Kolozsi Orsolya

Egy tabáni "szarvasgomba"

Kerékgyártó István: Trüffel Milán

„A sikeres csaláshoz amúgy mély emberismeret, kellemes fellépés, dús fantázia, nyelvismeret és gyors észjárás szükséges." - hangzik a tömör, a legfontosabb tényezőket mégis magában foglaló megállapítás a Trüffel Milán avagy Egy kalandor élete című regény első felének lapjain. Kerékgyártó István regényének főhőse birtokában van ezen tulajdonságoknak, így a sváb és szerb felmenőkkel rendelkező, tabáni gyermek lassanként a Monarchia egyik legnagyobb formátumú szélhámosává válik. Ezt az életutat követi nyomon a szöveg, lineárisan, a gyermekkortól haladva, egyes szám első személyben, mindent Trüffel Milán szemszögéből bemutatva, elegáns, nehézkességtől mentes nyelven, kifejezetten olvasmányos stílusban.

Már az első lapokon kiderül, hogy az elbeszélő-főhős emlékiratai megírására készül, egy olyan élet elbeszélésére, melynek legfőbb sajátsága a rejtőzködés, a rendszeres álnév-használat, a titokzatosság. Egy idő után azonban ellenállhatatlan a késztetés arra, hogy ezt a szándékosan homályosnak tűnő életutat megmutassa, ezzel együtt saját identitását - mely könnyen szétforgácsolódhat a különböző szerepek mögött - is megerősítse, s természetesen némi büszkeség sem hiányzik az okok közül, hiszen „Tudod komám, egy finom kis krisztinai polgárleányt elcsábítani a farsangi mulatságban, és arról nem beszélni a cimboráknak, olyan, mint titokban átúszni az óceánt." A gyermekkortól szép ívben haladó történet a kezdeti, apró kártyacsalásoktól egészen a nagy, nemzetközi bankhálózatokat is érintő csalásokig kíséri a hőst, aki az évek folyamán egyre dörzsöltebbé, vakmerőbbé és ennek következtében gazdagabbá válik. Még fiatal korában egy trafikrablás miatt börtönbe kerül, ahol megismerkedik a korabeli csaló-társadalom színe-javával, innentől már egyenes az útja ebbe a különös, rendkívül szimpatikus módon megelevenedő világba. A szöveg nem csak nyelvhasználata, sodró lendületű tempója miatt élvezetes, hanem a különböző „gaztettek" bemutatása, részletes leírása, az agyafúrt tervezés, majd a kivitelezés is igen szórakoztató. Egyik alkalommal - még „pályája" elején - a Nemzeti Kaszinóba siet, ahol a magyar arisztokrácia színe-java szórja a pénzt, Esterházy Miklós elé lép, akit a bizalmas hatás elérése miatt letegez, majd nem átall hatezer koronát kölcsönkérni egy kártyaadósságra. Mire Esterházy gróf felocsúdik, a szemtelen, ugyanakkor névtelen alaknak már híre-hamva sincs, eltűnt a jelentős summával együtt. Trüffel pedig a sikereken felbuzdulva egyre nagyobb csalásokba, gaunerkedésekbe veti bele magát. Váltót hamisít, különböző, rég nem látott rokonok képében jelenik meg nagy méltóságú családoknál, így is pénzt csalva ki. A regény majd minden fejezete egy-egy újabb, sohasem egy kaptafára épülő, hanem rendkívül változatos módon elkövetett gaztettnek a leírása, felidézése. Bár a szöveg egy csalóról szól, a főhős eleganciája, intelligenciája, hatalmas bátorsága és vakmerősége elismerésre készteti az olvasót, aki képtelen rokonszenv nélkül követni Trüffel kalandjait, melyek egy egyértelmű fejlődési ívet rajzolnak ki.

Ennek a nagyívű fejlődést mutató életútnak - mely természetesen nem mentes a kétségektől, nehézségektől sem - a bemutatása elsősorban a 19. századi, klasszikus fejlődésregények hagyományához kapcsolja a szöveget, ugyanakkor a különböző helyszíneken, változatos kalandokba bonyolódó hős a pikareszk-tradíciót is bevonja az értelmezésbe. Ha a legközvetlenebb és már az első oldalakon szembetűnő irodalmi rokonságot keresnénk, akkor a Krúdy, Petelei, Gozsdu, Cholnoky nevével fémjelezhető időszak és az említett szerzők elbeszélésmódja juthat eszünkbe, ha még konkrétabbak akarunk lenni, akár Szinbád figurájával is találhatunk jócskán párhuzamot. A millenium, a századforduló és a huszadik század elejének világa ugyanis ezen elbeszélők modorában és eljárásainak valószínűsíthető ismeretében elevenedik meg. A budai, pesti kisvendéglők, a kávéházak nyüzsgő világának bemutatása mögött sejthetően alapos és elmélyült kutatások rejlenek, a regény szinte kordokumentumként is olvasható, rendkívül pontosan rajzolja meg azt a légkört és miliőt, mely ebbe a békebeli világba vezet, elődeihez híven nem feledkezve meg a kulináris élvezetekről sem: „Egy krumplidarabot villájával megtör, de nem pépesre, hisz ha erre vágyna, akkor mindjárt pürét kért volna, inkább apróbb darabokra zúzza, közepébe kis krátert képez, zaftot csurgat belé, és késével vékony szeletet vág a haragoszöld erőspaprikából, ezzel koronázza a burgonyahalmot. Az egészet ügyes mozdulattal a szájához emeli. Aztán a kockára vágott ürücombdarab következik, olykor egy villányi uborkasaláta. Élvezettel őrli fogai közt a porhanyós, és mégsem széteső húst, a krumpli apró morzsaléka sem vész kárba, azzal a zaftot sűríti. (...) Emberünk most suszterláblit rendel - azt a ropogós, köményes zsemlécskét -, megtöri, a zaftba mártja, majd a csontos húst a kezébe fogva rágni kezd. Most már nincs szükség késre, villára, csak hárman maradnak: a csontos hús, a zaftos zsömle és az atyafi. Látszik, hogy ez a vacsora tetőpontja. Szuszogó matatás, morgó harapások, porcok csikordulása."

A főhős-elbeszélő kalandor neve is valamiképp a gasztronómiához kapcsolódik. A trüffel egyrészt egy rendkívül tömény édességféle, másrészt pedig a szarvasgomba német neve: „Szóval ez a szarvasgomba. A trüffel-veszem kézbe az egyik fekete labdacsot, és nézem, mintha csak magamat vizsgálnám. Ez - bólint a férfi. - Trifla, trufola, gímgomba, földi kenyér, a sváb falvakban trüffel, mert németül így mondják, franciául la truffe, olaszul meg tartufo." S ha a szarvasgomba az étkek királya, az egyik legdrágább élelmiszer, különleges, intenzív ízű és „élőhelyét" tekintve titokzatos, a rejtőzködés nagymestere, akkor azonnal érthető miért is értelmezhető beszélő névként e szokatlan vezetéknév.

A történéseket időrendben elmesélő szöveg egyértelmű és áttekinthető linearitását már a kezdetektől különös levelek, úgynevezett jelentések szakítják meg, melyek fejezetcímet sem kapnak, de a szerkezetet igen érdekessé teszik. Ezekből a jelentésekből derül ki ugyanis, hogy a több éve Dél-Amerikában élő hős - miközben visszatér Budapestre, hogy egykori kedves városrészének, a Tabánnak a lebontását végigkísérje, és megírja emlékiratait - a királyi rendőrség megfigyeltjévé is válik. S ahogyan az életrajz bontakozik ki, úgy válik nyilvánvalóvá ezekből a közbeékelt, rövid jelentésekből, hogy Trüffel Milán sorsa hamarosan megpecsételődik, inkognitóját leleplezik, s egyre közeleg az idő, mikor letartóztatják. Hónapok alatt megírt emlékezését elviszi egy közjegyzőnek, azzal a feltétellel helyezi letétbe, hogy csak húsz évvel később, 1953-ban válik kibonthatóvá. Az ezt követő napon pedig letartóztatják, így zárul az élettörténet, és így ér össze végül a kétféle szövegtípusból (elbeszélések és jelentések) összeálló regény.

Bár Kerékgyártó István regénye a klasszikus, időrendet megtartó, realista elbeszélői hagyományhoz kötődik, figyelmen kívül hagyva a fragmentáltság, a-linearitás, a prózára jellemző sajátos metaforikusság napjainkban még mindig domináns trendjét, azért nem állítható, hogy ne lehetne így is rendkívül sok fogást találni a szövegen, sokféle irányba elindulva a lehetséges interpretációkkal.

Az egyes szám első személyű narrációra a személyességen túl nagyfokú önreflexió megléte jellemző. Trüffel, „hivatásából" adódóan is kénytelen folyamatosan elemezni, analizálni a különböző helyzeteket és benne önmagát. Valamint szüksége van arra, hogy kívülről, bizonyos távolságot tartva tudjon nézni a történésekre, ugyanis „egy igazi csaló eljátssza, és nem elhiszi, amit tesz." Mivel léthelyzete a megtévesztés, a másnak-látszás, az identitások cseréje, kénytelen saját analitikusává is válni, hogy valamiféle egységet megőrizhessen. Éppen ezen sajátságok miatt a regényben egy igen jelentős pszichologizáló vonal is meghúzódik, értve ezt most a szó pozitív értelmében, mert egyetlen pillanatra sem válik mindez öncélúvá vagy mesterkéltté. Érdekes adalék még egy - nem kifejezetten domináns, de rövid vizsgálatra mindenképpen érdemes - filozófiai vonulat a regényben, melyen nem is igen csodálkozhat az, aki tudja, hogy a szerző maga is iskolázott filozófiailag. Trüffel Milán maga is olvas filozófiát, elsősorban az élvezetek bölcselete érdekli. A görög hedonisták után leginkább az angol utilitaristák keltik fel az érdeklődését, Bentham és Mill tanai több helyen képezik elmélkedéseinek alapját, akikkel aztán szembe is fordul és a gyönyörre vonatkozó vágy mindenek felett álló hatalmát és erejét hirdeti. A szöveg azon túl, hogy kiválóan bemutatja a századforduló környéki Budapest és a tágabb Monarchia építészetét, társadalmi berendezkedését, hangulatát, egy-két figurát is megelevenít ebből az időszakból. A kitűnő festő, Mednyánszky László, vagy Szabó Dezső, ezek a valóban létezett alakok is a fikció részesévé válnak. Az utolsó oldalakon a főhős részt vesz egy felolvasóesten, ahol Thomas Mann beszél készülő regényéről, melyet egy Felix Krull nevű szélhámosról szándékozik írni (Egy szélhámos vallomásai), s melynek kapcsán Trüffelben felmerül, hogy a csaló és a művész között nem lehet nagy a különbség, hiszen voltaképpen mindkettő a tettetés nagymestere, aki a nem-létezőből épít világokat: „... az igazi csaló egy élő, de a valóság birodalmába még el nem érkezett igazságot ruház föl dúsan, hogy ezzel elismerésre és méltánylásra tegyen szert. Hogy majd' mindenütt csak a látszat számít, s a világ folyton arra vágyik, hogy becsapják, szinte üvölt a vágytól, hogy csalás áldozata legyen. (...) Ugyanúgy, ahogy a szélhámos, a művész is küzd a tehetségtelen világgal, és kineveti azt." Ha ez így van, és Trüffel Milán történetével csak becsapják az olvasót, akkor az irodalom - és különösen ez a regény - a becsapás egyik legkellemesebb módja, ne féljünk áldozatává válni.