Korpa Tamás

Idegenség diskurzus Bánomfalván innen és túl

Kocsis Csaba: Közép-Európai mozaik. Barbaricum Könyvek. 2009.

„A színrevitel révén fáradhatatlanul szembesítjük önmagunkat, ami csak önmagunk eljátszásával lehetséges"

(Wolfgang Iser)

Kocsis Csaba Közép-Európai mozaik című könyve a szövegben időnként érvényre jutó tanító célzatosság és didaxis ellenére, az eddigi életmű legösszetettebb és legkifinomultabb darabja. Gittai Istvánt citálva: „Valamennyien rajta és benne vagyunk a nagy mozaikban".

A mű eddigi értelmezői a szövegnek egyfajta szociografikus, társadalmi orientáltságát hangsúlyozó, sorsmozaikként való olvashatóságát preferálták, különféle életutak, vágyak, szociális körülmények szövegben való visszakereshetőségére hivatkozva. Önmagában alkalmazva ez az értelmezői szempontrendszer azonban elfedi a regény elbeszéléspoétikai, retorikai, összességében nyelvi működésmódjáról, illetve a szöveg számos szólamát átjáró idegenségtapasztalatról való értekezés lehetőségét.

A regényt bevezető szövegrész kvázi metafiktív alakzat, amennyiben a szövegben megalkotott író és feleség dialógusának tétje: az írásról (mint munkáról) való eltérő beszéd:

„- Ez is munka!

- A munka az, amiért fizetnek. Ez csak szórakozás.

- Nem az. Történelmet írok, Mamusz, a közelmúlt történéseit!"

Az író idegenséget regisztrál a társ írás-aktushoz való viszonyában. A két szubjektum között fennálló distanciát a meghittség néhány pillanata szűkítheti, a szerelmi együttlét, amely során - ahogy írja Kocsis a szövegrész végén - „rádőlnek az ágyra, a kézirat szanaszét heverő lapjaira".  Eco-i kacsintással tehető fel a kérdés: Megint egy kézirat? A kézirat lapjai pedig szétszóródnak, összekeveredve más papírokkal elvesztik linearitáson alapuló, az originális struktúrában rögzített helyüket, spontán létre hozva egy olyan heterogén szövegállományt, amelyben a különféle karakterek (narrációjukat tekintve retrospektív távlatú) vallomásai keverednek a „Kocsis Csaba" név (jelölő) alatt folyóiratokban korábban (filológiailag bizonyíthatóan) megjelent novellákkal, berekfürdői, kassai útirajzokkal, riportokkal, esszékkel. Erre a töredékes szerkezetre alludál a regény címébe foglalt olvasási javaslatra felhívó értelemalakzat, a mozaik is. A szövegek megszakított kapcsolata, egymás mellé kerülése idegenséget implikál, ez az idegenség aztán feloldódik egy közös identitásban, amely az egy kötetbe tartozáson túl, az egyes részekben lokalizálható motivikus, szituációs analógiákkal is jellemezhető. Érdeklődésre tarthat számot egy, a 18-19. századi narrációs technikát mobilizáló olvasási stratégia, ami (a szöveg két harmadát alkotó) Dajka Edit, Lakatos Tibor, Magyar János vallomásait tekinti a tulajdonképpeni regényt adó fikcióként; míg az ehhez kapcsolt útirajzokat, jegyzeteket egyfajta hitelesítő effektusokként interpretálja (a fikció fikció voltának elleplezése). A régi irodalmi hagyománnyal való kommunikáció azért sem hagyható figyelmen kívül, mert a disszidáló Dajka Edit 20. századi önéletírásában az erdélyi memoárirodalomra (is) jellemző önmegszólítás retorikai alakzatát alkalmazza kivétel nélkül; pl.: „Én, Dajka Edit már mentem volna", „Engem, Dajka Editet nem üldöztek otthon", „én, Dajka Edit, aki Bánomfalváról kalandoztam idáig". A Bánomfalváról nyugatra, világ körüli útra szökő Dajka Edit E/1 személyű, homodiegetikus megnyilatkozásaiban, Kocsis Csaba leleményes módon szimulálja az egyszerű, reflexió nélküli tudatvilág működését, azzal, hogy - alkalmazva a pikareszk regény deformált architextuális kódját - szinte csak a megjárt helyek neveit (pl. Frankfurt, Marseille, Párizs, Québec, Miami), és az itt űzött foglalkozások (pl. csempészés, növénygyógyászat, masszírozás) sorozatát közli; Edit öneszmélését, a jelentés nélküli látványként elénk táruló kulturális másságot, az idegen ország, nyelv, jelrendszer olvashatatlanságát csak disszimulálva, sejtetve, olyan érzékletes, cizellált példákkal, mint hogy Edit (aki felidézheti a szüntelenül bolygó vándor toposzának női variánsát) végre kanadai állampolgárságot kapva, a számára idegen (korábbi tapasztalat-repertoárjában ismeretlen) hideg miatt hagyja el Québec-et (vele a biztos megélhetést, az integrálódás lehetőségét), s utazik a hideggel potenciálisan ellentétes, forró Miamiba, hogy aztán innen is hirtelen továbbállásra kényszerüljön. Edit utolsó bejegyzésében a reflexív én megnyilatkozása olvasható végül, amikor a szubjektum eljut a szembesüléstől az értelmezésig, az önértés hermeneutikai kísérletéig: „A szorongásom nem oldódott, míg rá nem jöttem az okára, hogy sokáig kettős életet éltem. Egy másik ember utazott ki Kanadába, és egy másik látogatott haza. ... Régen úgy fogalmaztam meg az érzéseimet ... hogy messze futott rajta a tekintetem. Érzem, hogy régen valamit eltoltam magamtól, és ez most megváltozott", „Klári sokkal többre emlékszik, nevekre, helyszínekre. Néha olyan, mikor mesél róla, mintha mindez mással történt volna meg". Innentől kezdődne a személyes gondolkodás változásának dramatizálása, színrevitele, ekkor azonban - jó érzékkel - a szerző elvágja ezt a szálat.

Kocsis Csaba a cigány származású Lakatos Tibor karakterében egy egészen újszerű identitáslehetőséggel kísérletezik: hiszen Tibi idegenségtapasztalatának fundusa, ezáltal kitaszítottság-repertoárjának leglényegibb komponense a kisebbségi léthelyzetből adódó kulturális és szokásbeli differenciáltság és korlátozottság-tudat (mindez szókincsében lokalizálható nyelvi elemek révén is hitelesítődik: lóvé, pulya, fusizás, csöcsörészés). Tibi szövegei (kontrasztban Editével) poétikusan megalkotott, gyermeki perspektívát szentenciázó megoldásokkal, reflektáló, önkommentáló magyarázatokkal ellátott nyelvi események. Lakatos változó önmegértése az identitás folytonos elvesztését és újraalkotását feltételezi a visszaemlékezésben, mindez nagyon izgalmas lehet a visszaemlékező vándorló, mobilis távlatának, a változó időviszonyoknak, s értékelési rendszereknek a függvényében, tudva azt, hogy a felidéző és a felidézett tudatok interakciójának eredményeként az emlékezet és a képzelet nem választható el egymástól („az emlékezés hattyúnyakú borospalackja", „Apró kortyokban nyelem. Szakaszokban, mint az emlékeimet", „Egyre tisztábban látom az utat, amelyen elindultam"). Az emlékezés célja és egzisztenciális tétje, a jelen idődimenziójában tudatosítani a múlt lezáratlanságának, irreverzibilitásának tapasztalatát. A múltbeli kaotikus események újraélésével és értelmezésével - az írás-tevékenység, mint aktivitás és formateremtés által - stabil identitást adni a felidéző szubjektumnak. Tibi idegenségtapasztalata rendkívül komplex és rétegzett. Élete során a cigánytelep (civilizációs periférikusságot mediál látszatra, valójában összetett hagyomány- és szokásrendszer), a falu és város terei között mozog (az ő emlékezése, fiktív utazása sokkal inkább nevezhető belsőnek ilyen aspektusból). A falu (nevesítve Mezőagár), az archaikus gondolkodás preferenciái szerint a világ centruma. A szöveg szereplőinek faluhoz való viszonyában ez részben rekonstruálható. Érdekes példát képez Benkő Zoltán karaktere, a szociumból kivetett, stigmatizált ember archetípusa, aki „úgy érezte, jobb volt a tehenek mellett a szabadban, Isten sokszínű ege alatt. A falu olyan lett, mint a börtön, a lakók foglárok". A város nevesítve Bánomfalva. A kételemű helynév implikál egy negatív tónusú E/1 személyű, jelen idejű igealakot (bánom), s egy ehhez kapcsolt, településstátuszt kifejező főnevet (falva), ami azonban nem azonosítható, identifikálható a hely aktuális rangjával (város). Ennek a szemiotikai észrevételnek releváns szerepe lehet a jelentésképzés alakításában. A város, a korábbi két élettérhez képest, más térmetaforikát és létszerkezetet közvetít, így Tibi számára a hely- és életmódváltás („tiszta ruhában járunk, reggeltől estig, éjszaka pizsamában alszunk, iskolába járunk") feloldhatatlan idegenségtapasztalatot reprezentál (ezzel analógiában hasonló érzet mutatható ki a falusiak, városiak azonos tapasztalatok által konstruált virtuális közössége, illetve a rendszerváltást követő átalakulás kontextusában).

„Úszom.", „Ötven hossz kezdetben, aztán hatvan", „Úszom. Láttam Lakatos Tibit. Új kocsija van.", „Néha hazalátogat", „Láttam Dajka Editet is. Azt mondta jól él.", „visszatér Kanadába", „Úszom, emlékezek, akárcsak Dajka Edit vagy Lakatos Tibi. Nekem is lehetnek emlékeim." Ezzel a szövegrésszel vezetődik be (a saját emlékezést kezdetét bejelentve, egyúttal az összefonódó Edit és Tibor szólamot lezárva) a kötet utolsó harmada. Ez a szövegalakítás az általam korábban vázolt két olvasási stratégia kontextusában a következő módon interpretálható: a könyv eleji szerelmi szituáció során a regénykézirattal összekeveredett szubjektív jegyzeteket, vallomásokat olvashatjuk, akár akkreditálva egy autobiografikus szálat. Vagy pedig Kocsis a regényhez (mint szépirodalmi fikcióhoz) direkte csatol egy naplót (empirikus fikciót), amelyben a regény hőseiről, mint valóban létező személyekről is értekez/het/ik; megemlítve például a berekfürdői írótábor résztvevőit, mint potenciális referenciákat (Konrád György, Körmendi Lajos, Vass Tibor) ezúttal is hitelesítve a szüzsét. A kötet mozgásba hoz bizonyos mitikus szerep-toposzokat, személyiségvonásokat: Dajka Edit, mint az állandóan kereső, helyváltoztatást lényegként megélő utazó; Benkő Zoltán, mint a szocium határain kívülre került pásztor; a cigányputriból költővé emelkedő Lakatos Tibor; a vadkörtefa rönkből az ideális nőt megfaragni kívánó (a Pygmalion-mítoszra is alludáló) Magyar János. Talán az sem véletlen, hogy Kocsis Csaba berekfürdői és kassai útirajzaiban saját szubjektumának megalkotásakor (?), a személyiség konstans kelléke a gitár, ami abszolút Orpheus-i attribútum. A megismerés, bűnbeesés, ártatlanság, tapasztalás, gyermeklét, felnőttség intertextusai mind mitikus és bibliai gyökerűek. Az indázó, egymást keresztező és egymáson is elmozduló főszálak (Edit és Tibor szólama) közé Kocsis Csaba címek nélkül épít be - omnipotens narrátorok által kondicionált - érzékletes, helyenként mágikus realista tónusú kisprózákat (Érdekes, hogy például Németh László is novellákat iktat saját visszaemlékezésébe, amely az önéletírás színreviteleként fogható fel.). A közbejövő diskurzusok megsokszorozzák az elbeszélés lehetséges vonatkozási rendszereit, másokat új önismeretben részesítve, átjátszhatóvá téve a különböző időben létrehozott szövegvilágok közötti határokat, az értekező, életképfestő, konfessziót tevő, etnográfiai megjegyzésre vállalkozó, szemlélő, résztvevő elbeszélői szerepkörök váltogatásával ('56-os, '89-es események, privatizáció, berekfürdői írótábor). A regény kisepikai formákból építkezik, de ezek a formák a motívumok, metaforizáltság és a történetek egymásba-érése folytán a nagyepikai formátumnak koherens részeivé válnak.

Megjelent a Bárka 2009/3. számában