Leszkovszki Anna

„...s zokog a tűnő végtelen..."

A bennünk élő dilettáns költő

- részlet -

„De a művészetnek nemcsak az a főjellemvonása, hogy feltétlen érvényű törvényei nincsenek; ugyanily jellemző, hogy a művészetre esetenként bármilyen szabály érvényes lehet."[1] - E sorok idézésével kezdtem tizenkét évvel ezelőtt az amatőr költészetről írott szakdolgozatomat.[2] Bár azóta nagyon sok mindenről megváltozott a véleményem e témával kapcsolatban is, de jobb bevezetést ma sem találok.

Hogy néhány egymás alá tördelt, esetleg összecsengő végű sor vers-e, vagy sem, ennek eldöntéséhez tudományos szempontjaink nincsenek. Mindenki az ízlésére hagyatkozik, ha a költészetről van szó. Mégis vannak olyan alkotások, melyeknek megítélése elég egyöntetű az olvasó ízlésétől függetlenül is. Azt nehéz eldönteni, hogy egy vers „nagy" vagy csak „jó", talán azt is, hogy „rossz" vagy inkább „közepes". De valószínű, hogy a nagy és a rossz versek elég tisztán elválnak egymástól. S bár a célom az, hogy megpróbáljam körülírni, mi jellemzi ezeket az „egészen biztosan nem nagy" alkotásokat, nem vagyok biztos benne, hogy nem találhatnék egy remekművet is, amelynek ugyanezek a jellemzői. A líraiság, a költői erő nem mérhető, nem pontosan körülhatárolható fogalom; aki erről a témáról ír, kénytelen vállalni a tévedés kockázatát. Ezt én sem kerülhetem el, s úgy gondolom, fontos leszögeznem mindjárt a legelején, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Tizenkét éve is bizonytalanságom érzékeltetésével kezdtem írásomat, határozatlanságom azóta csak nőtt. Ebben az írásban azt fogom rögzíteni, amit e kérdésről éppen most gondolok.

Ki ez a marha?

A dilettáns szó pejoratív jellegű. Ez a megbélyegzés érthető, de engem mindig is zavart. Mert azt, hogy valaki ma - amikor az irodalom szerepe annyira háttérbe szorult - szappanoperák fogyasztása helyett versírással üti agyon az időt, hajlamos lennék pozitívan értékelni. Azt viszont, hogy ezt néha igen primitív szinten teszi, s költeményeinek semmi köze az irodalomhoz, már nem annyira: hiszen tevékenysége mindenképpen befolyásolja a közízlést. Ez a - szerintem - alacsony szintű költészet gyakran párosul zsenitudattal, ez tette mindig is szabad prédává a műkedvelő költőket.

Hiszen mi lehetne mulatságosabb, mint a nagyképű, vátesztudatú vagy éppen álszerény fűzfapoéta. Ezen már az empatikusabb olvasók is mernek nevetni: hisz az efféle viselkedésmódok mind az önismeret zavarára utalnak. (Arról nem is beszélve, hogy aki nyilvánosságra hozza műveit, egyúttal azt is felvállalja, hogy esetleg nem arat osztatlan sikert.) Ezzel csak az a baj, hogy - bár sok amatőr költővel beszélgettem, sok profi alkotó nyilatkozatát hallottam-olvastam - de még eggyel sem találkoztam, aki pontosan érzékelte tehetsége határait. A saját mű az alkotó számára megítélhetetlen; vagy felülértékeli, vagy alul, pillanatnyi hangulatától, lelkiállapotától függően. Egy igen bájos példát is találtam erre a jelenségre egy Weöres-interjúban: "...életemben egyszer fordul elő, hogy találtam a fiókomban egy gépelt szöveget, egy kis versvázlatot, és olvastam, és nagyon nem tetszett, és gondoltam is, ki ez a marha, aki nekem egy ennyire rossz verset küldött? Aztán lassanként jöttem csak rá, hogy én magam írtam, talán öt vagy hat évvel azelőtt. Nagyon furcsa és kiábrándító volt a saját írásommal úgy találkozni, hogy csak később jöttem rá, hogy én írtam, és rettenetesen rossznak éreztem, annyira, hogy gondoltam, ha rájövök, ki írta, akkor visszaküldöm neki, írok hozzá egy kis levelet, hogy szégyelld magad, hogy ilyen marhaságot írtál, és még el is küldöd, ahelyett, hogy eldobtad volna."[3]

A bizonytalanság tehát elkerülhetetlen. Valószínűleg az amatőr szerző jellemzően és stabilan felülértékeli a saját munkásságát. De ez a vonás önmagában még senkit sem tesz dilettánssá. S a lefegyverző szerénység sem utal feltétlenül zsenire.

Ráadásul a kritikusok, a hozzáértők sem tévedhetetetlenek. Ahogy Füst Milán fogalmaz: "...sok nagy kritikus tévedését nagy művészek megítélésekor  az a végzetes rokonság okozta, mely a remekmű és a férc között van."[4] A fontos költők művei mindig különböznek a kortárs átlagtól, idegenszerűségük gyakran összehangzik némely dilettáns-vonással, s ez tovább bonyolítja a dolgot. Honnan is tudhatná az amatőr költő, hogy ő egy félreismert zseni vagy éppen ellenkezőleg, jogosan mellőzött, tehetségtelen fűzfapoéta?

Ráadásul az egy másik viszonyrendszer, amelyben az amatőr költő elhelyezi magát. Annak nagyon kevés köze van a kortárs költészethez, és a magyar irodalmi hagyományhoz sem sok. A dilettánsoknak is vannak olvasói, s az amatőr szerzők ugyanúgy csoportokba tömörülnek, mint a profik. Egy sajátos ízlésvilágot, befogadói és alkotói hozzáállást képviselnek, amely sokkal elterjedtebb, mint azt szakdolgozó koromban gondoltam.

Abban már jó ideje biztos vagyok, hogy egy szerző költészethez való hozzáállását az határozza meg, hogy milyen módon olvas, hogy mit érzékel a versekből, hogy azok miféle élményt adnak neki. (Jogos ellenvetés lehet, hogy viszonylag gyakori az amatőrök között az, aki csak ír és nem olvas, s ezt még meg is indokolja, mondván: így kívánja megőrizni egyéni hangját. De még ezeknek a szerzőknek is van valamiféle versélménye. Ha máshonnan nem, az alsó tagozatos olvasókönyvekből vagy a kötelező memoriterek alapján.) Az a versfelfogás, amely a dilettáns költők életművének alapját képezi, igen elterjedt. Az átlagember viszonyul így a versekhez, de erre csak pár évnyi tanítás után jöttem rá.[5] Sőt, legyünk pontosak: az az átlagember, aki szép és magasztos tevékenységnek tartja a versírást.

Ennek a magatartásnak a legpontosabb leírását is egy Weöres-interjúban találtam meg: „Az az érzésem, hogy ha valaki szereti a verset, ott már baj van; amit általában így neveznek, verskedvelés, az inkább album-, emlékkönyv-hajlam vagy témák iránti vonzódás, ami esetleg pont versben rögződött."[6] Ugyanennek az interjúnak egy későbbi szakaszában pedig azt mondja, hogy az ilyen olvasónak a vers „válasz" a „lelki problémáira", „ annak pedig, aki a verset írja, a lelki problémáinak megsemmisítése, annullálása; az eltávolodás a fölösleges és megoldhatatlan lelki problémáktól a merőben reális technikai problémákhoz, amit a vers strukturálisan jelent.() A költőnek lelki klinikája nincs, mert tudja azt, hogy az összes lelki problémáink megoldhatatlanok, illetve azzal oldódnak meg, hogy az idő egyszer csak elsimítja őket..."

Ezt a befogadásmódot, versekkel kapcsolatos magatartást nevezem laikus hozzáállásnak. Az ilyen olvasó a versek stílusát, nyelvhasználatát, megformáltságát teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. A mondanivaló a fontos számára, szereti, ha a szöveg érzéseket közvetít, s azt is, ha ezek az érzelmek magasrendűek, ugyanakkor könnyen átélhetőek. Annak idején úgy gondoltam, ennek a hozzáállásnak valami forma iránti érzéketlenség az oka, ma már nem vagyok ebben olyan biztos. A rímeket ugyanis általában szeretik, a vers kihagyhatatlan tartozékának tartják. Ugyanakkor a sorvégi összecsengés az ő műveikben a lényegtől független, öncélú bravúr. (Hogy az ő rímeiket az olvasó nem feltétlenül tartja virtuóznak, az más kérdés. A legrosszabb rím is formai bravúrrá lényegülhet, ha a szerző önmagának olvassa fel magányos éjszakákon. Ezt saját tapasztalat.)

Abban biztos vagyok, hogy az átlagolvasó a téma alapján választ. Egy lírai mű a laikus számára azonos a tartalmi kivonatával. Ez a meghatározás persze sánta, egy vers tartalma jó esetben elválaszthatatlan a formától. Rossz esetben viszont elkülönül.

A mondanivaló az élet nagy közhelyei körül forog. Azok a szerzők, akiket annak idején én vizsgáltam, elsősorban a szép, fennkölt, esetleg megható témákat részesítették előnyben. A létről, életről, halálról, szerelemről, de még inkább a szeretetről szóló verseik szinte kivétel nélkül az erkölcs nemesítését voltak hivatva szolgálni. Hogy ezt milyen költői eszközökkel próbálták elérni, arról később még szólok.

Weöres azt mondja, a költőnek nincs lelki klinikája, én meg azt mondom, a dilettáns költő bizony gyakran hiszi, hogy neki van. Olyan verset próbál írni, amely választ kínálhat az olvasó problémáira, konkrét, pontos választ. Van tehát egy befogadónk, aki válaszokat vár, és egy szerzőnk, aki válaszokat kínál. Egymásra találásuk hangos és ünnepélyes lesz. Tizenkét éve még csak az amatőr kiadványok körül szerveződött klubélet volt találkozásuk színhelye, ma ennél sokkal kedvezőbb lehetőségek állnak előttük az internetnek köszönhetően. Aki olvasóként belekerül egy ilyen körbe, törvényszerűen válik alkotóvá.

Másik jellemző, amely néha a tartalomhoz való tapadással összefonódva jelenik meg, a homályosság iránti vonzalom. Ennek hátterében valami olyasmit sejtek, hogy a laikus befogadó túl fiatalon találkozott a számára akkor még értelmezhetetlen lírai művekkel, ezért úgy gondolja, egy vers annál színvonalasabb, mennél kevésbé érti azt. Nehéz erről a kérdésről világosan írni, hiszen a verseket nyilvánvalóan más módon értjük meg, mint mondjuk a szakszövegeket. Megint idézek, ismét egy Weöres-interjúból: „Nem is hiszem, hogy lehetséges volna egy verset tökéletesen és az utolsó morzsáig érteni. Az hiszem, hogy ha a legprimitívebb verseket, a \\\\\\'kutya, kutya, tarka, se füle, se farka\\\\\\' és hasonló dolgokat vizsgálnánk olyan szempontból, hogy érthető-e minden porcikája, kiderülne, hogy tele van imponderábilis dolgokkal."[7] A dilettáns versek egy nagy csoportjánál ez az értelmezhetetlenség értelmetlenséggé silányul, a sejtelmesség homállyá, sőt zagyvasággá. A romantikától örökölt zsenikultusz, az ihlet erejébe vetett hit további zavarokat okoz. A tudatalatti szabad áradását a szerző hajlamos transzcendens kinyilatkoztatásként értelmezni, önmagát médiumként felfogni. S a felsőbb régiók üzenetét nem is meri tudatosan ellenőrizni, hisz azzal bemocskolná őket.

Nagyon kevés dologban vagyok biztos ebben a kérdéskörben, de abban mindenképpen, hogy egy vers színvonala, hatásfoka az arányokon múlik. Ez az arányosság nagyon sokféleképpen valósulhat meg és minden szövegnél másféle, egyáltalán nem feltűnő dolog. Az a feltűnő, ha borul: például a tartalom eluralja a formát vagy éppen fordítva. A szerző szabad képzettársításokat vet papírra mindenféle tudatos kontroll nélkül, esetleg a formai fegyelem nevében redukálja nullára kreativitását. Ugyanakkor az is előfordul, hogy éppen az arányok jól eltalált megbontása tesz harmonikussá egy szöveget. Az arányérzék tehát a jó költő egyik legfontosabb vonása. A transzként megélt ihlet éppen ettől fosztja meg a szerzőt. Ezt a luxust csak az engedheti meg magának, aki képes utólag a tudat kontrolljának alávetni az ihlet bódulatában született írásait. (Én egyébként azt gondolom, hogy az ihletnek nevezett állapotnak több köze van a koncentrációhoz, a mű felé való teljes odaforduláshoz, mint a transzhoz.)

Hol terem a dilettáns?

Tizenkét éve - hosszas töprengés, s több meghatározás-kísérlet kudarca után - úgy döntöttem, hogy dilettáns-definíciómat gazdasági alapokra helyezem. Munkahipotézisnek épp elég, ha elfogadom: az a dilettáns, aki fizet azért, hogy műve megjelenhessen. Aki számára nincs más út a megjelenéshez, s aki ennek ellenére nyilvánosság elé akarja tárni művét.

A kilencvenes évekre megjelentek, sőt már többéves múlttal rendelkeztek azok a periodikák, amelyek éppen erre az igényre kínáltak megoldást. A Kristály az AKIOSZ (Amatőr Költők és Írók Országos Szövetsége) kiadványa volt. Akkoriban a szövetség tagdíjaiból (amely a lapban való megjelenést is garantálta) és az áruba bocsátott többletoldalakért befolyó összegből (akinek a tagdíjért járó terjedelem szűkös volt, önköltségi áron vásárolhatott magának oldalakat) fedezték a lap kiadását. A tagdíjakból évi egy antológia megjelentetésére is futotta. Az általam akkor felhasznált versanyag nagy részét (majdnem a felét) a Kristály addig megjelent tíz évfolyama adta. Az ebből a folyóiratból kinőtt, majd a felnövelő fészektől szép lassan elhatárolódó Kláris volt a másik fontos forrásom. A Kristályból kivált az értelmiség, munkálkodásukat a minőség növelése iránti igény jellemezte. Ez a törekvés nem járt különösebb sikerrel. Bár a főszerkesztő asszony verstani rovatot indított lapjában, s nevesebb irodalmárokat kért fel tanácsadónak, az alapszisztéma hasonlósága (fizess, és megjelensz) nagyon hasonló eredményt hozott. Kincsesbánya volt ez folyóirat is.

Pár hete megpróbáltam utánanézni, mi lett ezekkel a kiadványokkal azóta. A Klárisnak nyomát sem találtam, de a Kristály internetes változatát[8] sikerült meglelnem. Az Amatőr Költők, Írók Országos Szövetsége neve azóta megváltozott Alkotó Képzőművészek és Írók Országos Szövetségére (beszédes és nagyon jellemző névcsere ez). A lap mögött álló gazdasági háttér szakdolgozatom írása óta kétszer is összeomlani látszott, de a tagok lelkesedése életben tartotta a folyóiratot, s valószínűleg a mögötte álló mozgalmat is. Arculata szinte semmit sem változott, a benne megjelent írások színvonala is nagyon hasonló (bár tisztánlátásomat lehet, hogy megzavarta a rámtörő nosztalgia).

Tehát a vizsgált versanyag nagy része e két periodika 1996-ig megjelent számaiból származik, s ez kiegészült a két, ez évben megjelent antológiával (Százak Antológiája Anno 1996; Kláris Antológia \\\\\\'96).

De 1996 óta nagyon sok minden megváltozott ezen a téren. Akkor még mulatságos felvetésnek tűnt, hogy szerzőink internetes hozzáféréssel rendelkezhetnének. Ma inkább az ellenkezője lenne az. Az internet hatása egyelőre felmérhetetlen: bár próbálkoztam vele, fel sem tudtam térképezni az amatőr versíró portálokat. Újabb és újabb elágazások kerültek elő, saját, személyes blogok, sőt, találtam egy nagyon zavarba ejtő oldalt[9], ahol megkezdett soronként nettó kétszázötven forintért lehet verseket rendelni különféle alkalmakra, melyeket a vásárló által megadott paraméterek alapján alkot meg a vállalkozó kedvű szerző. Ha most kezdenék a szakdolgozatom írásához, szerintem feladnám. Elképesztő az a kavalkád, amivel szembesültem. (Gazdasági alapokra helyezett definícióm is használhatatlanná vált.)

Az imént írtam már a verskedvelés csapdájáról. A tipikus versíró portál kiválóan modellezi ezt a helyzetet: lelki klinika, ahol a regisztrált törzsvendég egyszerre lehet válaszra éhes olvasó és válaszokat kínáló szerző. Olyan verssziget, ahol az összeborulás idillje feledteti, hogy vannak lényeges, ám megválaszolhatatlan kérdések is.

Az ilyen típusú portálok ars poeticája lehetne az a vers, amit itt közlök, teljes terjedelmében, mert szerintem tanulságos.

Ballada az AMF-ről

Ha végre igaz társaságra vágynál,
hol értő szívvel rezdülnek a versre,
ha a csillogó déli szivárványnál
benned is mozdul az ihlet révedezve,
és ritmust kezd járni az ütemekre
a gondolat, hogy végre megmaradjon
valami belőled, s a tűnő alkony
ne marjon beléd szívedet sebezve,
s ne a magányt hívja, immár sokadszor:
ne kattints másra, mint az AMF-re!

Ha a csömör gyötör, az undor átjár,
sex site-ok szőke cicái nevetve
jönnek eléd, de mégis másra várnál,
legyints a fórumokra és a chatre,
a virtuális szexre s szerelemre,
s ha az unalom ül már minden arcon,
és nem nevet rád se lány, se asszony,
hozd vissza a hajnalt az életedre,
hogy benned üde dallamot fakasszon,
ne kattints másra, mint az AMF-re!

S ha önmagadban gyermeket találtál,
s játszani indulsz hited visszanyerve,
az Amatőr Művészek Fórumánál
időzz el bátran egy-két évtizedre!
Írj biztató szót, s légy készen a versre,
küldj fotót, novellát még számtalanszor,
a jó tanácsot vésd fel, halld, hogyan szól:
Bízd magad a teremtő képzeletre,
mindegy, hogy jó a kedved vagy haragszol,
ne kattints másra, mint az AMF-re![10]

Ennek a szövegnek viszonylag kevés olyan vonása van, amely arra utal, hogy verset olvasunk, az viszont mind formai: a rímelés következetessége, a szótagszámok viszonylagos állandósága[11] és a tördelés. Ezek éppen azok a jegyek, melyeket a laikus olvasók szoktak fontosnak tartani. A rímek nem valami bravúrosak, a harmadik versszak végére már igen monotonná válik az ötletesnek szánt rímképlet is. Tapasztalataim szerint a középre zárás alkalmazása is elég jellegzetes jegy a gyakorlatlanabb szerzőknél (az így kapott verskép szépsége elvonja a figyelmet a kisebb bakikról). Találunk még ezen kívül egy összehangzó predikatív szerkezetet (csömör gyötör) ez számomra unalmasan kimódolt, inkább zavaró, mint zenei. A szív az amatőr szerzők kedves szava (a későbbiekben több ezzel kapcsolatos példát mutatok), aligha véletlen, hogy már az első versszakban kétszer előbukkan (értő szív, szívedet sebezve), méghozzá a legelcsépeltebb verziókban. A strófa többi, költőinek szánt motívuma is sablonos: igaz társaság, csillogó déli szivárvány, tűnő alkony (ez utóbbi ráadásul majdnem belemar a megszólítottba). Lehetne még sorolni, de azt hiszem, fölösleges.

A révedező ihlet és az utolsó szakaszban említett gyermeki játékosság, s a biztató szavak kiemelése közhelyesen szépelgő és kissé zavaros irodalomfelfogásra utal. A második versszak világossá teszi: a verselgetés csak egy a sok internet kínálta lehetőség közül. Bár a szerző szándéka valószínűleg egészen más, a szöveg azt sugallja, hogy a netező akkor fanyalodik a versekre, ha már ráunt a sex site-ok szőke cicáira.

Az ilyen jellegű oldalak legfőbb veszélyét abban látom, hogy két oldalról is megerősítik azt a laikus hozzáállást, amely a valódi irodalomértéstől igen messze van, ha nem éppen ellentétes vele. A szerzők lelkes közönséget, az olvasók a saját szájuk íze szerinti szövegeket kapnak, az eredmény a hamis énkép és irodalomfelfogás lesz, s ehhez néha a fensőbbrendűség tudata is társul, amelynek lényegét az alábbi jelszavakkal tudnám körülírni: „a mi verseink szebbek, mint a kortárs irodalom trágárságai", esetleg „minket megért az egyszerű ember is". Ilyen színvonalú versek valószínűleg eddig is léteztek, csak nem volt ekkora nyilvánosságuk, szerzőik nem kaptak ilyen mértékű megerősítést. Itt nincs kritika, csak dicséret. Amikor gondolatban eljutok idáig, mindig felmerül bennem a kétely: biztos, hogy baj ez? Nem vagyok én egyszerűen irigy ünneprontó, amikor ezt a jelenséget kifogásolom? Aztán mindig oda lyukadok ki, hogy hamis öröm szépnek látni a szánalmast, s a hazug idill terjedése bizony nem ünnep.

Találkozhatunk olyan honlapokkal is, amelyeken szerző szerint lehet keresni, ez újabb önámítás alapját képezheti, hiszen itt gyakran vegyesen jelennek meg a klasszikus (sokkal ritkábban a kortárs) irodalom nagyságai és az önjelölt poéták, a besorolás ábécé szerinti. A poet.hu portálon például Arany János nevét Arany Petronelláé követi, Petőfi és Piciangyal közé pedig csupán húsz név ékelődik. Hát miért ne húzná ki magát ezek után a listára felkerülő amatőr költő? A hamis örömök után meglesz a hamis identitás is.

Ennek ellenére nem gondolom, hogy az internet és az irodalom együttállása eleve reménytelen. A világháló elsősorban lehetőség. Hogy sokan rosszul élnek vele, az nem jelenti azt, hogy ne jelenhetnének meg a neten a költészet valódi fórumai. Van példa arra is. De a hamis hang valahogy mindig erőteljesebb. Ráadásul én most éppen a fals szólamokról akarok írni.

Tartalomhoz a forma

Weöres írja A vers születése című művében: "A költészet tartalmilag fogalmi, formailag auditív művészet." [12] A költemény értékét szerinte is a forma és tartalom egysége adja meg.[13] A dilettáns versek egyik fő jellegzetességének azt látom, hogy közhelyes tartalmakat jelenítenek meg közhelyes formában, s általában ezek még nincsenek is összhangban. Aránytalan a témaválasztás, a formakincs, s ezek egymáshoz való viszonya. Maga a vállalás is az. Gyanúm szerint az élet nagy dolgait a maguk teljességében akarják megragadni (eleve reménytelen vállalkozás), ezért a nagy szavakhoz, az előttük sem tisztázott jelentésű elvont fogalmakhoz nyúlnak (amelyek a sok emlegetéstől már rég elvesztették a jelentésüket). Elmondják róluk azt, amit már mindenki tud, s közben megpróbálják feldíszíteni, kicsinosítani a művüket költőinek vélt ékességekkel. A sok csicsázástól átláthatatlanná válnak mondataik, melyek gyakran a nyelvtani szabályoknak sem felelnek meg. A külsődleges formai törekvések - például a rímkényszer - inkább korlátozzák a mozgásterüket, sok-sok kompromisszum után sérül a forma és a tartalom is, s az eredmény valami versnek látszó, ám annak mégsem bizonyuló szöveg lesz.

(...)

[1] Weöres Sándor: A vers születése. In: Egybegyűjtött írások. Magvető, 1970. 209.o.
[2] A dolgozat címe A dilettáns poétikája volt. A témát Horváth Iván ajánlotta, ő segítette munkálkodásomat: nem lehetek eléggé hálás neki.
[3] A vers mint impulzus. Perneczky Géza rádióbeszélgetése Weöres Sándorral. In: Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi könyvkiadó, 1993. 66. o.
[4] Füst Milán : Napló II. Magvető, 1976.  139. o.
[5] Már többször is elvégeztem az alábbi, elkedvetlenítő eredményű kísérletet a tanítványaimmal: Tárkányi Imre és Pilinszky János egy-egy versét olvastattam el velük, megszavaztattam, melyik tetszik nekik jobban. Tárkányi sikere mindig elsöprő, Pilinszkyre jó esetben egy diák szavaz, rossz esetben egy sem. Az indok: az amatőr költő verse nem olyan költői, de érthető, szép, és az általa közvetített érzéseket könnyű átélni.
[6] A költészet hivatása. Tardos Júlia rádióbeszélgetése Weöres Sándorral. In: Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor  beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi könyvkiadó, 1993. 216. o.
[7] Negyvenhat perc a költővel. Cs. Szabó László rádióbeszélgetése Weöres Sándorral. In: Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi könyvkiadó, 1993. 37. o.
[8] (kristalyakiosz.lapok.hu).
[9] (www.iropult.hu)
[10] arion-x műve, az Amatőr Művészek Fórumának nyitólapján (www.amatormuveszek.hu)
[11] A címből kiderül, a cél a balladaforma. A siker nem teljes.
[12] Weöres Sándor i. m. 211. o.
[13] "A költő érzelmei, gondolatai, benyomásai milyen motívumokban egyesülnek a nyelv lehetőségeivel és a versformával: ettől függ a költemény értéke." Weöres Sándor i. m. 214. o

A teljes szöveg a 2010/5-ös Bárkában olvasható.

Főoldal