Ménesi Gábor

Én-sziget

Füzi László: Világok határán

A kritikák és tanulmányok kísérőjeként már hosszú ideje fellelhetjük az esszé és a napló műfaját Füzi László könyveiben. Mindehhez (már csak az említett kifejezésformák attribútumaiból adódóan is) természetes módon társul az a szubjektív tónus és látásmód, amelyet a szerző következetesen vállal. Ennek markáns lenyomata a kilencvenes évek végén megjelenő esszéfüzére, naplója, a Lakatlan Sziget, amely egy szigetlakó feljegyzéseit, töprengéseit sorakoztatja fel, egybekapcsolva az irodalomtörténeti és -kritikai meglátásokat a személyes reflexiókkal, a magántörténetek felidézésével. Maga Füzi egyébiránt szívesebben használja saját írásaira vonatkoztatva a „személyes tanulmány" műfaji meghatározást, szerinte ugyanis - miként A középpont hiánya (2008) című könyve bevezető esszéjében olvashatjuk - „naplót írni csak úgy lenne szabad, ahogyan valamikor Széchenyi írt naplót - s még ő is törölte annak egy-egy rétegét -, vagy kései utóda, Németh László írta a maga sérelmeket felpanaszoló, s drámáinál, a drámák monológjainál nagyobb erejű naplóit, ám úgy, ahogy ők írták naplóikat, ma már nem lehet naplót írni, mert az a tér, ahol az életünkkel szembe tudnánk nézni, a mi életünkből már végképpen hiányzik". Ugyancsak a személyesség nyílt vállalása volt a terjedelmes Németh László-könyv mozgatórugója is. Füzi számára az oeuvre áttekintése, értelmezése, elemzése csak úgy lehet érvényes és teljes, ha a szöveg nyelvi-poétikai megalkotottsága és az írói alkat, személyiség összetevői egyaránt jelen vannak az irodalomtörténész olvasatában. Élet- és műtörténet együttlátása szervezte tehát az említett monográfiát (Alkat és mű, 2001), szintetizálva több mint két évtized kutatómunkáját. A semmi közelében (2003) című kötet - ugyancsak az említett koncepció mentén - három írói-gondolkodói magatartást állít fókuszba, felvázolva, hogyan nézett szembe József Attila, Németh László és Márai Sándor a semmi, a hiány, a szétesés huszadik századi tapasztalatával. Mindenképpen megfontolandó, amit Lengyel András hangsúlyoz a Németh László-könyvet mérlegre helyező recenziójában: „e könyv valójában egy sajátos átmeneti műfajt alkot, átmenetet az életrajzi alapú irodalomtörténeti monográfia és a személyesebb, naplószerű narráció között, vagyis jellegében irodalmias vonásokat mutat. Voltaképpen ez a könyv Füzi előző naplókönyve, a Lakatlan Sziget közvetlen folytatása. Igaz, a sziget-könyv tárgya elsősorban a saját életvilág kifejezése, megrögzítése és reflektálása volt, ennek az új könyvnek a tárgya pedig áttételesebb, s önmagát csak a nagy téma, Németh László kapcsán fejezi ki. De - meggyőződésem - kifejezi; az Alkat és mű ugyanis csak részben összegzés, legalább annyira nyitás is: Füzi László új - Németh Lászlótól némileg már távolodó - pozíciójának narratív struktúrába szerveződő keresése. Sajátos intellektuális napló tehát ez, amelyet az egyénít, hogy a szerző önmaga és megnyilatkozása közé egy «idegen», de saját problémái kibeszélésére alkalmas szövegvilágot helyez." (Lengyel András: Alkat és mű. Füzi László Németh László-könyvéről. Jelenkor. 2002. 4. 441.) Azért tartottam fontosnak hosszabban idézni a fenti gondolatot, mert éppen a különböző diskurzusformák, az irodalmi tanulmány (illetve az irodalomtörténeti monográfia), a kritika, az esszé és a napló még szorosabb összetartozására, egymás mellettiségére, „személyes tanulmánnyá" lényegülésére mutat rá, s a további útirányt is jól méri fel.

Ebben az összefüggésben ugyancsak nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Maszkok, terek... (2005) önvallomásos személyességét. A kötetet indító (Játék) és lezáró írás (Világok között), melyekkel Füzi sajátos keretbe foglalja az olvasmányélmények, az irodalomtörténeti töprengések, esszék és tanulmányok sorát, felvázolva önéletrajzát, szellemi nevelődésének, életpályájának legfontosabb mozzanatait. Sejthető volt, hogy az említett szövegek egy nagyobb terjedelmű munka előtanulmányai lehetnek. S valóban, az ott leírtakat legújabb, Világok határán című könyvében gondolja tovább a szerző. A kötet különböző kifejezési formák, műfajok határpontján született meg, a szociográfia, a memoár, az esszé és a napló érintkezésével, nyilvánvalóan nem függetlenül a jól ismert irodalmi szociográfiák tapasztalatától. Füzi nézőpontja ugyanakkor hangsúlyozottan mai, úgy írja meg az évtizedekkel korábbi történéseket, regisztrálja az akkori jelenségeket, veszi számba a tüneteket, s a paraszti osztály szétbomlásának, az egykori életforma elsüllyedésének okait, ahogy arról ma gondolkodik. Arra törekszik, hogy elkerülje a nosztalgiát, s ez többnyire sikerül is neki, ám visszatekintése nem lehet fájdalomtól mentes. Hiszen gyermekkorában mindent a falun keresztül látott, a falu jelentette a teljes világot, a falu (és persze azon belül a család) közege biztosította a rendezettséget, a stabilitást, a törvényszerűséget. Ennek állandó elemei a természettel való együttélés, a kert végében csordogáló Ikva, az állatok, a munka, a szegénység, a játék, a foci, a közös mozgás öröme, a tanulás, a könyvtár, az olvasás. A gyermekkor legfontosabb színterei az ország északnyugati sarkában helyezkednek el. „Szüleim Fertőszentmiklóson születtek, én Lövőn, apró gyerekkoromban Gyalókán éltünk, a hatvanas évek legelején kerültünk vissza Szentmiklósra. Gyerekkorom Szentmiklóshoz, Petőházához és - kevésbé meghatározó módon - Fertődhöz kapcsolódik." (17.) Füzi beszél a határövezet sajátosságairól, az állandó ellenőrzésekről, falu és város viszonyáról, kétirányú egymásra utaltságáról, a két falu alapvetően különböző világáról. Rögzíti, „miképpen változott az élet megélésének módja, az emberek és a családok miképpen élték meg a maguk életét, vagy éppenséggel az, hogy a családoknak és az embereknek ez a század miképpen nem engedte meg, hogy a maguk életét megéljék". (9-10.)

Könyve bevezetőjében a szerző Anthony Burgess Földi hatalmak című regényére utal, amelyben a sok szigetnév között feltűnik a Te-sziget kifejezés is. Ehhez kapcsolódva használja Füzi az Én-sziget kifejezést: „Ez a sziget emlékekből, hajlamokból tevődik össze, az emberben tovább élő történésekből. Ezek a történések akkor is élnek bennünk, ha ma már csupán a teljes történetek lecsupaszított másaiként léteznek." (11.) Ebből az aspektusból elmondható, hogy a Világok határán lapjain az önmagát szigetlakóként meghatározó narrátor vallomásait, emlékeit és azokhoz kapcsolt reflexióit, kommentárjait olvashatjuk, visszautalva ezzel a Lakatlan Sziget pozíciójára. Az egykor megélt történéseket szociológiai, szociográfiai és történettudományi szakmunkákból vett citátumokkal egészíti ki, számos adatot elősorolva. A személyes emlékeket, a családi múlt mozzanatait történelmi, társadalomtörténeti kontextusba helyezi, ugyanis csak ebben az összefüggésben értelmezhető a magántörténetek dimenziója.

„Kafkának az önmaga szétesésével kapcsolatos szavait idézem, ezeket a huszadik századnak a régi világgal szemben képviselt felbomlasztó hajlamaira vetítem rá: «... a felbomlás úgy megy végbe, mint egy apoteózis, amikor is elszáll belőlünk minden, ami életben tart bennünket, de miközben elszáll, emberi fényével még utoljára beragyog bennünket». Ez a fény számomra nagyszüleim, sorstársaik, leszármazottjaik alakját ragyogja be, s mondjuk így, a közösségi élet szétbomlását világítja meg" - írja Füzi. (45.) Az említett élménykört, a hiánnyal történő szembenézést már a József Attilától kölcsönzött mottó is előhívja: „jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ - -" A Világok határán elbeszélője egy világ letűnésének körülményeiről tudósít. Már diákként is érzékelte a hagyományos paraszti világ felbomlását, a gazdálkodási forma felszámolódását, amelynek utolsó pillanatába épp csak beleszületett. „Nemcsak éreztem, hanem tudtam is, hogy valami elmúlik, s a mi életünkben, a «mi» az akkor induló nemzedéket jelentette, valami új kezdődik, mi már nem az évszázados rend szerint éljük majd le az életünket." (10.) Az a változás- és átalakulás-sor, amely Füzi és nemzedéke felnevelkedése idején hirtelen felgyorsult, jóval korábban kezdetét vette, már a megelőző generációk életére is döntő hatással volt. „Bármennyire is földművesek voltak a nagyszüleim (...), ők már másképpen voltak földművesek, mint a szüleik, s ők maguk is másképpen a hatvanas években, mint a harmincas években. Nagyszüleim szülei még valóban önellátók voltak, kenyeret sütöttek a családnak, s mindazt megtermelték, amire szükségük volt. Nagyanyám fiatalkorában, már családosként rendszeresen járt a mezőre dolgozni, akkor, legidősebb gyerekként anyám látta el a kisebbeket. A hatvanas évekre már földjük se volt, csak a háztáji, s minimális nyugdíjat kaptak, panaszkodni viszont soha nem hallottam őket." (40-41.) A szülők még megpróbálták megőrizni mindazt, amit szüleiktől örökül kaptak, de „sorsuk köztes térben és köztes időben zajlott. Kiléptek a régiből, s az lett a feladatuk, hogy bennünket az övükénél teljesebb kilépések felé segítsenek. A régihez hasonló állandóságot már ők sem teremthették újra". (93.) Gyermekeik már szembesültek az addig meghatározó, generációról generációra áthagyományozódó életforma tarthatatlanságával, nem folytatták, nem is folytathatták a földművelést, ezért „nagyszüleim előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a paraszti létforma ezen az ágon velük múlik el". (67.) A mai és a régi világ között nem teremtődött kapcsolat, a közösségi létezés érzése, fontossága teljesen kiveszett. Ily módon elkerülhetetlenné vált az elszakadás, a kilépés. Az átjárás a másik világba az olvasással kezdődött, majd az alapokat az iskola tette le, később az egyéni út az egyetem választásával és vállalásával mutatkozott meg. „Elszakadásom attól a tértől és attól a világtól nem az egyedüli és nem is választott elszakadás volt, csak azt tettük, én is, s azok is, akik az enyéméhez hasonló utat jártak be, amit az idő rendelt számunkra, az idő mozgásával és kényszereivel nem tudtunk, talán nem is akartunk szembefordulni. Így az elszakadások és kilépések egymásra rétegződése, a mögöttük meghúzódó történés-sorok elfogadása juttatott el a valamikori világ történéseinek számbavételéig, és a térből kihasított és önállóvá formált táj mítoszának formálásáig." (166.)

Ikerkönyv - mondja az alcím, s ez a kitétel kettős értelemben is érvényes a szerzői szándék szerint: „a múlt világát felidéző szöveg beszélget a történések-jelenségek mai értelmezésével, és a kép a szöveggel". (11.) Az archív felvételek többsége családi fotó, a nagyszülők, szülők és közeli hozzátartozók portréja, egy részük pedig a két falu életének jellegzetes mozzanatait ábrázolják. Kiss Frigyes képei az egykori petőházi cukorgyárat mutatják be, majd annak szétszedését dokumentálják. Bahget Iskander 2010 februárjában számos felvételt készített a mai Fertőszentmiklósról, Petőházáról és Fertődről, ezeket Füzi külön tömbben közli. A befogadó számára nyilvánvalóvá válik a fotók közlésének szükségessége, kép és szöveg koincidenciája. A fényképek ugyanis nem csupán illusztrálják a kötetet, valóban dialógusra lépnek az emléktöredékekkel.

Cs. Szabó László esszéi felett töprengve (mindeközben saját ars esseisticáját is körvonalazva) Füzi alapvető vonásként emeli ki a kor és a kultúra megélését, az élet és a kultúra egymásba történő átjátszását, valamint azt, hogy a szellemi gondokkal szembenéző tekintet mindig saját személyiségén átszűrve regisztrál és értelmez, s az esszé egyúttal az önfaggatás és önmegértés terepe is. Füzi korábbi szövegeit olvasva, különös tekintettel azok szubjektív dimenziójára, egyáltalán nem meglepő, hogy ezúttal teljes könyvet szentelt magántörténeteinek. Az emlékek rakosgatása, a családi és személyes múlt rekonstruálása egyúttal önmaga megértéséhez is közelebb viszi a szerzőt. A múltra, a mögöttünk hagyott korszakra (beleértve a magán- és a köztörténeteket egyaránt) irányuló kutatómunka, a faggatás képessége nélkül mai kor embere sem létezhet, s a jövő ugyancsak elképzelhetetlen.

Kalligram, Pozsony, 2010

Megjelent a Bárka 2010/5-ös számában.