő mindig az egész hagyománnyal áll kapcsolatban, annak elsajátító olvasója, ugyanakkor saját létnyelvének megteremtője, s ebben az önmaga-akarásban, ebben a lét-megértés-akarásban a legdinamikusabb elkülönböződés vágya fűti. Ady esetében - akinek tárgyalásakor különös élességgel jelentkeznek egyes líraelméleti problémák - remélhető, hogy Bertha Zoltán (Erdélyi költők Ady-élménye, Székelyföld, 2009/4.), Herczeg Ákos (Az én olvashatósága Ady Endre A vár fehér asszonya című versében, Alföld, 2010/10.) és mások írásai mentén - mert „mai nagy hallgatásról" szó sincs - új terminusokkal (nem a ráerőltetett 'megkésett szimbolizmus' fogalmával), illetve összehasonlító vizsgálatokkal (Csoóri, Utassy és mások költészetének Ady-hatásait, az ő elsajátításaikat, Ady-értésüket megfigyelve) újragondoljuk majd e különleges lírát.
Hasonló a helyzet a Móricz-kutatással, mely éppen virágkorát éli, ezzel szemben Cséve Anna és Szilágyi Zsófia munkái csupán egyetlen lábjegyzetben szerepelnek (120), míg a Kalligramban és a Literaturában több érdekfeszítő Móricz-elemzést (illetve ezekből nemrég egész monográfiát) publikáló Benyovszky Krisztián említésre sem kerül a tiszacsécsei születésű írót tárgyaló fejezetben. Ugyanígy Domonkos István Kormányeltörésben című versének tárgyalásakor is hiányoltam a hivatkozást A magyar irodalom történeteire, melyben Kulcsár-Szabó Zoltán elemzése révén ez a vers külön fejezetet kapott, de a kötet végén elhelyezett szakirodalomjegyzék (497-501) és a lábjegyzetekben található címleírások részletességét tekintve is hiányérzetem volt. Ezért nem érthetek egyet Csorba Edittel, aki a Nagyítás hasábjain (Merész vállalkozás, 2010/35.) nemrég kijelentette, hogy e munka „nem nélkülözi a legfontosabb szakirodalmi hivatkozásokat", s így „remek kiindulópontja lehet egy alaposabb munkának vagy kutatásnak."
Viszont abban a pillanatban, amikor az írói kompetencia létjogot kap és kiteljesedik, egyszerre súlyosodni kezd a könyv a kezünkben; a szöveg izgalmas utazássá válik, a „vadnyugat" kiváló ismerője - mondhatni: bennszülöttje - úgy kalauzol bennünket a magyar irodalom regényes tájain, mint Szerb Antal és Babits Mihály. Részletes történetmeséléseiben epigrammatikus tömörséggel hoz létre apró műalkotásokat, értelmezve, továbbgondolva az eredeti műveket. Talán a Bevezető az, ahol az írói szabadság, könnyedség még leginkább a maga fékezetlen nyíltságában valósulhat meg; a kötet előszava csodálatos esszé (7-18)! Ráadásul se szeri, se száma e munkában azon módszerek fölbukkanásának, amelyeket Grendel - mint „csupán néhány évre beöltözött tudós" - vitathatatlanul a magyar irodalomtörténetírás legnagyobbjaival azonos rangon művel. Így a könyv elején a magyar modernség előképének fölvázolásában igazán értő és mélyreható elemzés eredménye a Reviczky-Komjáthy összehasonlítás (26). Füst Milán tárgyalásakor a szerző megemlíti annak drámáit is (86), majd ismét komparatív szempontokat alkalmazva Pessoával és T. S. Eliottal veti össze a füsti dikciót (89). Mindemellett a ma és a tegnap perspektíváinak termékeny párhuzamba állítására törekszik, azaz egy adott mű kortársi értelmezését fogadtatásának előtörténetével együtt kínálja olvasóinak. És nem utolsó sorban, amikor erre mód nyílik, Szegedy-Maszák Mihályhoz hasonlóan megemlíti a kulcsszövegek fordításait és külföldi fogadtatását; de ezen túlmenően is - például a Kosztolányi-fejezet kapcsán (80) - kettejük munkái - hangütésükben és az idézett szövegrészek kiválasztásában - egyaránt párbeszédben állnak egymással.
Kétségtelenül egyedi sajátossága ezen kívül e - valóban „merész" és üdvözlendő - vállalkozásnak, hogy általában közvetlenül az irodalmi műből vett idézettel indít, nem pedig elkoptatott esztétikai fogalmakkal vagy teoretikus kijelentésekkel. Sőt, például Bori Imre meglehetősen homályos „Krúdy-effektus"-fogalmát a szerző érzékletesen megmagyarázza és példával is illusztrálja (136). Rövid, velős és szintetizáló igényű az avantgárd fejezet bevezetője is, hiszen az izmusok iskolás és problematikus jellemzése helyett az irányzat mozgatórugóit állítja reflektorfénybe (167). Közben ráadásul átrajzolja a magyar avantgárdról alkotott végletesen szingularista, Kassák-központú képet azzal, hogy Palasovszky Ödön méltatlanul elfeledett Punalua-ciklusát, valamint még vagy öt magyar avantgárd szerzőt megemlít (170-171). Végül valós problémákra hívja fel a figyelmet Grendel a Kuncz Aladár-i Fekete kolostor és a Hamvas Béla-i Karnevál körüli hallgatás, feledés és elfordulás ecsetelésével (242; 304-305). Örömmel jelenthetem, hogy már nem késlekednek soká e jelentős és érdekes szövegek újrafelfedezését ígérő tanulmányok; a Fekete kolostor analízise Kondor Péter (János) tollából várható az ItK-ban, míg a Karnevál elemzése Bánki Évától a Kortárs hasábjain.
Mindent egybevetve: ami megakadályozta ennek a nagyratörő munkának igazi sikerét, az - a könyv olvastával úgy látom - elsősorban nem Grendel Lajos hibája. A magyar és nemzetközi tudományosság ugyanis az utóbbi ötven év során végképp elvette mindannyiunk kedvét, bátorságát, de talán még a lehetőségét is annak, hogy (akármilyen) irodalomtörténetet írjunk. „Maradt a semmi." A semmire vonatkozó kérdés azonban - miként arra Heidegger Mi a metafizika? című írásában rámutatott - minket, kérdezőket tesz kérdésessé. Minden kritikus megjegyzésünk ellenére kétségbevonhatatlan tehát, hogy e kínos szkepticizmus közepette rengeteg energia, kitartás és - Kukorellyt idézve, ahogy a szerző tette előszavában - „nem kis pofa" kellett e munka létrehozásához. Engem mindenesetre megnyugtat, hogy vannak még irodalmi közösségünkben ilyen személyiségek - s cseppet sem találom meglepőnek, hogy éppen írók -, akik vállalkoznak arra, amiről a tudós társaságok már régen lemondtak ilyen vagy olyan, vélt vagy valós indokokra hivatkozva. Őszintén remélem, hogy a kötetnek lesz második kiadása, melyben a remekbe szabott írói kompetencia csak a szintézis esztétikus, élményi prózanyelvére fog figyelni; a bibliográfiát majd összeállítják hangyaszorgalmú filológusaink. Így lesz az ilyen könyv valóban bestseller, s azt hiszem, ebben áll a magyar irodalomtörténet jövője.
(Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Pozsony, Kalligram, 2010.)
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
