Bereti Gábor

Az értelmezés értelme

Nagy Gábor: Az értelmezésig és tovább

Aki felüti Az értelmezésig és tovább című tanulmánygyűjteményt egy jó érzékkel megírt, esztétikai és irodalomtörténeti aktualitásokban bővelkedő könyv gazdag kínálatával találkozik. Nagy Gábor munkája javarészt az elmúlt 6 - 7 év termését tartalmazza, többek között azokat melyekben a szerző a hazai irodalmi életet folyamatos feszültségben tartó kérdéseket véleményezi. Az eltérő nézetek az elmúlt évtizedekben uralkodóvá vált posztmodern esztétikai krédó alaptétele körül csapnak össze, mely szerint az életviszonyaitól eloldott Én, mintegy a korszerűség letéteményeseként töltené be a mű esztétikai minőségét megszervező demiurgosz szerepét.  Nagy Gábor kötetének több jellegadó tanulmányában imponáló alapossággal tárja fel ezen elv vitatható, mert ellentmondásokkal terhes voltát.

A négy ciklusra osztott mű munkái közül a jelzett vitatémával foglalkozó írások adják a gyűjtemény gerincét. A Mű és közösség című fejezet nyitó írása például, a 2007-ben megjelent, A magyar irodalom történetei I - III. című munka harmadik, az elmúlt évszázad magyar irodalmáról szóló részével foglalkozik, azzal „az új - illetve részlegesen új - kánonnal, ami a kötetekben szereplő nevekből, hangsúlyokból kirajzolódik." (9). Majd folytatódik „. . . a világ képeiben mi vagyunk" című tanulmánnyal, mely a posztmodern kánon egyik legfőbb vesztesét,  Nagy László lírai munkásságát veszi védelmébe. Ezt követi a Nagy László: Gyászom a Színészkirályért című versének szemiotikai elemzése című munka, melyben a ridegen szövegközpontú analízisekkel szembeni oppozíció alaphangját az irodalom komplexitásának elvi vállalása adja, az a műelemzői metódus, amely a mű szemantikai feltárásán túl, annak környezeti beágyazottságára, feltételeinek sokoldalú figyelembe vételére alapozódik. E fejezetben olvashatunk még egy-egy írást Móricz Zsigmond, Nagy Gáspár, Szilágyi Domokos, Baka István, Buda Ferenc és Utassy József munkásságáról is.

A következő fejezet, az Olvasatok mögött az éthosz ciklus első darabja a Tét nélküli irodalom, tétlen irodalomkritika? című esszé, melyben a posztmodern krédóra utalva a szubjektivitás, a nyelviség és a kánon már-már obligát túlhangsúlyozásának erőterében hangzik el a kérdés, „az irodalomtudomány preskriptív, parancsuralmi viszonyban van-e az irodalommal, vagy diagnosztizáló, szolgáló szándékú és jellegű." (150)

A kérdésre választ kereső Nagy imponáló elméleti erudícióval tárja fel, hogy a műelemzések egyfajta világlátásból következő Én-központú, s magát kánonná, parancsuralmi szerepbe emelő változata miként szorítja ki a Mi, a közösségi világlátásból fakadó, diagnosztizáló műelemzési metódust, s vélt fölényét hangsúlyozva minősíti meghaladottnak, kiüresedettnek, korszerűtlennek előzményeit. Ám azzal, hogy a posztmodern irodalomtudomány esztétikai elveit a linearitás hierarchikus sorrendjébe állítja és elavultságról beszél, csapdába esik - írja -, mert így magát a természettudományokkal azonosítja. A természettudományokban pedig épp a fejlődést involváló, sokasodó tapasztalati tények azok, melyek a megismerés eredményeit az objektíve létező visszaigazolásaiként hitelesítik, ezért itt érvényesen rajzolnak fel egyfajta empirikus (korszerűségi) linearitást, melynek alapján aztán megalapozottan rostálódnak ki a technicitás elavuló előzményei. (150) Nem így az embertudományokban, tegyük mindjárt hozzá, erősítve mintegy a Nagy Gábor vázolta gondolatmenetet, a művészetek terén, ahol a tapasztalat a szubjektum öreflexióinak visszaigazolását jelentő képzetekben, műalkotások, műelemzések, olvasatok, stb., összességeként létezik. Ez a halmaz, amely szintén állandóan gyarapszik, pedig nemhogy hierarchiát, de még lineartitást sem képez. A természettudományok objektum-szubjektum s az embertudományok szubjektum-szubjektum viszonya közti eltérés pedig - egy a mainstream által meghaladottnak gondolt, mellőzött poétikai eszközzel -, a tóba dobott kő hullámgyűrűinek a metaforájával érzékeltethető; a megismerés eredményei itt a termékeny (a teremtő) emberi lény egyszerre Én-ként és Mi-ként létező forrásából folytonosan előgyűrűző teljesítményeinek a köreit rajzolják ki. Az újabb és újabb impulzusok a megszüntetve megőrzés metamorfózisához hasonlatosan, a már létező korgyűrűk eredményein át, azokat is magukba foglalva jutnak el a mindenkori legkülső, aktuális gyűrűhöz, anélkül, hogy előzményeiket megsemmisítenék, érvénytelenítenék. S ez az évezredek eredményeit változatlan teljességében magában foglaló eszköztár - beleértve természetesen a metafora eszközét is -, az a komplexitás, amely az alkotók számára minden hierarchikusságtól mentesen, egyre bővülő mértékben szabadon és tabuk nélkül kell, hogy rendelkezésre álljon. S ez nem posztmodern, nem konzervatív, más szekértáborokról nem is beszélve, hanem a mindenkor érvényes önmagáért való, avagy a szabadság, a humanitás esztétikája. A Nagy Gábor képviselte analitikus esztétika, mintegy immanens logikájából fakadóan, a linearitással megsebzett posztmodern hibás köreivel szemben, a humanitás világának ezt az önreflexiós körökből épülő komplexitását anticipálja.

Nagy Gábornak aggályai épp a teljesség ideáját feladó, a magyar irodalomból csupán az Én-központúsághoz köthető munkákat preferáló szemlélettel vannak. A csonkítással szembeni igényt a tiszta forrás bartóki posztulátumával igazolni, védelmezni igyekvő Nagy joggal veti a A magyar irodalom történetei szemére, hogy „ideológiai elvektől vezérelve értékeli le - egészében vagy részleteiben Ady, Illyés és mások költészetét; emeli föl - a népszerűség, olvasottság érveire támaszkodva - Rejtő Jenő munkásságát"(16), hogy „zárójeles felsorolások, utalás szintű félmondatok tárgya, vagy egyáltalán meg sem említtetik többek között Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Buda Ferenc, Ágh István, Baka István, Orbán Ottó, Farkas Árpád, a Kilencek", vagy Gion Nándor, Szilágyi István, Lázár Ervin, Szabó Pál, Szabó István, mint ahogy Lászlóffy Aladár, Sziveri János, Tolnai Ottó és Tőzsér Árpád, stb., neve sem. (17, 18) Az a fajta művészetszemlélet, amely a maga immanenciáját, belső értékrendjét a környezeti kapcsolataitól izolált Én-jelenségében ismeri fel, s ennek relevanciáját, művekben történő megjelenítését és azok értékelését a műalkotások társadalmi feltételeitől eloldott, pusztán formai, technikai megragadhatóságában, elemezgetésében látja, s eliminál, elutasít minden képviseleti, a környezetével szervesülő törekvést, szinte törvényszerűen válik kirekesztővé, s jut a fenti névsort produkáló eredményre. Nagy Gábor a csonkítás kánonjával, a teljesség esztétikáját állítja szembe.

Nagy Gábor a műelemzés kettős, a szemantikai, a szöveg struktúráján belül mozgó és az analízis szemiotikai, a szövegen kívüli jelentéstartományokat is az elemzés körébe emelő metódusával (58) teszi egyértelművé, hogy mindaz, amit a posztmodern kánon a mű struktúráját alakító hatásként az Én demiurgosz szerepének tulajdonít, elválaszthatatlan az Én-identitás számára közösségi mintákkal szolgáló környezeti beágyazottságtól (19), s hogy mindaz, ami a szöveg stilisztikai, retorikai és narratív elemzése során feltárul, nem csupán az Én sajátja, hanem azé a közösségé is, amely a mű számára nemzeti, nyelvi, történelmi, kulturális, stb., megelőzöttségként tételeződött. A posztmodern kánon izolált Én idolja, s a csupán az Én-interpretációkra szűkítő analízis alkalmatlan a megelőzöttség elbeszélésére, s a reflektálatlan, elvont analízis alkalmatlan az Én szövegstruktúráin túli kapcsolathálózatának megérzékítésére, végső fokon alkalmatlan a mű komplex esztétikai értékének a feltárására.

Mindazonáltal tévedne a kedves olvasó, ha Nagy Gábort a posztmodern esztétizálás ellen kivont karddal hadakozó hérosznak látná. Nagyot Az értelmezésig és tovább munkái egy elkötelezett ám nyitott, s teoretikusan igen érzékeny alkotónak láttatják. Épp ezért egy árnyaltabb portré igazságvázlatának tartozunk annyival, hogy a Szemiotika, retorika és esztétika - no meg a józan ész című tanulmányából eszmefuttatásunkba emeljünk egy a prágai nyelvésziskolára utaló szövegrészletet, amelyben méltányolja a második modernitás esztétizálás terén elért eredményeit és elismeri annak az irodalomtudományosság egzakttá válásában játszott szerepét. „A műalkotás jelrendszerként való felfogása megalapozza a művek tudományos hozzáférhetőségét, az esztétikum immáron nem pszichologizáló - impresszionisztikus - tűnődések tárgya, hanem a struktúra elemeit az értelmezés mozzanataiban újrarendező elemzés eredménye. És hogy az analízis során a mű ne záruljon önmagába, arról a szemiózis kiterjesztése gondoskodik: jelrendszernek minősül nem csupán a mű, hanem annak tágabb összefüggései is, amelyekbe - a műközpontúság hangsúlyozása mellett - beletartoznak más művészetek és a társadalom jelrendszerei is, közéjük értve a szerzőt és korát. Az egyes jelrendszerek közötti kommunikatív esemény a mű, így nem szakíttatik ki abból a kontextusból, amelyben létrejött, illetve amelybe a befogadó tartozik." (183, 184) Egy apró megjegyzés csupán, ha nem is a pártatlanság, de a tárgyilagosság igényével: lehet, hogy különbséget kellett volna tenni Prága, a főváros és a prágai nyelvésziskola között? Hiszen miközben értékeli a prágai nyelvésziskola eredményeit, kárhoztatja a szocializmus szellemi bezárkózását, amely megnehezítette a magyar tudományosság lépéstartását. Ez így zavaró, merthogy anno Prága is a szocialista tábor része volt. (183)

Nagy Gábor nemzetről, irodalomról, képviseleti vállalásról, posztmodern elidegenedésről, stb., vallott kritikusi, esztétikai nézeteit leginkább a tiszta forrás bartóki modellje, s az ebből sarjadó remitologizációs elmélet befolyásolja. Annak az esztétizáló-ideologizáló szemléletnek az éthosza, amely a történelem kezdetei felé tekintő, s magát az ősforrásban teljességként, komplexitásként szemlélő művészetfelfogás, és amelynek legkiválóbb hazai mesterét Jánosi Zoltánban tisztelhetjük. Nagy többször is hivatkozik Jánosira, mi több, az Organikusság és logika egy tudósi életműben című tanulmányát javarészt neki szenteli. (170) Meg kell jegyezzük azonban, hogy eltérően a Nagy Gábor által is használt módtól, véleményünk szerint az organikusság nem csupán visszafelé, a kezdetekre irányuló, hanem előre, a jövőt anticipáló premissza is. Sommásan: az ami a művészetelméletben az eddig megtett útra vonatkoztatottan a remitologizáció, az a jövőre, az ember társadalmi önmegvalósítására vonatkoztatottan az emancipáció. A műelemzés terén működő organikusság, mint mérték, az analízis során esztétikai értéknek tekint mindent, ami a mű szövegvilágából kibomló, s a referencialitásban megjelenő emancipációs jelentéstartalom. (22) Az önértékű, s ha manapság van ilyen, a semleges, a tárgyilagos esztétizálás alapja ez.

Az önértékű, azaz a posztmodern, a konzervatív, stb., kánonokon túli esztétizálás titka épp a remitologizációra és az emancipációra egyaránt reflektáló organikusságban tárul elénk. Hiszen leginkább így, ezáltal érzékeltethető egy műben az adott korszak Én és Mi identitásának egymásba játszó esztétikai minősége. S nem utolsó sorban csak így, az organikusság elemző eszközével tehető láthatóvá, hogy mindaz, amit manapság az izolált Én posztmodern kánonjának tekintünk, nem egyéb, mint korunk uralkodó rendje, a neoliberális és neokonzervatív kurzus merkantil értékvilágát leképező, s annak hegemóniáját a művészetek világában érvényesítő kánon. S hogy végső fokon az organikus művészettudományosság ezen archimédeszi pontján tárulhat fel és válik világossá, hogy az eltérő iskolák közül melyik, kinek, miért és hogyan válhat partnerévé, vagy ellenfelévé. (Felsőmagyarország Kiadó, 2009. Miskolc)

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.