Kiss László
Itt, vidéken
Nézem ezt a nőt, és azon gondolkodom, találkoztunk-e valaha. Fekete pánttal övezett fodros cselédsapkát visel, és hosszú, bokáig érő lepelbe – megkockáztatom: hálóingbe – bújtatták, hogy elfedjék csontsovány testét. Ez régen történt, ő akkor éppen huszonhatodik éve Mária Teréziaként emlegette hazája uralkodóját. Fejét szelíden jobb vállára hajtva, ölén összekulcsolt kezekkel és – mintha nyújtózna – lábfejét megfeszítve alszik egy üvegkoporsóban. Végtagjai göcsörtösek és szárazak, akár az ősfák ágai. Szerintem találkoztunk. Csakis ő lehet az! Néhány éve egy másik város másik múzeumában láttam társaival egyetemben. Ugyanilyen szép volt az arca. A váci múmiák egyikét nézem, akiknek testét és ruháját bizonyos környezeti tényezők kedvező hatása – szerintünk a Jóisten – megőrizte az utókor számára. Ez a nő is meghalt szépen az övéi között, aztán közel harminc éve rajtakapták a kriptában, és azóta nézik. Azonban felkelteni nem tudják többé.
Itt, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban sem, ahol pedig nem kicsi a nyüzsgés. Nemrég például mi csaptunk zajt, amikor a bárkás csapattal végignyargaltunk a 2020 őszén új köntösbe öltöztetett állandó kiállításon. Helyesebben végigvezettek bennünket: a tárlat szép, a végigvezetés tanulságos volt. A számos tanulság közül az egyik: vissza kell jönnünk; múzeumban különben is csak lassan, szemlélődve érdemes.
Mamutcsontokon, termékenységi szobrocskán, avarokon, lovagi páncélzaton, betelepülő tótokon, az evangélikus kistemplom alatti piaci életképen át vezet az út Munkácsy Mihályig, akinek külön terem, egy szórakoztató kisfilm, néhány személyes tárgyi emlék és szerencsére nem kevés megrendítően nagy műalkotás jutott. Például az Újoncozás című sötét hangulatú festmény, amely elől nehéz elmozdulni, és amelynek sarkából, ahogy Gyarmati Gabriella kollégánk elmesélte, időközben, bizonyos megoldhatatlan műtárgyvédelmi tényezők kedvezőtlen hatására elszivárgott az ablaknál ülő alak. Semmi parasztvakítás: nincs ott a figura. Hazaérve az első dolgom volt rákeresni. A képről készült fotókon tényleg ott ül, ahol már nem ül ott. Őt vajon ki nézi azóta? Meg hát: ha nincs ott, ahová Munkácsy festette, akkor hol van? Ez talán már nem is ugyanaz a festmény.
Horgász vagyok és természetbúvár, mondjuk, szóban gyakrabban pecázom, és emlékeimben is többet járom az erdőt, mint valójában, de azért tárlatvezetés közben az állatok között éreztem magam igazán otthon. Láttam például dobozi mamutdarabkákat, vagy a szintén a Kettős-Körös menti településről származó 5 mm-es pikkelyescsigát, amelynek latin neve: Kovacsia kovacsi – itt meg lehet tudni, miért. Mindig meglep az aranysakál, amely egyre nagyobb számban fordul elő a környékünkön is. Bár a múzeumbeli kitömött példány még suhanc (és már örökre az is marad), a tárlaton láthatónál sokkal nagyobbra nem nő. Amikor általános iskolában a Toldit tanultuk, nem így, nem ekkorának képzeltem a toportyánt. Az igazat megvallva, nem is réti farkasnak képzeltem, hanem közönséges Canis lupusnak, mint Jókainál, A kőszívű ember fiai nevezetes jelenetében.
Csak amikor már a fenti termekben, a kínos-keserves XX. század második felében kalandoztunk, csaptam a homlokomra: és a halak? Határozottan emlékszem rá, hogy amikor legutóbb a Munkácsy Múzeumban jártam, voltak halak. Amire azt a határozott választ kaptam, hogy vannak most is. Odalent. Figyelmetlenségem bosszantott, de egyrészt azzal nyugtattam magam, hogy itt a nyár, és hamarosan úgyis látok halat élőben. Másrészt épp bekukkantottam atyafink, az 1947-es párizsi békeszerződéseket aláíró külügyminiszer, Gyöngyösi János szecessziós szekrényét is bemutató „polgári házba”, amelynek falán egy festmény függ. Gazdagon megrakott parasztasztalt ábrázol, saláta, karfiol, hagyma, emitt vájdling és üres korsó, amott fekete kancsó. Az asztalon egy süldő harcsa, rajta, keresztben egy talán épp méretes sovány csuka fekszik. Halott állatok, halott növények. A kép előterében hosszú pengéjű konyhakés. Nem éppen hagyományos csendélet.
A már említett Doboz egyébként nagyot megy a tárlaton. 1977-ben a Kereszt utcában – kertásás, szép tavaszi nap – valaki 141 darab, a Kr. e. II-I. századból származó, edénykébe rejtett pénzekre bukkant. A görög ezüst éremkincset kísérő tájékoztató úgy fogalmaz, talán egy dák betörés alkalmával ásta el a gazdája, aki már nem tudott visszatérni egykori lakhelyére. És most már ez is így marad örökre.
Ez a hazánk. Mély múltú, nehéz sorsú vidék.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.
