Ughy Szabina

Én, én, én és én

Háy János: Egymáshoz tartozók. Palatinus. 2009.

A mű és alkotója közötti viszony mindig is foglalkoztatta az olvasót. Az Egymáshoz tartozók a lejeune-i önéletrajzi-paktum értelmében - miszerint egy mű onnantól kezdve tekinthető önéletírásnak, hogy a perszonális, vagyis egyes szám első személyű szöveg beszélője megnevezi magát, és ez a név megegyezik az életrajzi szerző nevével - ugyan nem önéletírás. Természetesen a középső két fejezet egyértelmű életrajzi egyezései sem támasztják alá az önéletrajziságot, viszont az első és az utolsó rész kapcsán felvetődik a kérdés, hogy mennyiben tekinthető hiteles témaként Háy János, és ha igen, akkor miért? Netán kifogyott a témákból, s mentőövként bedobta az életét? Vagy tekintsük ezt a könyvet két nagyobb mű közötti ujjgyakorlatnak?  Esetleg ez egy trükk, hogy az irodalmát emberközelibbé tegye a szerző, hogy az apa, az író, az utazó és a gondolkodó ember arca mögé a szerző arcát képzeljük, s a valóságshowkhoz hasonlóan minden egyes részben együtt izguljunk vele, érte.

A négy részből (Család, Irodalom, Út, Idő) álló mű négy életterülettel foglalkozik: így a családdal, az irodalommal, az írással, az utazással és némi filozófiával.

A nyitónovella a már Háy korábbi műveiből is ismert falu-Budapest ellentétet mutatja be. A Mért akkor, és mért akkorát elsősorban nem a vidék értékeit igyekszik felmutatni, hanem mindent, ami Budapesten van. Így érkezik oda előbb a karácsonyfa, olcsóbb az áram, vagy nincs olyan hideg, mint a faluban. A novellában szereplő fiú feltehetően a gyerek Háynak állít emléket, akit a következő epizódokban már felnőtt férfiként látunk viszont Budapesten. Hogy hogyan került oda, az homályban marad, éles váltással egy fővárosi család életébe csöppenünk. Az első elbeszélés családmodelljéhez, tradicionális értékrendjéhez képest egy kaotikusabb világ ez, amelyet most is szórakoztató humorral és (ön)iróniával ábrázol a szerző hasonlóan a Házasságon innen és túl című könyvéhez.

Az írások többnyire egyes szám, első személyű, egymástól függetlenül is olvasható, rövid elbeszélések. A családot a gyerekek uralják, körülöttük forog a szülők élete. A gyermekkor egyfajta illuzórikus, kreatív állapotként tűnik fel, a felelősségteljes igazán apás apa képével szemben, aki hiába író, ebben a fejezetben elsősorban szülő. A könyv további részét ismerve azonban kijelenthetjük, hogy a gyerekek őszintesége, szellemessége nem csak az ő prioritásuk. Sokkal inkább tekinthetjük őket Háy János egyik énjének. A benne élő kispolgár, felnőtt és a vele szemben álló gyerek, azaz az ösztönös alkotó nem választható el egymástól. Ezt az azonosságot mi sem bizonyítja jobban, minthogy a gyerek-én több novellában önálló életre is kel. Az ő tiszta, naiv látásmódja, a tényleges szerzőt ismerve, iróniává fásul.

Az önéletrajziság ebben a fejezetben már csak azért sem tekinthető elsődleges szempontnak, mert a szerző elenyésző alkalommal nevezi nevükön a szereplőket, sőt, még a birtokos személyjeleket is kevésszer használja. A családtagok túlnyomórészt az apa mellett a lány, a fiú, a feleségként mozognak. Azt, hogy az apa író, csak a tizedik novellában (A síelő család) jelenik meg először,  de tudatosan elválasztja magától a fejezetben szereplő alakot. Háy János ugyanis arról ír, hogy írni próbál az író, amíg a kislánya meg nem szakítja, így a történet szintjén újra háttérbe kerül az író, s marad apa.

Az Apák a Család fejezet zárónovellájaként ideális átvezetője az Irodalom-írásoknak. A fiú elbeszélésből kirajzolódik az eddigiektől kissé jobban eltérő szülő képe, aki, bár lelkifurdalással terhelten, de átadja magát egy másik szerepnek: az íróénak.

Az Irodalom elmélkedéseiben Háy János már sokkal közelebb engedi az olvasót magához, pontosabban a gondolataihoz. Akad itt recenzió, rendhagyó életrajz, önvallomás bizonyos műfajokkal és művekkel kapcsolatban. Műfajilag leginkább publicisztikai írásoknak tekinthetjük őket, amelyekben beszámol a saját műveihez való viszonyáról, a rá hatással lévő művekről és szerzőkről, így például Flaubert Bovarynéjáról, a Légy jó mindhaláligról, Jókairól és Mikszáthról.

Elsőként a Csak elben a prózát és a lírát állítja szembe egymással. A szerző szerint az írás szorosan összefügg az élettani jellemzőkkel, s ahogy a test szép lassan beérik, úgy az ember alkotáshoz való viszonya is egyre nyugodtabb, türelmesebb lesz. Így juthat el a prózához, s ha az életet fejlődésként fogjuk fel, akkor ennek alapján mintha Háy inkább a prózát helyezné a költészet fölé.

A kezdeti feltevésemre, miszerint az író önéletrajzisága erősen kérdéses, ebben a fejezetben, a Történelem, regény novellában találunk egy lehetséges magyarázatot. A kulcsszó a távolság. „A distancia kötelező: van, aki képes önmaga megfigyelésébe beleemelni a megfelelő distanciát, van, akinek a szomszéd fickóra van szüksége, van, akinek egy száz éve élt alakra." Távolságra van tehát szükség önmagunk feltárásához. És hogy ez miért érdekes az irodalomtudósokon és az írón kívül az olvasó számára? Arra egy másik lényeges fogalom ad választ. Ez pedig a személyesség. „A műalkotás képes-e belém hatolni akkor, ha nem válik személyes belső üggyé. [...] A műben mindig az én története ébred fel. Az én története pedig mindig aktuális történet: ami most éppen velem van. [...] Ha nem vagyok benne, a mű csak vizsgálati tárgy." Nyilvánvaló, hogy a műben benne lévő alany a főhőssel azonosuló író, majd az olvasó, ezért az azonosulás lehetősége az, amely minden művészeti alkotást izgalmassá tesz. Egy mű valódi minőségét az eladási adatokon túl talán pontosabban lemérhetnénk ezzel a bizonyos azonosulási faktorral.

Adódik a kérdés, Háy miért pont önmagát tette félig-meddig primer szereplőjévé a könyvnek? Erre egy újabb történelmi vonatkozású, bár itt már a drámával kapcsolatos írás felel. A Hetedik Gergely és cimboráiban ugyanis a téma és a hősválasztás nehézségeivel foglalkozik, hogy miért pont híres, nagy emberek válnak általában központi témájává egy történelmi drámának? Esetünkben a könyv témája és hőse idehaza, de lassan külföldön is (legutóbb Indiában mutatkozott be például) az egyik legismertebb kortárs magyar író, aki talán éppen szerénysége miatt nem írt valóban egyértelmű önéletírást. Meghagyta az olvasót a hősválasztás részleges szabadságában. Így válunk valaki mindennapjainak részesévé, ami valahol igen izgalmas dolog. Hogy miért, arra talán csak a voyeuristák tudnának választ adni, vagy Háy János: „Szóval az egyik ok talán az egyéni sorsunkat kevésbé megkérdőjelező sorskérdések felvázolása, a másik nagyságok életközelbe hozása, hogy mi, kicsinységek is nagyságnak hihessük magunkat vagy legalább kukkolói lehessünk a nagy sorsoknak. Azám, de sem az ideológia, sem a nézői önérzet nem része a műalkotásnak, bár üzletileg adott esetben működhet."

Veszélyes és bátor vállalkozás tehát ez a nyitás egy még személyesebb irodalom felé. Bátor, mert őszintének tűnik. Veszélyes, mert könnyen a populáris igények kiszolgálója lehet, s a mű felszínessé, habkönnyűvé, bár szórakoztatóvá válhat, mint például az Útban szereplő útirajzok, beszámolók. Talán itt jutunk legközelebb az íróhoz, pontosabban ahhoz, akit elképzelünk magunknak, s éppen ezért ezek a Nápolyban, Londonban vagy Olmützben készült naplók a legkevésbé sikerült darabok. Az olvasó falja az oldalakat, mégis éhes marad. De legalább olvas, mondhatjuk, s így a csalit bekapva, elolvas aztán olyan novellákat, mint az Angyalok, A nevemre veszlek vagy az utolsó rész bölcseleti írásai közül Az asszimiláns, amely gyakorlatilag az első novellával keretbe foglalja  a könyvet. „Mindent ideiglenesnek élnek meg." - fogalmazza meg benne találóan a pesti vidékiek alapérzését. A nyitónovellában megidézett falu, a gyerekkor, a karácsony, amely az állandóságnak a szimbólumaként is értelmezhető, megfelelően ellensúlyozza ugyanakkor az urbánus lét bizonytalanságát.

Összességében elmondható, hogy a novellák nyelvezete szórakoztató, könnyen befogadható, visszafogott líraisággal, nem túl bonyolult hasonlatokkal: „Az arcunk is kipirult, olyan egészséges lett, mint egy jólápolt babapopsi." , „Úgy keveredtem bele ebbe a történelmi regény-ügybe, mint kóbor vereshagyma  a lecsóba.". Helyenként azonban fárasztó szóvicceket is találunk, amelyeket nem ment föl az, ha bocsánatot kér értük az író.

A könyv eredeti címe egyébként Én, a feleségem, a gyerekeim, meg én lett volna, s ez sokkal jobban kifejezi a mű felsorolásszerű szerkezetét, mint az Egymáshoz tartozók, ami inkább a lezártság, egészség látszatát kelti, pedig a könyv maga nem ezt támasztja alá. Összetétele bár tudatos struktúrát mutat, mégis hagy némi kívánnivalót maga után. Hasonlóan a menzák sportlevesének receptjéhez: „Mindent bele!". Az olvasó ugyan sok mindent megtudhat Háy Jánosról, de nem annyit, mint az író korábbi írásainak kapcsán önmagáról. Noha épp a közelmúltban nyilatkozta azt Háy, hogy minden mű lényege, hogy megragad valami egzisztenciális tartalmat, ami mindannyiunk legalapvetőbb élménye és kérdése. Ezért nincs kis téma és nagy téma. Persze helyenként itt is magunkra ismerhetünk, de az egész valahogy szétesik, nem áll össze. Úgy tartoznak egymáshoz, mint a blogbejegyzések, ahol a névtelen szerző szabadon kísérletezik a mindennapok során átélt történeteivel, az azokhoz illő formákkal, miközben azzá hazudja magát, aki neki tetszik.  A könyv nem tekinthető dokumentumszerű önéletrajznak, de az egyes szövegek különösebben szépirodalmi alkotásoknak sem. Az Egymáshoz tartozók írásai a mindennapok logikáját követve kötődnek egymáshoz. Lehetne még benne vagy száz ilyen bejegyzés, s akkor sem állna meg a világ, ha csak a felét olvashatnánk.

Megjelent a Bárka 2009/5. számában

Főoldal