Pieldner Judit
Bestiarium Siculanae
Fekete Vince: Udvartér. Kaláka Könyvek. 2008.
A székely ember, ha irodalmi témává avatják, legtöbbször anekdotikus figurát alakít. Elég felidézni megszólalásmódját, furfangos mentalitását tükröző nyelvhasználatát, szócsavarintásait, és máris szórakozhat az olvasó a papírra vetett élőnyelvi fordulatokon. Első olvasásra ezt az eljárást alkalmazza Udvartér című kötetében Fekete Vince, az olvasó betű általi szórakozási igényének kielégítésére.
A szerzőnek a Háromszék című megyei napilap tárcarovatában 2000 és 2008 között megjelent szellemes, humoros, anekdotikus írásait gyűjti egybe a kötet. A tárcák mintegy „helyszíni közvetítést" adnak mindarról, ami egy székely kisvárosi közösség hétköznapjaihoz tartozik. Ha akarjuk, könnyen beazonosíthatjuk a helyszínt, hiszen a rovat, a kötet címe egyértelműen utal egy udvartereiről híres-nevezetes városra, Kézdivásárhelyre, amely a szerző életének helyszíne is; a kötetben Sajnódként - fiktív helynév - jelenik meg. Ha meg nem akarunk referenciálisan olvasni, csupán „szimbóleikusan", akkor elegendő az udvarteret a kisközösségi életforma metaforájaként értenünk, amelynek fonákját, visszásságait, kisszerűségét ábrázolják a szövegek, személy-, tárgy- és helyleírások formájában, életképeket, eseményeket felvillantva.
Az olvasó esetleges múlt iránti nosztalgiáját korrigálandó, a kollektív emlékezetre apellál a letűnt rendszer világának felidézése az első részben csoportosuló írásokban, a hatlejes sörtől az Insulated bakancsig, a pioníravatástól a sorbanállásig, a hajdani sportoktól a besúgásra való kényszerítésig. A további fejezetekben leltárszerűen előszámláltatik mindaz, ami a székely kisváros és lakója jelenét, mai életét széltében-hosszában meghatározza: a pityókabortól a húsvéti locsolásig, a disznóöléstől az irodalmi felolvasásig, a kocsmától a kapu előtti padig, a kamrától a pincéig, a padlásig. E két utóbbi kapcsán a transzilvanista ideológia populáris olvasatát, egyben paródiáját kínálja a következő sorokba beleszőtt Áprily- utalás: „Me' hogy a padlás a fent, szemben mondjuk a pincével, ami ugye a lent. (...) Me' hogy aszongya: a kisebbségi létünk, ugye -idefigyelnek?, nem fogom még egyszer elmondani! - a völgy, a mélység, a bezártság, a karám. Ezzel szemben pedig a fent a tető, a szabadság hona. Haza a magosban! S ekkor hördül ködbe a szarvas, mint az orgona! Figyelnek?" (A padlás)
Ebben a háttérben, kontextusban rajzolódik ki a „helyi ember" alakja, a maga tipikus jellemvonásaival, viselkedésmódjával és nyelvhasználatával. A helyi ember identitását alapvetően a bicska határozza meg (a bicska előkelő helyet foglal el a leltárban, hiszen egy második szöveg is visszatér rá). Ugyebár, „errefelé" a bicska az élet sarkalatos pontja: „Aki nem érezte soha a bicska utáni elengedhetetlen vágyat, aki nem tapasztalta azt a bizsergető örömet, amikor a finom kis jószág combjához lapul a zsebében, aki nem érezte azt a májat feszegető büszkeséget, amikor előveszi, ujjaival gyöngéden végigsimít az őzagancs nyélen, majd finoman kipattintja a pengét, megforgatja a napfényben pompázó, csillogó-villogó szerszámot, az nem is tudhatja, hogy mi az igazi férfiöröm" (Bicska). A bicskás tízparancsolatára alapozva, valóságos nemzetkarakterológia bontakozik ki az írásokban, az irónia az egyénre és a kisvárosi miliőre egyaránt vonatkozik: „Sajnódon olyan szép, ahogy állandóan egymásba ütköznek az emberek, ahogy állandóan valamiért sértettek, olyan szép, hogy úgy is viselkednek, mintha folyamatosan vérző sebet hordanának a testükön, és hogy állandóan készek a támadásra, egy jó kis pletyózós furkáló piszkálódásra. Sajnódon rettenetesen érzékenyek az emberek, és nagytermészetűek. Sokat esznek, sokat isznak, lehetőleg zsírosat és töményet, és legszívesebben arról szeretnek beszélni, amikor a másik evett sokat, amikor a másik ivott sokat" (Sajnód).
Az írások fő jellegzetessége, hogy a beszélő tulajdonképpen más beszélők nyelvhasználatát, az utca hangját idézőjelbe téve alkotja meg a saját szövegét, amelybe közismert Petőfi-, Arany-, Ady-, József Attila-, Kosztolányi-idézetek vegyülnek, sajátos kontrasztot képezve. Tulajdonképpen nemcsak a szó szerinti vagy parafrazált, esetenként rontott irodalmi utalások jelentik a vendégszövegeket; vendégszöveg maga az ezeket beágyazó szöveg is, amely a hétköznapi diskurzus, a szóbeszéd elemeiből, közhelyekből, viccekből, a mindennapok társalgásaiban felemlegetett életigazságokból, az ízes székely népi nyelv fordulataiból építkezik. Néhány írás nem más, mint par excellence hétköznapi helyzetekből ihletődő idézetgyűjtemény (vö. Üzenetrögzítő, Kocsmadumák, Másnapos dumák). Erre az idézőjeles nyelvhasználatra jellemző a többségi nyelv szavainak ismétlődése - szeriál, punga, viáca -, az élőbeszéd, a köznapi társalgások állandósult szókapcsolatai - „ahogy errefelé mondani szokás", „nekem elhiheti" -, az idézett beszélőket minősítő nyegle, hanyag beszédstílus imitációja.
Külön humortartalékokat rejt a „ki beszél?" kérdése. A riporteri, helyzetjelentő látószöget az idézett nyelvhasználók nézőpontja váltogatja, például a Magyarországon dolgozó vendégmunkásé: „Hej, de furcsa egy világ van odaki, tesvér, az eccer biztos" (Fenyő a sivatagba'); a busszal „Magyarba" ingázó, piacozó asszonyé: „Jaj, lelkecském, el se hiszi, lelkecském, hogy milyen egy élet a ménké" (Diszkont); a padon elüldögélő és elfilozofálgató nyugdíjasé: „Vagy jönnek ezek a repülőikkel, a puskáikkal, a távirányításokkal, az Irakokkal, s osztán várhatjuk, hogy mikor lőnek ide közénk, de úgy, hogy megemlegetjük, úgy, hogy szertefricskázik az egész héccencség" (A pad). A megszólaltatott embertípusok kispolgári, proli mentalitása, materiális gondolkodásmódja, túlélésért folytatott játszmái tükröződnek a humoros rajzokban.
A tárca alapvetően rövid, könnyed hangvételű, szórakoztató jellegű publicisztikai iromány, amely, a műfaj hagyományainak megfelelően, egy életszemlélet kifejezője lehet, a társadalombírálat kézenfekvő eszközének bizonyulhat. Nemcsak a tárcarovatban való megjelentetés és a tárca műfaji sajátosságaihoz való illeszkedés, hanem a tematikus rokonság, és nem utolsósorban a „népi nyelv" stílusimitációja is összekapcsolja az egyes szövegeket. A kötetben való kiadás ugyanakkor eloldozza az írásokat alkalmi, publicisztikai jellegüktől. Ez az eloldódás igen jelentős, hiszen így még világosabban kirajzolódnak a kérdések a kötet kapcsán: tulajdonképpen milyen olvasóréteget céloznak meg ezek a szövegek? Milyen célzattal íródnak? Hogyan viszonyul a szerző ahhoz a világhoz, amelyet ennyire szorosan megszólaltat, mintha különböző székelyföldi helyszíneken előzetesen rögzített hangfelvételek anyagát dolgozná fel írásaiban?
A napilap főszerkesztője, egyben a kötet felelős kiadója, Farkas Árpád szerint a tárcagyűjtemény „oly széles, saját magára és szomszédja világára kíváncsi olvasóréteget szólíthat meg, mely jó ideje eltávolodóban már a nyomtatott betűtől" (Háromszék, 2008. október 4.). Nem gondolom, hogy ezek az írások eleve annak az olvasótípusnak íródtak volna, amelyet a főszerkesztő minősít, tulajdonképpen mint saját lapjának olvasóközönségét, és amelynek betűhöz való viszonyát maguk a tárcák is karikírozzák: „aki valamennyire már belekóstolt a szellemi munkába, mondjuk egy levél megírásának erejéig (...)" (Apák napja). Míg a napilapban való közlés behatárol egy meghatározott olvasói tábort, a kötet révén tágabb irodalomszociológiai kontextusba érnek a humoreszkek, ezzel együtt az olvasás paraméterei is módosul(hat)nak.
Éppen attól bravúrosak Fekete Vince szövegei, hogy nem csupán a helyi olvasóra - helyi olvasók is sokan vannak és sokfélék - számítanak, hiszen egyaránt láttatnak „belülről" és „kívülről", többszintű olvashatóságot tesznek lehetővé. A narrátori viszonyulás sosem explicit, mindig a közbeszéd vagy egy adott nézőpont álcájába bújtatott, viszont kinyomozható a beszélő attitűdje is, amely bejárja a skálát a derűs elfogadástól az éles kritikáig. Letagadhatatlanul, ennek a közösségnek a szerző is része, de kétséges a fenntartás nélküli azonossságvállalás, közösségvállalás. Éppen a humor és az irónia biztosíthatja a helyes perspektívát és az egészséges távolságtartást az ábrázolt világ visszásságaival szemben. A groteszk és abszurd helyzetekre alapozó humor mögött az írások tükröt tartanak egy válságban lévő társadalmi szegmensnek. Kemény kritika illeti - persze itt is tovább játszik a nézőpontokkal a szerző - a barbi-nemzedéket, a Szász Tommyék-féle parvenüket, a honleányokat, a Köz Emberét. A beszélő kinagyít egy képet, kihangosít egy létező diskurzust, és a megfelelő helyen alkalmazott leleményes torzításokkal és ferdítésekkel pontos látleletet nyújt a közösségi lét fény- és árnyoldalairól.
A napilap ügyes-bajos dolgokról szóló szövegei közül kilépve, a kötet átkeretezett szövegterébe, amelyben Fekete Vince írásai egymásnak dobják a labdát, felerősödik a rövid prózaszövegek irodalmi karaktere. A szövegek helyenként elszakadnak a konkrét, földhözragadt realitástól, és lebegtetett, vízószerű képek lopnak líraiságot különösen a zárlatokba (a Futóhomok című írás például jellemrajzból allegorikus látomásba csap át). A szórakoztató napi olvasmányok a határon túli, és egyben az egyetemes magyar irodalom részét képezik, az irodalmi rangra emelt tárcának a magyar irodalomtörténetben igen jelentős hagyományába illeszkedve, Mikszáth, Gozsdu, Petelei, Ady, Kosztolányi tárcáinak méltó utódaiként.
Végezetül, nem gondolom, hogy Fekete Vince egy felhőtlenül „jókedvű könyvet" kínálna az olvasónak, amint azt Király László írja könyvismertetőjében (Háromszék, 2008. október 25.). Vitathatatlanul jókedvű könyv, amelyben humor váltakozó intenzitással van jelen, a megmosolyogatótól a fergetegesig; a poénokat különböző dózisokban adagolja a szerző, az olvasóra való tekintettel, hogy a felnevetései közepette lélegzethez is juthasson. De talán érdemes árnyalnunk ezen minősítést, hiszen a derűn, a poénokon átdereng egy régió múltja és jelene, olykor gyomorszorító, fájdalmas realitása.
Megjelent a Bárka 2009/5. sazámában
