Soltész Márton
Erotion és a műfordítás

„Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:

rátok bízom az én kedves Erotionom"

(Havasi Attila: Trifladisznó. Nyugat-európai versek magyarul. Alexandra Könyvesház. Budapest. 2009.)

Havasi Attila a Manócska meghal vagy a lét csodás sokfélesége, és az 1001 magányos rinocérosz című versgyűjteményei után harmadik kötetével lép az olvasók elé. Ezen új kötet azonban nem saját verseit gyűjti csokorba, hanem közel száz „idegen költő" művének értelmezését kínálja. Havasi költői kompetenciáit már első kötetei is tükrözik, valamint azt a sajátos, az abszurd iránt is fogékony nyelvi tudatosságot, melyet Varró Dániel is kiemel, amikor a 2005-ös kötethez írt soraiban mókásan a „magyar Lear Eduárdnak" nevezi fordítónkat.[1] Formagazdagsága és a „közel fél tucat, vagy még több nyelv ismerete" pedig a KAF-i poeta doctus-irányvonalához tartozónak mutatják. Baranyák Csaba a Manócska kapcsán a „súlyosság/mélység" és a „súlytalanság/felszín" fogalmaival igyekezett megközelíteni Havasi versművészetét.[2] Azonban a kötet körül megindult diszkurzusban e vélekedés nem aratott osztatlan sikert. Borbély András írja egy helyütt: „De álljunk meg egy pillanatra ezeknél a szavaknál! Ugyanis „súlyosság/mélység" és „súlytalanság/felszín" (Baranyák Csaba) kategóriákkal nemcsak hogy nem mérhető egy költői szöveg, hanem egyenesen félrevezető. Egy versnek nem lehet mélysége, ahogyan a szónak sincs, jelentés van és jelentések összjátéka. A vers nem folyó, inkább hajó, vagy egy míves szőnyeg, ami ha kell, még repül is, de fő tulajdonsága, hogy szövedék."[3]

Megjelent fordításai közül különösen jelentősek az Udvariatlan szerelem[4] című antológiában közölt provanszál-fordítások, Aquitániai Vilmos, Guilhem Ademar és követői versei. Ugyanitt fordított ibériai - Estevan da Guarda, Fernand 'Esquio - valamint középkori itáliai költeményeket, például Cecco Angiolieritől. Vajon mindezek folytatása lenne e jelenlegi kötet? Havasi irodalmi tájékozódására különösen jellemző, hogy fordított angol abszurd költeményeket és Nick Cave balladákat is. A „csodás sokféleség", színesség, a szerzők fantasztikusnak tűnő nevei különös egzotikumot kölcsönöznek e gyűjteménynek.

Mindezek ellenére az univerzalisztikusnak tűnő válogatás elején és végén kiemelt helyen XX. századi szerzők állnak. Közülük Robert Gernhardt A költészet vigasza című verse a kötet kiemelt fontosságú, s egyben címadó szövege is. Gernhardt csodálatos zeneiségű verseiből a kötet második felében még öttel találkozunk, s láthatjuk: a ritmus és a szókincs harmóniája itt is töretlen, tökéletes. Időben későbbi szövegek Christian Morgenstern több mint fél tucat rövidke alkotása, valamint Peter Hammerschlag osztrák kabaréköltő dalai. Fernando Pessoa lírájának interpretálása igazán nehéz vállalkozás, éspedig nem elsősorban formai szempontból. E nehézség: a világ - s benne az egzisztencia, az igazság, a szerelem, s a minden - bizonytalanságát az írás töredezettségén keresztül, a költészet bizonytalanságán kimutató összetettség. A pessoai skizo-poétikus felfogás[5] feldolgozására tett kísérletként is értékelhető a költő honfitársa, José Saramago 1993-as regénye, aki a „Lídiai" líra köré egész regényt remekelt központozások nélkül, telve szövegközi versekkel.[6] Ezek fényében pedig Havasi fordításait nyelvi-logikai, és filozófiai értelemben is e feldolgozást, megértést célzó vállalkozás lírai megvalósításának tekinthetjük. „Étlapunkon" - Fielding metaforájával élve -  olasz különlegességek is találhatók, így Francesco Petrarca, egy ismeretlen szerző, és Cecco Angiolieri. Az angolokat egy Erzsébet-kori költő, William Blake, Robert Burns, Edgar Allan Poe, a limmerick atyja, Edward Lear, és egy további nonszenszköltő: Lewis Carroll képviselik. A legmodernebb angol nyelvű lírát pedig Gerda Mayer, az angol performanszköltő: Roger McGough, a novellistaként és jazz-kritikusként is ismert Philip Arthur Larkin, valamint T. S. Eliot és Nick Cave, a kortárs amerikai líra képviselője. Spanyolból fordíttatott a nyolc románc, a reneszánsz költő: Sor Juana Inés de la Cruz „szerelemelméleti" költeménye, a barokkból Francisco de Quevedo-, végül pedig Federico García Lorca versei. A kötet nyelvi változatosságához hozzájárul egy ismeretlen francia szerző ófrancia szövege is. Az antik költők, Catullus és Martialis mellett pedig a középkori provanszálok: Guilhem de Peitius és Bernart de Ventadorn, valamint a középkori galegók: Pai Soares de Taveirós, Bölcs Alfonz, és Dénes király művei. Végül két különleges szerző: a Wesselényi-féle összeesküvés kapcsán ismert Frangepán Ferenc Kristóf, aki a horvát nyelvű barokk líra jeles alkotója, illetve az Archipoeta álnevű német, aki vates vatumnak, a költők költőjének nevezte magát.

(Micsoda nevek! - gondolhatja az olvasó, és még gyanút is foghat, hogy valami különleges költői átverés áldozata. Esetleg csak elszégyelli magát, ahogy Sütő András: „hiszen amit eddig erdőnek hittem, az csupán bokor volt", azt hittem, ismerem az irodalmat, és most tessék...)

A műfordítást is átjárja az az idegenség, melyre Jauss  szubtilis módon rámutatott a Jónás könyve, mint az idegenség hermeneutikájának egy paradigmája kapcsán[7]. És mert a fordítás mindig értelmezés, a Jónás könyve és a petrarcai szonett, Martialis és Pessoa versei mind e recepciós teoretika mentén jutnak el hozzánk, ahogy bármilyen más időben és/vagy térben távoli szöveg fordítása. Természetesen semmi más, mint a szövegek temporális, és befogadói-kontextuális beágyazódása teremti meg az idegenség érzetét. Mindezek fényében pedig azon tűnődöm e kötet Petrarca-fordításainál, hogy az időben távoli, erős természetélménnyel áthatott olasz szöveg, s a daloskönyvében fiktív önéletrajzot húzó költő mitikus alakja kerül-e felépítésre, netán lebontásra, vagy valami más a cél? Azután ha Petri György Mallarmé-versére[8] gondolunk: „Jó volna Mallarmét fordítani!" - e sóhaj után a személyiség felépítésének lehetetlenségére tapinthatunk. Nem tudok fordítani - ez a konklúzió, s ennek oka pusztán anyagi; „ahol Mallarmét fordítanak, nem ismerik / az evilági komor teleket."

Retrospektív logika ez, de talán helyénvaló, ha ebben a kérdésben összegződik: Havasi útja az kibontakozás, melyre Petri oly mélyen vágyott? Az értelmezés egy további ösvénye, mely érzésem szerint a legtalálóbban reprezentálja e gyűjtemény értelmi terét - a nyelvi szándékot jelöli. A nyelvi újraépítés titáni energiái ugyanis kikerülnek minden macher praktikát, melyet egy kibontakozott - talán kissé fakult - költői hang már megkíván. Havasi Attila odaadással szereti a nyelvet - e kötet legalábbis ezt mutatja, a szerkesztésben és a terminológiában egyaránt. A válogatás és elrendezés kognitív terében ez az alkotó a nyelvvel, s egyelőre úgy tűnik, csakis a nyelvért dolgozik.

A nyelv és az eredeti viszonyának tehát e fordítói attitűd egy nyelvközpontú, nyelvdomináns milyenségére mutat rá. Az eredeti felkutatása, mint a fordítás egyik „aránya"[9] Havasinál nem ok-okozati, hanem nyelvi jellegű keresés. Vajon mit jelenthet ez? A magyar irodalom a fordítás kérdését nagyon gyakran tematizálja, válasz tekintetétben tehát gondolhatunk Kosztolányira, Petrire és KAF-ra is. Bánki Éva Aranyhímzés című regénye például - mely valamiképp az írás, a fordítás regényeként is felfogható - egy legenda megkonstruálását követi nyomon. Természetesen itt is az idegenség szolgáltatja az alapproblémát. A legenda amint írja önmagát; vagy a nyelv(ek)be vetett hit - ahogy az aranyhímzőnő esete is példázza, aki addig meséli mindenkinek hogy milyen veszélyes és fontos személy, míg valóban veszélyes lesz, és végeznek vele. Valójában a nyelvben gondolkodó kosztolányi-i szivargyári munkás („a költő")[10], és Havasi Attila is e mitikus nyelvfilozófia apostolai. Már maga a „nyelvfetisizmus", hogy valaki egyszerre lubickol ennyi nyelvben - ez is egyfajta bizonyíték. Fordítónk pedig mindent elkövet, hogy ne építse újra Petrarcát, s hogy ne személyiségét kódolja primér szándékkal az elkészülő szövegbe.

Vessünk most néhány pillantást az imént említett új stílusra, mely oly módon hozza nyelvileg közel a szövegeket az olvasóhoz, hogy közben úgy tűnhet: az idegenségQuintus, aki ingyenkönyvet akar című vers emlékezetes sora: „Erre te ezzel jössz: »Pénzt adjak ilyen hülyeségért?...«" - jellemző arányait mutatja meg e verscsokor stílusának. Az „ezzel jössz..." illetve a „hülyeségek" - a mai mindennapi nyelvhez tartozó, mondhatni gorombán hétköznapi szólamokkal Martialisnak, a „legdisznóbb római költőnek" festi meg aktualizált portréját, s ezzel az idegenség érzetét mérsékli. A hírnévről két érzékletes példájában: „Az, kitől olyan ötletes izéket", illetve „Hogy ne érje ilyen malőr[11] a költőt" - szinte kortárs szövegekként jelennek meg a versek. felszámolására tör. A

A babitsi szólam, „Csak én bírok versemnek hőse lenni" - természetesen a fordításra is érvényes, hiszen már azzal is rengeteget elmond magáról a költő, hogy milyen műveket fordít. Ez persze nem baj. De hogy a fordító „lefeküdjék" a szövegnek, s ily módon azonosuljon vele, vagy a szöveget akarja erővel lefektetni - az Havasitól távol áll. Márpedig több fordítónak is a szemére vethetjük,  hogy fordításaik roppantul hasonlítanak. Ezt jelzi a válogatás és elrendezés túlzott önkényessége, egyfajta kleptománia vagy tolvajlás - amely bizonyos mértékben mindig elválaszthatatlan a személyes nézőponttól. Nekünk már első pillantásra szembe tűnhet: Havasi nem tartozik ezek közé. Faludy György költő, műfordító többször is jelezte: a fordítás csakis azé, aki lefordítja. De igaz-e az, hogy csak magunknak fordítunk, sajátos viszonyunk e szövegekkel pusztán magánügyünk? Lehet a fordításnak egy ilyen iránya is. Létezik azonban egy olyan fordítói irány - és Havasi kétségkívül ezt képviseli - amely az otthonosság/honosítás mellett az idegenség tapasztalatát is közvetíti. A következő költemény is egyszerre Martialisé és Havasi Attiláé, ahogy Erotion Frontoé és Flaccilláé.

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:

rátok bízom az én kedves Erotionom,

meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,

majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.

Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,

hogyha megért volna még ugyanannyi napot.

Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,

s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.

Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,

könnyű légy neki, föld - mint neked ő, amíg élt.

A szépséges Erotion a fordítás anyjának és apjának is gyermeke. Apjának és nemzőjének a költőnek, és szülőanyjának a fordítónak. Egyik sem fontosabb a másiknál; s ily módon e verset a fordítás metaforájaként is érthetjük. A kis test, mely „meg ne töressen" - mint a szépívű antik forma; e különös gyermekhalál általi értelemképződés pedig az 'alvilágba átkísérő' Hermész figurája után a hermeneutika folyamatának rajza. A „felsőbb", az „Isteni" kontextusába átlépő kislány szép Galatheaként elevenedik meg odaát, ősz patrónusait mosolyra derítve.

Megfigyelhető e kötet anyaga kapcsán, hogy a válogatásból egy olyan határozott tárgyiasság rajzolódik ki, amely mellőzni látszik az élmény- és hangulati lírát. Ehelyett inkább egy - az irodalom idegen, ismeretlen területeire kalandozó -, reáliákra éhes próteuszi személyiség válogatói elvrendszere érvényesül. S míg a Faludy-költészet saját műveire vonja rá mások szövegeit, addig Havasi úgy tesz, mintha nem ugyanezzel a megoldással élne. Kosztolányi Gallus-novellájában az - épp ezen alapelvvel - korrespondeáló szubtextus végeredményben a tolvajlás aktusát az egész műfordítás áthidalhatatlan elméleti szimbólumává teszi: „Akit ismerünk, rendszerint kleptomániás. Az, akit nem ismerünk, rendszerint: tolvaj."[12]

Havasi Attila műfordításkötetének legnagyobb értéke talán az, hogy - Szilágyi N. Sándor kötetének címével élve - világot teremtett. Az persze kérdéses, hogy milyen világot. Végső soron mennyiben nevezhető e (világunkat is megjelenítő) gigaválasztékot kínáló anyag hiánypótló munkának, mennyire törekszik jelen értelmezés-gyűjtemény egyfajta didaktikus megoldáskeresésre? Megtörténik-e - a fent említett - ismeretlen területek gyarmatosítása, vagy e próbálkozás megmarad „az idegen kultúrákra vetett romantikus pillantásnak"?[13] Egyáltalán egy olyan Franz Fanon-i imidzsteremtésről van-e szó, amit „valaki valamire használ"? Magam ez utóbbit semmiképpen nem gondolom, mégpedig éppen a személyiség, a nyelvi érdekeltség, a tárgyiasság okán, melyek igen markánsan tiltakoznak egy posztkoloniális, illetve bármilyen ideológiai alapú értelmezés ellen. Sokkal inkább - s a személyiség-kérdéssel kapcsolatos megállapításaink is erre mutatnak - egy szerepjáték-költészetet látunk, melyben egy nyelvcentrikus alkotásmód önkeresésére is felfigyelhetünk, s amely alkotásmódnak nem célja a gyarmatosítás.

Megjelent a Bárka 2009/4. számában

[1] Varró Dániel Ajánlása = Havasi Attila, Manócska meghal vagy a lét csodás sokfélesége, Bp., Alexandra Könyvesház, 2005, a kötet hátsó  borítóján.

[2] Baranyák Csaba, Mély e kéj: Havasi Attila - Manócska meghal, avagy a lét csodás sokfélesége, Alföld, 2006, 4. sz., 108-112.

[3] Borbély András, A halál elviselhetetlen puhasága = Újnautilus Irodalmi és Kritikai Portál, 2006. november 13. http://www.ujnautilus.info/?q=node/56

[4] Udvariatlan szerelem, szerk., Bánki Éva, Szigeti Csaba, Bp., Prae kiadása, 2006.

[5] Vö.: Pál Ferenc, A valóságba átfordult képzelet útján: Ricardo Reis halálának éve = P. F., A végtelen regényszöveg bűvöletében: José Saramago írói portréja, Bp., Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2000, 73. „A regény kiindulópontja tehát megint egy meghökkentő, különös esemény: egy fiktív irodalmi figura túléli életre hívóját, és annak halála után valóságos lényként mozog világában, miközben életre hívója halála után egy ideig még visszajár a temetőből, és elfoszló alakjával kísértetként jár Lisszabon utcáin."

[6] José Saramago, Ricardo Reis halálának éve, Bp., Palatinus Kiadó, 2004.

[7] Hans Robert Jauss, Jónás könyve - Az "idegenség hermeneutikájának" egy paradigmája = H. R. J., Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán, Bp., Osiris Kiadó, 1999², 373-404.

[8] Petri György, Jó volna Mallarmét fordítani = P. Gy., Válogatott versek, Bp., Magvető Kiadó, 2008, 129.

[9] Vö.: Kondor Péter, Az írás harmadik aránya, Bp., Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, 2004.

[10] „A szivargyári munkás, akinek a szivarok sodrása, a dohánylevelek színe és illata nagyobb örömet okozna, mint nekünk a füstölés, már a költőhöz lenne hasonlatos." Forrás: Kosztolányi Dezső, A költő = K. D., Nyelv és lélek, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 464.

[11] A(z aláhúzásos) kiemelések tőlem származnak S. M.

[12] Kosztolányi Dezső, Esti Kornél (: tizennegyedik fejezet, melyben Gallusnak...) = K. D. Összes novellái, Bp., Osiris Kiadó, 2007, II, 574 (572-576).

[13] Edward W. Said, Christoph Burgmer, Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba (interjú), Magyar Lettre international, 1998, 1. sz. (tavasz), 24-29.

Főlap