Ménesi Gábor

Meglátni a nemrég születettben a régit

Szilágyi Zsófia: A továbbélő Móricz, Kalligram, Pozsony, 2008

Kulcsár Szabó Ernő megállapítása, miszerint „sohasem az irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzeti irodalom történetét, hanem mindig az élő irodalmiság, amely folyvást változó viszonyt létesít az őt magát is feltételező hagyománnyal", Szilágyi Zsófia könyvének egyik alaptétele. A fiatal irodalomtörténészt ugyanis már előző, A féllábú ólomkatona című kötetében is erősen foglalkoztatta az élő, alakuló magyar irodalom hagyományokhoz való viszonya. „Ahhoz, hogy a klasszikus és a kortárs irodalom között felfedezzük, vagy, másképpen fogalmazva, létrehozzuk és szövegben kibontsuk a dialógust, két fontos dologgal szembe kell néznünk. Egyrészt azzal, hogy minden klasszikus kortársként kezdte, vagyis a »régiek« és »maiak« ellentétét nem a tökéletes-kritizálható ellentétre kell ráépíteni. Ehhez hozzásegít, ha esetenként úgy gondolunk az irodalomtörténet szereplőire, mint esendő, indulatos és elfogult kortársainkra..." - fogalmazott említett könyve bevezetőjében. A szerző Móricz-olvasását és -értelmezését ugyancsak ez a felfogás mozgatja, nem véletlenül került mottóként a borítóra a következő, Móricztól származó idézet: „Van itt egy érdekes dolog, amit egy idő óta figyelek: az olvasó csak a saját kortársával foglalkozik. Bármilyen zöld is a kortárs: az az ő élet- és versenytársa." Mint ismeretes, maga Móricz is fontos törekvésnek tartotta az irodalomtörténeti hagyomány újraírását, elég említeni a Pillangót, melybe egyaránt beépítette Petőfi János vitézét és Vörösmarty Szép Ilonkáját, s emellett megpróbálta a kánonból kiszorított szerzőket - így például a szerinte méltatlanul elfeledett Tolnai Lajost - „feltámasztani".

Szilágyi Zsófia azzal egészíti ki Kulcsár Szabó fentebb idézett kijelentését, hogy „a hagyomány átrendezésének szándékát - különösen, ha ez nem esszékben, írói kritikákban, hanem szépirodalmi művekben történik - csak az irodalomtörténészek és a kritikusok tudatosíthatják, mert ők hozhatnak létre dialógust új mű és újraírt tradíció között". (154.) Könyvének középső egységében ennek megfelelően az élő irodalom által kezdeményezett dialógus mintázatait veszi szemügyre, elemezve Grecsó Krisztián, Tar Sándor, Nádas Péter, Háy János és Oravecz Imre műveit. Nyilvánvalóan ebben az értelemben kettős folyamatról van szó: egyrészt a klasszikus alkotó valamilyen módon hat a ma élő írókra, másfelől - és ez az igazán izgalmas - a kortárs szerzők művein keresztül ráláthatunk egy-egy klasszikus - jelen esetben Móricz - szövegeire, tágítva, újabb szempontokkal gazdagítva az addigi értelmezéseket. Miként egyik tanulmányában írja, „ha Tar előképeként előkerül Móricz, ez nem mozdítja meg Tar olvasását, sokkal inkább rögzíti őt a realista, tehát meghaladott, megunt, és a népies, vagyis súlyos, komor, nem a mai olvasóhoz szóló író pozíciójában. Ha viszont Móriczot kezdjük Taron keresztül olvasni, egy merevvé változtatott, rosszul, felületesen ismert klasszikus megelevenítéséhez járulhatunk hozzá, hiszen meglátjuk a nemrég születettben a régit, és így a klasszikusként szoborrá változott író új, élő vonásokat kap." (189.) Nem az tehát Szilágyi Zsófia elsődleges célja a mai szövegek és Móricz műveinek párbeszédbe hozásával, hogy az előbbiekbe beszűrődő Móricz-hatásokat feltérképezze, vagyis nem annyira kortársainkat akarja jobban megérteni Móricz felől olvasva, sokkal inkább az élő magyar irodalom alkotásait igyekszik bekapcsolni a Móricz-újraolvasás folyamatába, s ennek megfelelően találja meg azokat szempontokat, amelyek termékennyé teszik az újraolvasást. Nádas esetében a testhez való viszony és a testről való beszéd, Grecsó Isten hozott című regénye elemzésekor pedig falu és közösség viszonya, pontosabban a faluból történő kiűzetés mozzanata kerül középpontba. Háy regényének olvasásakor - a falusi környezet, a kilátástalan helyzetű figurák, a szegénység tematikája miatt - könnyen adódna a realizmus és a naturalizmus említése mint a legfontosabb kapcsolódási pont, ám Szilágyi Zsófia szerint más út is vezet Háytól Móriczig: „A krisztusi párhuzam és a gyerek sorsa mögött felfedezhető meseséma összefonódva jelenik meg a regényben, így is megmutatva, hogy - szimbolikus értelemben - elszakadni a falutól annyira nehéz, mint az emberiséget megteremteni vagy megváltani." (251.) A vizsgált Oravecz-mű megközelítésében pedig a faluregény megírásának lehetetlensége válik érdekessé. Az Ondrok gödre ugyanis nehezen olvasható a paraszti világ tablójaként, reprezentatív faluregényként, hiszen „sokkal inkább a bomlás, a pusztulás, a közösségből való kiszakadás itt a kivándorlásban megjelenő, valójában mélyen személyes dilemmáját állítja középpontba". (262.)

A bevezető (Személyes nyomozás az irodalom történetében) erősen személyes szituációba helyezi a szerző Móricz-olvasatát, felidézve dédnagyanyja, Kálmán Bella Móriczhoz fűződő szerelmét. Szilágyi érdeklődésében, választásában a családi örökség mellett minden bizonnyal az a tapasztalat is közrejátszott, melyre Kisújszálláson, anyai nagyanyja udvarán tett szert, amikor minden nyáron elolvasta a Forr a bort: „Unalmas Móricz a budapesti magyarórákon, izgalmas Móricz a szénakupac tövében. Vagyis két Móricz van, tudtam meg már Móriczcal való ismerkedésem legelején." (14.) Mint tudjuk, Móricz Kisújszálláson érettségizett, ugyanis nagybátyja, Pallagi Gyula az ottani gimnázium igazgatója volt. A helybeliek a városban játszódó Forr a bort kulcsregényként olvasták, „[t]alálgatták, ki kicsoda, gyűlölték az egykori Zsigát, aki mindig idegen maradt köztük, ráadásul, ahogy ez ebből a regényből is fényesen kiderült, megfigyelte és «kibeszélte» őket." (14.) Kultusz és ellenkultusz tehát összefonódva létezett a városban, s generációról generációra öröklődött. Bella, a „kikapós szépasszony" és a nagy író románca homályos és erősen legendaszerű, még akkor is, ha van írásos dokumentuma ennek a kapcsolatnak.

Akik eddig is figyelemmel kísérték Szilágyi Zsófia pályáját, láthatták, hogy régóta foglalkoztatja irodalomtörténet és személyesség viszonya, amely A továbbélő Móricz tanulmányaiban középpontba került. „Az, hogy személyesen indul a könyvem, a mai magyar irodalomtörténeti diskurzusban elég szokatlan vállalkozás volt. Talán mostanra, a negyedik könyvemben jutottam el oda, hogy összeszedjem a bátorságomat, és merjem ezt vállalni" - fogalmaz a Bárka internetes magazinjának adott interjúban. Hangsúlyozza ugyanakkor könyvében, hogy „[r]eceptként nem írható elő az effajta személyes viszony, amely ráadásul aligha emelhető be a műértelmezésekbe, az egyes szerzőkről írott monográfiákba, hiszen túlságosan kikezdené a tudományos beszédmódot." (12.) Nem véletlen tehát, hogy élet és mű sajátos viszonya, szétszálazhatatlansága, dokumentum és irodalom összecsúszása különösen izgatja a szerzőt. A személyesség okán válnak különösen érdekessé, hogy milyen értelmezési lehetőségeket kínálnak az életművet körülvevő kultuszformáló történetek, a családtagok visszaemlékezései, a személyes, nem kiadásra szánt szövegek, vagyis elsősorban a napló, a levelezés, valamint a Tükör-kötetek, az a több ezer oldalra tehető jegyzetanyag, amely eddig csak részleteiben vált hozzáférhetővé. Mindezek, miként Szilágyi Zsófia megállapítja, „elemzésre váró szövegekként, és semmiképp sem a fiktív irodalommal szembeállítható «valóság» feltárásaként" olvashatók, s „újraolvasásukat" nem kerülheti meg a megújuló Móricz-szakirodalom. Ennek jegyében születtek meg az első ciklus tanulmányai, így például a Csibe-szerelem rekonstruálását megkísérlő írás, amely éppen azért tűnik nehéz vállalkozásnak, mert az idős író és a nehéz sorsú fiatal lány kapcsolatát az irodalomtörténet némi ködösítéssel próbálta mentegetni, nehogy ez a „botlás" kikezdje a felépített kultikus tiszteletet.

A prózafordulat és az irodalomtörténeti hagyomány összefüggéseiről töprengő Szilágyi Zsófia kitér Balassa Péter szerepére, s rámutat az esztéta gondolkodásában bekövetkező változás izgalmasságára. Kétségtelenül inspirálóan hatott a fiatal irodalmárra, hogy „a prózafordulaton «átesett» vagy azt (részben) generáló Balassa élete utolsó időszakában egy Esterházyéktól eltérő szövegkorpusz felé fordul", vagyis „a Móricz-monográfia formálása közben újabb fordulat előkészítésén fáradozott, és Móricz-újraolvasásába a kortárs irodalom nyújtotta interpretációs közeget is be kívánta vonni". (165-166., 168.) A továbbélő Móricz fontos állomása annak az újraolvasást és újraértelmezést célzó folyamatnak, amely A magvető nyomában (1993) című kötettel vette kezdetét, majd folytatódott A kifosztott Móricz (2001), valamint Az újraolvasott Móricz (2005) című tanulmánygyűjteményekkel, Balassa Péter már említett elemző munkájával, valamint az író születésének 125. évfordulója alkalmából megjelenő tematikus folyóiratszámokkal. Szilágyi Zsófia ugyanakkor joggal idézi Eisemann György megállapítását („Az olyan életművek esetében, mint a Móricz Zsigmondé, különösen kísért a veszély, hogy az idejétmúlt pánrealista koncepciók helyett, például a diszkurzivitás zászlaját magasra emelve, most egyedül azokat a szövegeket értékeljük, melyek a leginkább alkalmasak egy ellenkoncepció kialakítására."), s maga is úgy véli, hogy nem minden áron az eddigi értelmezések ellenében kell megalkotni az újakat. Hangsúlyozza, hogy „nemcsak a mára folytathatatlan recepciós hagyomány egyszerű követése jelenthet csapdát, de ennek merev elutasítása is", ugyanis „azok a Móricz-értelmezések, az eddig alapvetően a «realista» regénytradíció keretei közt vizsgált művek metaforikus olvashatóságát igyekeznek igazolni, az életmű egészének összetettségét könnyen elveszíthetik". (173-174.) Elég arra gondolni, hogy a recepciót végigkísérte Móricz és Kosztolányi túlzottan leegyszerűsítő szembeállítása. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy „Móricz újraolvasásánál nem lehet az a cél, hogy igazoljuk, írásmódja semmiben sem különbözik Kosztolányiétól vagy Máraiétól. Vagyis a szembeállítást csak az összetettségA boldog ember, a Pillangó, Az Isten háta mögött, valamint a már első megjelenésekor önéletrajzi trilógiaként reklámozott három regény (Légy jó mindhalálig, Kamaszok, Forr a bor) - újraolvasását végzi el a szerző. Ez utóbbi visszavezet Kisújszállásra, ahonnan Szilágyi Zsófia elindította személyes nyomozását, ezáltal kitűnő keretbe foglalva tanulmánykötetét. megmutatásával, a világszerűség és megalkotottság egyidejűségének igazolásával oldhatjuk fel". (284.) Jól tükrözik ezt a felfogást a kötet elemzései, megmutatva a Móricz-olvasás és -interpretáció többrétegűségét, a különböző aspektusok érvényességét. A harmadik részben néhány Móricz-opus - nevezetesen

Már Szilágyi korábbi munkái olvasása során is megfogott az a törekvés, amely egyaránt preferálja az alapos teoretikus felkészültség érvényre jutását és a közérthetőség megtartását. Véleményem szerint mindez az új kötetre fokozottan érvényes. Nem túlzás azt állítani, hogy A továbbélő Móricz - miközben tudományos igényű és alapos elméleti apparátust felsorakoztató munka - izgalmas, szórakoztató olvasmány, amely úgy olvastatja magát, mintha regény volna.

Megjelent a Bárka 2009/4. számában

Főlap